A hetedik te magad légy! - Gerecse Maraton 2012
Hát már, hogy a fenébe ne... Megint sikerült...
...hozni a formám és egy jó kis összetett hetedik helyet produkálni.
De nem vagyok csüggedt, mert nagyon jó kis versenynapon vagyok túl, és ez a fontos.
A Duna Maraton után egy kicsit talajt vesztettem, vagy legalábbis úgy éreztem, hogy nem tudom mi van. (Magamhoz képest) jó vagyok, nem vagyok? Kellett majd’ két hét, egy kis vakáció, némi edződés, hogy magamhoz térjek, és ennek a folyamatnak lett egy állomása a mai erőpróba.
Persze az sem titok, hogy két hét múlva Maraton OB lesz, s a modern, tervszerű edzés megköveteli az intenzív edzésmunkát, melyet hétköznapi társas tekerések realizálása híján a legkönnyebb egy nem túl hosszú versennyel megoldani.
És… nem utolsósorban, sőt elsősorban: súlyos jelenlétemmel támogatni a „kis” versenyeket, nehogy egyből hamvukba haljanak. Főleg az ilyen, első alkalmakat, mint a mai, a csudajó Gerecsében!
Jó sokan eljöttek, sietnem is kellett a nevezésnél – ami pikk-pakk megtörtént - hála az előnevezési lehetőségnek és a precíz adminisztrációnak. És még ötszáz forintot vissza is adtak (szólni sem kellett) egy korábbi ígéretnek megfelelően, nem szuper?
Az autónál a lejárt szavatosságú nápolyigyűjteményem egy oszlopos (inkább avas) tagját majszolgattam, mikor a lombok alól egyesületünk egy oszlopos (és kevésbé avas) tagja, Kecskés Zsolti sietett üdvözlésemre.
Egész sokat beszélgettünk, bár verseny előtt inkább magammal szoktam/szeretek társalogni (úgy látszik ez is változik a korral), majd mindenki beöltözött az egyenruhába. Táncos Sanyit megkínáltam – külsőleg – egy kis lejárt szavatosságú cayenne borssal ízesített bemelegítő krémmel (az eredményéből ítélve úgy látszik nem számít a kor, mármint a bemelegítőkrém kora), majd magamat is leápoltam. De rég kentem magam csípősre!
Bringa is rendben, ekkor még nem tudta szegényke, hogy mi vár rá...
Jelképes bemelegítés és a rituális 3 kisdolog után próbálkoztam a lehetséges rajtvonal közelében elhelyezkedni, egész a második sorig jutottam – ugyanis beszólítottak.
Tápok random sorba rakva, a Villám McQueen-es árnyékolóra a mai versenyen nem volt szükség, így ő maradt a verdában...
A verseny:
(Fotók nélkül, mert ugye az nem megy, hogy teperek is, mint az állat meg fotózkodom is, főleg magam - egyszerre.)
Tíz óra pár perckor ellőttük magunkat. Egyből Ausztriában éreztem magam, annyi tehénlepényen kellett áttekerni az első kilométereken.
Természetesen a képet loptam, mégpedig a "hogyhogy nem indult?" Bringásandrás galériájából, köszönöm!
Szerintem a tízedik hely környékén lehettem ekkor, elég intenzíven haladtam, bár a pulzusom nem akart az egekbe sietni. Kicsit várt, de aztán megjött az esze. Már az első lejtőkön kiderült, hogy fele sem tréfa. Meg, hogy száraz pályára számítottam. A 2009. óta használt, rojtos Racing Ralph nem volt túl stabil, mellé jött még, hogy én sem vagyok a lejtő ördöge, így igen nagy izgalmaknak voltam kitéve minden lejtmenet alatt – értendő ez a verseny egészére. Tükörsár és poros szekciók váltogatták egymást, teljesen összevissza, semmi nem az volt, aminek látszott vagy, aminek megszokhattam az előző közel két évtizedes terepmúltam alatt. A Gerecse ezek szerint különös, külön talaj- illetve földútszerkezettel bír.
