A test mellé a kerékpár - Gerecse Maraton 2014
...megkínzására is sor került végre a ma megrendezett csúcsszuper Gerecse Maratonon.
Naná, hogy nem maradhat el hétvége egy kis önsanyargatás nélkül. S a Gerecse Maratont sem fogom kihagyni, csak mert az előző két hétvégén is versenyeztem, vagy mondhatnak akármilyen kánikulát, meg nyugodtan dolgozhatok előtte hat napot zsinórban (jelzem - ez utóbbi én vállaltam)!
És még azzal sem lehet elriasztani, hogy pont (!) a szombat délutáni Tour befutó percei alatt, Zóka Zoli trükkös kérdéssel zavar:
- Szevasz Dénes! Két dolgot szeretnék kérdezni, azaz kérni tőled!
(Persze, hogy egyből "levágtam a szitut".)
- No, mit vigyek holnap a versenyre?
És ezzel egyből fel is oldottam az éterben érezhető feszültséget... rendelés felvesz, telefon lecsap, a két pár Elixir fékbetét a markomban, másnap a versenyre leszállít, rajt előtt egy órával átad. A jelképes teher a vállról levéve, nyugalom van, készülődés, gondolatok és a felszerelés összerendezése.
A hőségre készülni kell. Alapvető a napi hét kiló görög és egy darab sárgadinnye fogyasztása, majd a vízhajtó hatás megtapasztalása.
Kulacsok a hűtőben figyelnek - egy éjszakán át érdemes hűteni a frissítő vizet, így az igazi (brit professzorok kutatásai alapján)!
És a reggeli sem piskóta! Hanem - a darált dió, eperlekvár, mákos kocka, banán sztenderdeket most figyelmen kívül hagyva - jégkrémes-hajdinás-magos csodakenyérke!
Azt hiszem ennél hidegebb testtel már nem lehet rajthoz állni. A fejem is elég hűs... vagy bús? Lehet, hogy amiatt aggódok, hogy a gyomrom - az extra kényeztetés ellenére - is... hogy is mondjam... igencsak rakoncátlankodott a verseny előtti másfél órában? A többiek csak lestek, hogy hányadjára megyek már a kis helyiségbe... elszontyolodva mondtam is nekik, hogy helyjegyem van oda.
Vagy csak olyan nehéz a búrám, hogy állandóan görnyedt tartásban kell (magam meg a fejem meg-) tartanom. Nézegetve a képeket, tényleg mindig a Föld középpontja felé konyulok... hát így nem lehet versenyezni...!
Dehogynem! Eléggé fülelni kellett, hogy a rajtot meghalljam, meghalljuk, mert valahonnan a fákon túli hangfalakból szólt az ige, de végül mindenki sikeresen elindult a 66km-es hosszútávra. Az első bal kanyar után már nyomom is kiállva, ott ni:
Ezek után nem is értem, hogy Zorán (aki előttem megy 10 méterrel) miért merészelte azt mondani, hogy "úgy meghúztuk az elejét"... hát én nem húztam ma semmit sem. Maximum a belem, de azt is csak féltávtól...
Ja, az első egy óra tíz perces kör tényleg pikk-pakk eltelt.
A rajt után pár perccel már leosztódtak a lapok az összetettet illetően. Mivel igen erős mezőny - BlaZsó, BuZsó, Szalai Peti, Makács Tiger Gábor - verődött össze - meg csapattársam Zorán, melléjük, nem beszélve az esetleges "beugrókról" (Ők azok, akik pár éve nem versenyeznek, meg nem is tekernek (...), aztán néha eljönnek elsülni egy-egy sporteseményre.). Ma például Hasenfratz Peti volt nekem gyanús... Kész szerencse, hogy meridás pajtásaim az élet más területein kerestek maguknak programot a mai napra... Így is volt "elég" mezőny az öregfiúknál Pál Zsolt, Berkes Jani... csak, hogy legyen egy kis kergetődzés az erdőben...
Berkes Jani és a GPS egy ideig a második helyen ment, de valószínűleg összeakadtak a műholdak, mert Jani ahogy terepre értünk teljes határozottsággal bekanyarodott a susnyásba, ahelyett, hogy a pályát követte volna. Így egy kicsit hátrébb sorolt vissza a szépen nyúló mezőnybe.
Egy ideig még láttam Zoránt a bringabandás Nagy Szabolccsal vetélkedni, mely rivalizálásnak az lett a vége, hogy elhúztak a francba... Viszont ott volt nekem Tiger, azaz Makács Gábor, akivel többször is oda vissza előztük egymást az első szűk másfél órában. A masterkettes ellenfelek egyelőre nem tűntek fel a láthatáron, s a rejtélyes bozótedzők sem kaszáltak el mellettem.
