A legjobb ajándék...
... idén számomra az, hogy tegnap ez a kép elkészülhetett!
Miért, miért?
Természetesen nem azért mert végre, hajnal helyett "napvilágnál" tekerhettem. Vagy mert nyomhattam másfél órát regeneráló tempóban a "Szigeten" És nem is azért mert olyan jó a havazás/ónos eső nyomában sós latyakban áztatni magam és a kerékpárom.
Illetve mégis... mindezek miatt olyan nagyszerű most nekem: végre tekerhettem. De mi van? Hiszen most kezdtem az alapozást... akkor most megint és végre tekerni?
Itt a magyarázat, melynek címe:
Egy marék aranyér(t)
Kemény fába vágtam megint a fejszémet. Elhatároztam: versenyt nyerek! Mégpedig most, télen. Barátságos mérkőzést, az egészségemért.
A hajsza nem tegnap kezdődött, nem is tegnapelőtt. Idestova több mint 6 éve már, hogy egyszer majdnem versenyt nyertem. A 2006-os csillebérci 24 órás szólót.
Harmadik lettem, nem volt az rossz dolog, jót erőlködtem egy napon keresztül a nyeregben és egy kicsivel fölötte. A sportsikernek ott és akkor nagyon örültem.
A következményeinek már annyira nem. A verseny utáni kedden már mentem is az egyik kórházba, a sebészetre, hogy kiderítsék mi van. Hja… hát persze… a fúvósok baja az…
De a kivizsgálás során megnyugtattak. Semmi akut, kezelni való. Évekig jól elleszek én vele. És tényleg nem is lett belőle komolyabb „ügy”. Egészen az idei év őszéig.
Természetesen irány a kórház (most egy másik). A diagnózis hasonló, valamint vegyek, készíttessek gyógyszereket, szedjem be, majd jöjjek vissza! Nagy baj nincs. Dehogynincs!
Segítséget intéztem: egy telefonszám, a harmadik kórházba. Három nap múlva (valamikor november vége felé) már mentem is, dalolva. No, itt már végre rám is néztek, megkaptam a tüzetes átnézést rendesen! És… választási lehetőséget: éldegélek tovább a problémámmal (ami nem veszélyes, csak ugye van az embernek egy bizonyos diszkomfort érzete tőle), vagy bejövök egy műtétre. Gyorsan meg is kaptam az alapokat: egyik nap bejövök, másnap-harmadnap műtenek, utána még egy-két nap lábadozás és haza. Hű, ez öt nap. Mi lesz velem addig?
Nem gondolkodtam sokat, mondtam: vágjunk bele!
Egyből mehettem is az EKG, vízelet produkció, vérvétel és mellkasröntgen programokra, eredmény marad, én meg haza. Kaptam még időpontot: december 11., kedd, 8 óra. Akkor jöhetek. Aztán kaptam egy telefonhívást is menet közben: baj van! Az EKG vizsgálat melléktermékeként kiderült, hogy alacsony a nyugalmi pulzusom. Azazhogy igen alacsony: 37. Én tudtam erről eddig is, meg hát sportolok, iskolát is végeztem a témakörben. Sportos, edzett szív. Csak hát mesélhettem én ezt a telefonban a professzor úrnak, sajnos nem voltam elég meggyőző. Ráadásul az aneszteziológus kollegát is meg kellene nyugtatni – mert a műtét altatásban fog történni (micsoda hír, erről nem is tudtam eddig)!
De nem estem kétségbe (dehogynem, már előre kezdett elegem lenni mindenből), pár telefonálás után azonnal és szívesen fogadtak egy közeli, a sportban inkább járatos, negyedik kórház kardiológiáján, ahol egy újabb EKG után pár perc alatt elkészült az adatlap: bradycardiám, sportadaptatio következménye.