Társaságom is volt ekkor: Panyi Janó, Bokros Manassé személyében. Valamikor elhúzott mellettem Makács Gábor is, akire Janó „felment” – ejha, azért ez elég bátor vállalkozás volt…
Az első kör vége felé megjelent előttem egy motoros, aminek nem örültem, mert valami egyedi okból kifolyólag tőlem konstans 5 méterre haladt és 5 másodpercenként rántott egyet a gázkaron, hogy jó büdöset csináljon az orrom alá. A zajterhelésről nem is beszélve. Próbáltam ordibálni neki, de hamar rájöttem, hogy sisakban és zajban nem fogja venni a kibocsátott hanghullámaimat. Szerencsére egy kanyarnál nem jött be a terepre, így kaptam némi esélyt az életben maradásra, vagy legalább a verseny befejezésére. Innen már csak pár futóval kellett megosztani a pályát, pont a legrázósabb, csúszós zsombékos részen, de ezt konfrontálódás nélkül meg tudtuk oldani. Ekkor még látótávolságon belül voltak a Táncos testvérek, Makács Gábor és még egy srác – sajnos őt nem tudom nevesíteni.
A kört bő egy óra alatt tudtam megoldani.
Hoppá, utólagos engedelemmel loptam egy szuper, vigyorgós képet Imi galériájából is! Köszönettel!
A második kanyart jó erőben kezdtem, a Turul felé el tudtam lépni egy kissé Manassétól is, onnan lefelé meg még Makács urat is lelejtőztem (kalkulációim szerint ekkor ötödik voltam összetettbélileg) – azaz ő engedett el, hogy nem sokkal később…
Szóval kezdődött a verseny kegyelemdöfése: a „katlan” – vagy mi a csuda. Egyszer már jártam itt 3 éve, akkor szárazság volt, csak a szúnyogok zavartak. Most nem voltak rovarok, csak sár. Hát, kérem szépen, én itt úgy, de úgy eldugultam, mint néha a boltban a budi, ha.. utána… nem pumpálunk. Első kerék nagyjából gurult, de a hátsó az köszönte szépen, megszűnt forogni. Vagy negyedórát rángattam a masinát felfelé, 180-as pulzussal, meg is lett az eredménye: Gábor jött, látott, elhúzott – nem is láttam többé. Thank You, Good Night!
A „fennsíkra” érve barátságtalan, ködös, nedves idő fogadott. Éreztem, hogy lassulok. Lehet, hogy mostanság csak két órát bírok nyélen? Lehet. Ritkán tudok másfél-két óránál többet tekerni, ellentétben a téli felkészülési időszakkal, és ahogy sportnyelven mondják: „a sok (?) versenyzés elvitte az állóképességet”?! Lehet. Minden lehet. De mondom inkább tovább:
Meg kell jegyezzem, hogy már reggel sem tudtam milyen idő van pontosan – nálunk dörgött, de nem esett, útközben hol száraz, hol nedves volt az aszfalt, és – egyedülálló (vagy éppen pont nem) módon – a versenyközpontban esett.
Ehhez jött az, hogy épp a halálomon voltam, már vártam is, hogy mikor megy el mellettem a mezőny, de még nem jött senki. Csak a következő lejtőzés aljában közelített meg Manó.
Na, ha engem utolérnek, akkor általában el is fognak menni. Sajnos nem vagyok az a „feltámadós típusú” versenyző. A hosszú dózer mászást próbáltam nyomni, ahogy csak bírtam, de nem tudtam távolodni. A végére kezdtem magamhoz térni, de… szóval vége lett.
A lejtmenet nem tartogatott sok örömet, bár a pálya nagyon „tréles” (trail magyarítva) volt, Vértestolnára már társaságban érkeztem. A falu végén kurta kocsma… nem… Manó egy hirtelen ötlettől vezérelve balra indult el, pedig jobbra mutatott a nyíl. Szóltam neki, hogy ne már! Így megint együtt tekerhettünk.