Tehát a második kört a hatodik helyen kezdtem, de csak azért, mert Gáborról kiderült, hogy szeret verseny közben füvet nyírni a bringájával, s a vágás nagyját leginkább a hátsó váltójával intézi, így meg kellett állnia kitisztítani a késeket. (Így utólag úgy látom, hogy az Ő váltója jobban járt, mint az enyém.)
A rajt-cél területen az egy forró üres kulacsomat két jéghideg telire cseréltem, szuper-rutinos párom hathatós segítségével - tényleg, most már eljutottunk a családi összhangban arra szintre, hogy lassítás nélkül tudunk kettesével üvegvisszaváltani, még egy verseny hevében is!
A faluból kifelé megálltam egy szélsebes láncolajozásra (most mást nem intéztem), aztán tepertem is tova a nagy hegyek felé!
Egész sokat mentem egyedül, nem nagyon akartam elhinni, hogy Tiger kartárs nem nyom le (megint, mert az első körben már megtette ezt a demoralizálást velem kétszer is). Aztán 1 óra 38 perc magasságában csak elhaladt mellettem. Nézegettem, hogyan hajt... na, mint a metronóm... biztos van wattmérője, járt az agyam. A verseny után ki is derítettem, hogy van... Hmmm.... van valami abban a kütyüben... Innen vele már nem kellett foglalkoznom, de nem is nagyon tudtam volna. Kissé más dimenzióban mozgott. Le is degradáltam magam sebtiben harmadosztályú kerékpárosnak. Ez van, majd gyúrok a télen, hogy ne így legyen.
Ettől függetlenül jól éreztem magam, sőt arra is volt energiám, hogy biztosítsak magamnak egy kevéske "szórakozást" a verseny második felére. Mivel sem eltévedni, sem a tájbringa OB mezőnyével illetve pályájával, valamint a szintén az ebben a hegységben zajló zarándoklattal sem sikerült összekeveredni, ki kellett találnom valami mást.
Nem sokkal a Turul előtt sikeresen felkaptam a hátsó kerekembe illetve a váltómba egy alkarnyi faágat. Nem tekertem rá egy fordulatot sem - nem is volt rá szükség -, hogy elgörbítse a hátsó váltót és a váltófület, valamint egy jókora nyolcast kreáljon a felnibe. Majd egy perc volt, amíg kirángattam a hátsó traktusból a tuskót - ezzel sem tettem különösebben jót a meghajtásnak, de még mindig így volt több esélyem a célba jutni.
Első körben azt vettem észre, hogy igencsak nehezen mozog a bovden - magyarán nem bírom megnyomni a váltókart. Szuper lesz, ha leszakad a bovden feje, s marad három sebességem - gondoltam. Ehhez jött az igazán komoly meglepetés a technikás lejtőt követő katlanos mászáson: igazából a felső három lánckerékre fel sem vált a rendszer. Ez különös örömmel töltött el, mivel én pont a pörgetősen tekerők táborát gyarapítom, tehát a hibádzó tányérokra van a legnagyobb szükségem ahhoz, hogy haladjak. Hát majd mostantól nem így lesz. No, úgyis annyian szekálnak, hogy mi van a singlespeed-ezéssel, meg papolok itt hétről-hétre az erőedzésről, hát majd most megmutatom, hogy megy ez nekem akármikor! Aha, ment is. Aztán, amikor 180-as pulzusnál elkezdtem csillagokat, sőt Naprendszereket, tejutakat, kvazárokat, mittudoménmilyengalaxisokat látni, akkor jobbnak láttam leszállni. Csak már kicsit késő volt. De a buta testem és az éppen párolgófélben lévő agyam vitt még előre, így ahol lehetett - bár nem tudtam hatékonyan tekerni - visszaszálltam. Ráadásul a technika hirtelen félautomatává változott: egy felfelé kattintás, s a hátsó váltó nulla vagy egy fokozatot ugrik; egy kattintás lefelé, s a hátsó váltó nulla, egy, esetleg kettő vagy éppen három fokozatot dob lefelé, ahogy kedve tartja... sőt, néha kattintás nélkül is ledobta a láncot, de kizárólag kettő vagy három fokozatot. Ez igazán szerencsés volt, például mikor kiállva tekertem... volna. Katapult. Lényeg a lényeg, hogy a 10 perc szupramaximális terhelés megtette a maga hatását, és a fennsíkon, ahol szinte alig kellett volna nyomni, hogy haladjak, csak ide-oda kóvályogtam a pocsolyák között. Húba.. ..g Dini, ezt most jól elbaltáztad. Itt vagy egy órányi járóföldre a céltól, oszt nagyjából gurulni se tudsz, ha lejt az út. Biztos, ami biztos magamba tömtem némi gélt, hátha... aztán mégiscsak legurultam valahogy a földszintre.