December 11-én, kedden hajnalban még nyomtam egy bő órás erőedzést, mert ki tudja mi lesz, majd reggel (és az előtte lévő napokban) jól elbúcsúztam mindenkitől. 8-kor neveztem, utána várakoztam egy keveset, különböző folyosókon, lazán átfagyva és kiolvastam egy könyvet...
... majd 12:30-kor hazaküldtek. Telefonáljak minden délután 4 óra körül, hogy másnap mehetek-e?!
Tehát telefonáltam (közben még bringáztam is úgy-hogy, sőt dolgozni is bementem) kedden, szerdán, csütörtökön és... pénteken. Ekkor megtört a jég:
- Ön a hármas sorszámot húzta hétfőre! – közölte a kedves hang a telefonban.
- Reggel hét órára jöjjön be az osztályra! Előző este éjféltől nem ehet és ihat (!) semmit!
17-én Hétfő reggel pontban 7-kor jelentkeztem az ágyamért. 100-as kórterem, bent álmos arcok, bár volt idejük felébredni, mert hajnali ötkor már lázméréssel indították a napjukat. Persze, hogy én vagyok a legfiatalabb. Csak annyira, hogy mindenki az apukám lehetne. Spontán és irányított fültanúként is megtudok pár életrajzi adalékot is a szomszédaimról. Vannak, akik már a harmadik hetüket húzzák itt, és van, aki karácsonykor is bent lesz még. Mikor elmondom bajomat, kissé megmosolyognak. Majd ők is elmondják a magukét. Cseppet sem mosolygok. Úgy érzem magam, mintha szépészeti orrplasztikára várakoznék egy tömegbaleseti ambulancián.
Lehet, hogy kemény dolog a kerékpározás, télben-hóban-fagyban, de vannak komolyabb ügyek is. Kemény férfiak ők!
Hőmérés: 35.8, vérnyomás: 117/71 – nagyjából rendben. Nemsokára befut a professzorom is, ejtünk pár szót a műtét utáni teendőimről – pihenés, ülőfürdő, antibiotikum, vécézési nehézségek… A délelőtt folyamán megkapom a „kanült” – kis csövecske a bal karomba, s belém is folyik két tasak "izo" délig. Igazi ebéd természetesen nem jut. Vasárnap este óta sem ennem sem innom nem szabad. Néha korog a gyomrom, néha meg szédülök. Aztán valahogy mindig átlendülök az energetikai holtponton.
Fogalmam sincs milyen megfontolásból, de Jókait hoztam magammal…
14:15-kor beront egy műtősfiú egy görággyal: Papp Dénes!
Vetkőzés, átszállás. Kissé kába lehettem, mert megkérdeztem, hogy hasra-e, s csak utána láttam a 45 fokban felhajtott háttámlát a kocsin. Nehezen ment volna egy ekkora homorítás. Ami ezután jött az a „pörgős” kategóriát rendesen kimeríti:
Mint az „orvosos sorozatokban” – kétszázzal száguldunk a folyósón, lábamat fel kell húznom, mert különben az nyitotta volna az üvegajtót egy-két helyen. Lift, folyosó, fejem felett felirat: MŰTŐ. Hű, de korszerű! Az eddig tapasztalt állapotokhoz képest meg maga az űrtechnológia. Átpakolnak az „asztalra”, ami legkevésbé sem asztal, inkább valami szülőállványhoz hasonlít: lábaim szét és fel, bal karom kinyújtva, jobb hajlítva, lekötve (?). Nagy, dupla lámpák felettem, egyre erősebb a fény. Vérnyomásmérés, mindenféle mandzsetták csipeszek a kézfejemre (is).
Altatóorvos néni viccesen kérdi, hogy tudom-e majd most is produkálni a híres (hírhedt) 37-es pulzusomat. Már, hogy a viharba ne tudnám?