Hamarosan hárman lettünk, mert alulról becsatlakozott a görcs is a lábaimba. Megköszöntem az emberi társaságot, s kettesben a személytelen görccsel, illetve megint hármasban, a rámtört fáradtsággal nyomultam a cél felé.
Sajnos gyorsulni már nem tudtam, tempóztam, ahogy tudtam. Ez a Manó gyerek jól elpáholt. Kemények a „középtávos” fiúk!
A cél előtt nem sokkal Manka kiáltott rám, hogy negyedik vagyok összetettben – amit nem teljesen értettem, mert számoltam menet közben és tudtam, hogy… b@sszuskulacs, már megint hetedik vagyok! Mire beértem (innen bő másfél perc) meg is oldottam fejben a problémát, mi a manónak görcsöljek még ezen is. Ha így akar összejönni, akkor így akar. Amúgy is, mindenki Master-1 kategóriás. Talán a 11. befutó volt sima, felnőtt kategóriában induló. Csak mi tekerünk, öregek, apukák, dolgozó emberek, hejj?!
Ez a mai második képlopásom Imitől, ezért is köszönet!
Jó „móka” volt a verseny, ahogy volt, nem tévedtem el, nem estem el, van valamennyi erőm, tudok pörgetni (de minek…), nincs sok állóképességem (majd szerzek valahonnan).
És végre-valahára szocializálódhattam:
- befutó utáni sütizabálás, a pályán történtek hirtelen és közös elemzése a már befutottakkal és az időközben befutókkal. Gondolat: Uramatyám, mikor lehet a „nagy” (értsd. drága és hosszú) maratonokon sütivel talákozni a célban? Mikor még az izotóniás léből is csak egy pohárral jár, mert: „ki van számolva” – kösszép!
Persze 1300 emberre már ipari mennyiségű süti kell. (Itt 40kg - annyi volt, BuZsó mondta) Csak számolni kell –ezt is. Közben szem előtt tartani, hogy például az „eleje” verseny közben nemigen áll meg falatozni a frissítőknél, csak a célban szeretne – ott viszont annál inkább - harapni valamit (valami édeset, és még a szokás-gulyás előtt), hogy félholtan-szédülve (illetve pont így ne) el tudjon jutni a zuhanyig, a váltás ruhájáig. Itt jutott mindenkinek, örült is a fejünk!
- sorban állás, fagyoskodás a bringamosónál
- gulyásleves evés illusztris társaságban – ha nekik szabad, nekem is. Hű, ha a közelünkben állók vagy csak elsomfordálni merészelők tudták volna, miről megy az elitrészerek diskurzusa… ajjaj! Mindenki megkapta a magáét. Hogy ne érezzem magam pocsékul a következő alkalmakkor (versenyek), már tudom, helyezkednem kell!
- igen, ettem a gulyásból! (Lásd még címlapfotó!)
- és nyertem a tombolán!
- gulyásleves evés utáni sütizabálás illusztris társaságban – ha nekik szabad, nekem is. A fedélzeti műszerem szerint 2869 kcal-t semmisítettem meg a 3 óra 14 perces hadakozás alatt, 167-es átlag (ez nálam rengeteg) és 182-es maximum (ez meg még annál is több) pulzus segítségével. Csak, hogy a számmisztikus-műkedvelő olvasók is jól lakjanak.
- dobogós fotózás a VIP páholyból – Táncos Sanyi megint jól kitett magáért: összetett...
és kategória harmadik:
Sajnos Panyi Janó váztörés miatt (!) nem tudta a versenyt befejezni, pedig egy felnőtt hosszútáv dobogó meg lehetett volna.
- fájdalmas, de rövid búcsúzás utáni sütizabálás a gépcsoki… akarom mondani gépkocsiban.
Talán a vezetés közbeni édesszájúskodást nem tiltja a törvény. A 8 egység édesség röpke 3 perc alatt tűnt el bennem.
Tehát, minden jó, ha a vége jó – snassz a zárszó, de ez az igazság. Ha lesz jövőre, vagy akár idén még egyszer (…) jövök teljes mellbedobással! Köszönet a szervezőknek!