A baji frissítőnél Klement Olvér (?) szuper-rendező sporttárs azt jelentette, hogy valaki (De ki?) egy percre van előttem. Azannya, akkor az a valaki vagy eltévedt, vagy jobban széjjelcsapta magát, mint én. Gyorsan felvettem három pohár vizet, mindegyikből ittam egy kicsit és öntöttem sokat magamra, majd nekivágtam a közel húsz perces, utolsó, nagy mászásra. Azt kell, hogy mondjam egész jól ment. Nem gondoltam volna a közelmúlt tapasztalatai alapján. Szerencsémre nem volt szükség a könnyebb áttételekre és persze senkit nem értem utol, de nem is nagyon számítottam én ilyen jelentős eseményre azokban a percekben. Annál inkább örült a fejem annak, hogy nem értek fel rám a mögöttem haladók. Még dúdoltam is magamnak... Ennek fényében a lejtőzést Vértestolna felé igencsak élvezetesre vettem, nem szaggattam szét magam (ez már úgyis megtörtént az előbb) és a bringára is próbáltam vigyázni, mivel egyre furább hangokat kezdett a meghajtás kiadni. Sőt, most már inkább óvatoskodtam, nehogy szerelnem kelljen. A falu után jó ütemben, bár a katlanos kiképzés hatását még mindig érezve mentem fel a kerítés mellett -ez a mumus-szakaszom ezen a pályán, mert két éve itt ment el Bokros Manassé, hogy leszorítson az összetett hatodik helyről. Ahogy kell - az utolsó kilométereken, már hogyne! Mondjuk most már másfél órája "le voltam szorulva" és nem is látszott sok esély rá, hogy visszamásszak - hacsak össze nem jön a tavalyi szerencsém, hogy az eliteknek mind bajuk lesz és kiállni kényszerülnek...
De nem jött senki és semmi, tehát nagy nyugodtan átvágtam a tarjáni üdülődombokon vissza a cél felé. Szokásomhoz híven teljes csendben átgurultam a célvonalon.
Félhangosan azért megjegyeztem - de csak magamnak -, hogy itt vagyok, egyből megittam két kulacs izolöttyöt, mert éreztem, hogy a gutaütés és a görcsök kerülgetnek, majd gyorsan konzultáltam egyet Zoránnal, hogy "Nahát és ejnye-bejnye, hogy nem jelzi az edzőbácsijának, hogy versenyre megy/menne a hétvégén, milyen dolog ez már!" de azért gratuláltam is, mert szépen odatette magát. Ő kissé gondterhelt volt, mert akkor úgy tűnt, hogy ketten is (!) úgy értek be előtte, hogy nem előzték meg. Az eredményhirdetésre aztán minden egyenesbe jött, talán Zorán is kettőslátással küzdött a rekkenő hőség folyományaként. Vagy délibábot látott...?
Sebaj, én is megkaptam a magamét (...), hogy mit kell nyomni az elején! Bezzeg Ő visszafogta magát... (Gondolom mennyire.) De hát kérem én nem is nyomtam... vagyis nem éreztem úgy, hogy nyomtam... persze a pulzusom az igencsak az egekben volt az egész maraton alatt... 165-ös átlag... Szóval, ment az egyleten belüli adok-kapok... A konklúzió: a hőség, az rendesen összekuszálja a paramétereket, az érzéseket, az agyat, az idegeket... Nagyon, azaz jobban kell(ett volna) figyelni! Hümmm.
Pár pillanattal később fotóapparátot kerítettem és fejjel lefelé (Ezt nem kellett volna, mert azóta is szédülök...) megpróbáltam lefotózni az elgörbült alkatrészeket:
Aki látja, látja - én nem, de tudom, hogy elég nagy a baj. No, mindegy, a lényeg, hogy sikeresen beértem a célba, mint a masterkettes kategória győztese - azt hiszem ez most előre kárpótol a rám váró szerelgetésekre és beruházásokra gondolva.