Bal könyököm nem ér le, ahova kellene. Mondom nekik, fújják fel a mandzsettát, az majd megtartja. Persze csak mókázok. Megjelenik a professzor úr arca is egy pillanatra. Megnyugtatólag mond valamit, de sajnos már nem emlékszem rá, hogy pontosan mit. Arra inkább, hogy a karomba lőnek, és egyből kezdek kábulni. Kapok egy oxigénmaszkot, bár felőlem kámfor is lehet benne.
Szunya.
Repülök! Az ágyam fölött szállok egy kicsit, majd benne landolok.
Ez már a valóság. Közel egy órás távollét után szokott helyemen vagyok, a "100-asban". Irgalmatlan fájdalmak közepette, meztelenül fekszem a takarók alatt. Délután 5-6-ig nem ihatok még. Inkább 6-kor iszom, az a biztos. Az első korty víz egy nap után. Jól esik, de több nem megy le. Legalább már nem cserepes a szám széle.
Az éjszaka kegyetlenül telt. Csak annyit mondok, hogy "ki kellett mennem". Hát, kimentem, megoldottam, de azt a másfél órát nem kívánom senkinek. A csoda az, hogy még aludtam is valamennyit előtte és főleg utána!
Kisimultak a ráncaim. Fél kilenckor pedig végre reggeli! Rég örültem így két zsömlének, „light” margarinnal, baromfipástétommal.
A reggeli vizit során megállapították, hogy velem minden rendben (igaz nem néztek rá a sebemre), 10 óra körül meg is kapom a zárót és mehetek haza. Szépen vártam tehát.
A monotóniát megtörendő, egy doktor néninek kellett a délelőtt során megmutatnom magam: hogyan is van a gézzel odalent, odabent? Mondtam neki, hogy az éjszaka közepén azt jól megoldottam magam. Eléggé meglepődött. Utána vehettem még egy csodás, jódos ülőfürdőt egy lavórban. A beleülés egyébként még csak-csak elment, de a kiszállás… Kerítettem egy infúziótartó állványt, annak a lábába, meg a csaptelepre lasszózott törülközőm segítségével tudtam csak magam centiről centire ki/felhúzni.
Kaptam ebédet is. Hmmm, két perc alatt toltam be az ágyon (asztal nem járt a szetthez) nem is volt rossz – még jó, hogy engem mondanak válogatósnak… nagyjából kinyaltam a tálkákat.
Aztán vártam tovább. Az utolsó (?) egy órát már a folyosón, felöltözve toporgom végig, így is siettetve (lélekben) a hazaindulást. Rátalálok kedvenc műszereim egyikére: kávéautomata! Most, hogy „mindent lehet” vásárolok is gyorsan két gépi kapucsínót – herseg benne a cukor, a kávé kevésbé, de meleg és édes, ez nagyon hiányzott már!
Az agónia egészen délután 3-ig tartott, amikor kezembe nyomták a végzést. Kemény 32 óra benttartózkodás (tudom, másnak lófütty, nekem az örökkévalóság) tényleg hazamehettem.
Egy időre ki kell vonnom magam a forgalomból. Sport? Kerékpár? Komolyabb intenzitásnak közelébe sem mehetek. De jövőre visszajövök ám! Meglássátok!
Gondoltam pár napig.
Hmm... azért csak benne van a "boogie" az ember lábában... mihelyst normálisabban tudtam gondolkozni (2-3. naptól) és a testem kezdett nagyjából emberhez méltóan viselkedni, már a tekerésen járt az eszem. Először rövidebb majd hosszabb sétákkal melegítettem. Aztán végre eltelt egy, azaz az első hét, én meg a végére kint találtam magam a szabadban. Eddig bírtam, most óvatosan megpróbálom beindítani a gépezetet.
Kérem tisztelettel, ez - az aerob, ciklikus mozgás öröme - az a nagy ajándék, melyről a bevezetőben szóltam.
Kvánok mindenkinek hasonló - mozgásos - örömöket most karácsonyra és a következő esztendőre!