Hamar belevetettem magam a jéghideg zuhany habjaiba - vagy tíz percig fagyasztottam magam -, mert a jeges vizes hűtőfürdő az egyik legjobb regeneráló eljárás. Az evés mellett!
A fenti képen - majdnem - látható masternégyes (életkorú) úrral még a zuhanyban futottam össze. Ő a mosogatólevet öntötte a csapba én meg a lelkemet... a zuhanytálcába. Ő nem hitte el, hogy mindjárt negyven leszek, én meg azt nem, hogy Ő hamarosan nyolcvan. A következő mondatából azért kiderült, hogy tréfás kedvében van, mert csak hatvankilenc... de ettől függetlenül, jól megveregettük - persze csak virtuálisan - egymás vállát, hogy milyen jól tartjuk magunkat.
Majd lám még egyszer összehozott minket a sors, meg a tarhonyás lecsó.
Mivel a szaftos-virslis részekre volt (v)evőm, így megkaparintottam egy dupla adag tarhonyát, melyet banánnal (Óhhh, az a fantasztikus banános tarhonya!) és a környék cukrászdáinak felajánlásaival egyetemben fogyasztottam el, nagy megelégedettséggel:
"Sajnos" a diós bejglinek (főleg így nyáron negyvenkilenc fokban) megint nem bírtam ellenállni - szerintem vagy hatszáztizenöt darabot az arcomba tömtem. Feltett szándékom, hogy jövőre a megye összes "verseny után szervírozott nyári mákos bejglijét" megeszem. és bekerülök a rekordok könyvébe. Még a hegyibringa.hu stábja is kiszúrta, hogy kétpercenként rájárok a kipakolt dobozokra - nem is hagyták szó nélkül... De jól esett! (Mármint a bejgli.)
A társaság folyamatosan rotálódott körülöttem, én meg csak tartottam és tartottam a szimpóziumokat egymás után, bár Janit nem könnyű túlkiabálni... gyereknevelés, x,y és z generációk mobileszköz kezelési szokásainak összehasonlítása, jóga, kiropraktika, táplálkozás- és sporttudomány, mélylélektan - ilyenkor már jöhet minden, rekedtre is ordibáltuk magunkat asztaltársaimmal az élet nagy dolgait megvitatván.
A tombolahúzás alatt szúrtam ki némi szemrevaló... ööö... puncstortát... tortákat...
... melyekből egyet Makács Gabi meg is nyert! Hehe, mindig van valaki a közelemben, aki tortát nyer, így mehetek nassolni!
Gábor - akiről kiderítettem, hogy nem jógázik - nem csak jól teker, de jól is szeletel:
Ezek a gusztusos falatok minden fogyókúrázó sportoló szívét megdobogtatják!
Vagy mégsem? Hát hogy lehet így bánni ezzel a finomsággal? Földre tenni... nahát!
Ez a beszéd, itt látható az élsportolók mintapéldánya, miközben a nemistudjahányadik szeletnek esik neki:
A képen látszik, hogy le is kellett fogni, nehogy az asztalt is befalja!
Amúgy én is nyertem - egy kulacsot, kulacstartóval! Itt eddig mindig nyertem a tombolán.
Majd négy óra volt, mikor belevágtunk az eredményhirdetésbe.
Egyletünkből mindössze ketten jöttünk versenyezni, de azt eredményesen tettük!
Először Zorán állhatott a felnőtt férfi dobogó második fokára:
Majd én a masterkettes öregfiúk élmezőnyének fenntartott helyek legmagasabbjára, s egy felebaráti ölelést is bemutattunk Berkes Janival.
A baráti... ööö... az másmilyen lett volna... hehe! Sajnos a második helyezett Pál Zsolt már megint hamar hazament... kár, mert ezek a csonka dobogók nem olyan mutatósak...
Zorán másodszor is kimehetett, de most az összetett ötödik helyére, no meg a dicséretes, de sajnos ritkaságszámba menő borítékért.
Igazi levezetésképpen én még autóztam vagy 120 kilométert a városban és körülötte, és sok-sok kenyeret (ez itt lent egy anyukám-féle házi sütésű, diós csoda) ettem. Csak, hogy megnyugtassam az értem aggódókat - miszerint kevés kenyeret eszem. Hát ez sem úgy van, ahogy gondolják...
Tudom, hogy a jövő hét végén is lehet maratonozni, de ez után a szett után (Duna-Salzkammergut-Gerecse) már nekem sem akaródzik a rendes (Vagy hagyományos?) szombat-vasárnapi teljes széjjelhajtás... majd két hét múlva elég lesz megint összefutni a cimborákkal, a Bükkben!