A tökéletes felvezetés - Gerecse Maraton 2015

Ez a vidám kép még a verseny előtti én vagyok. Utána is örömködtem, sőt örömködtünk, bár teljesítményem az idei szokásom szerint nem ütötte meg az elvárt minimumot sem. A cím sem az én munkásságomat dicséri, majd meglátjátok!

A héten eldöntöttem, akármilyen meleg is lesz a hétvégén, nem kímélem magam, fittyet hányok a hőfokokra, nyomom, mint a güzü, a versenyt megcsinálom, nincs mese!

Már-már megszokott, hogy 30+ fokokban speciális reggelivel indítok. Ez itt csak egy részlet, mert joghurtos, diós és csokoládés jégkrém is került az asztalra, valamint 2 zsák puffasztott búzanégyzetet toltam be hajnalban. A lekváros-jégkrémes ropi mellékes...

Próbáltam aznap nem vedelni, hogy ne álljak gyöngyöző lábakkal a rajtnál. Inkább megoldottam még pénteken a folyadékfeltöltést. A boltban volt rá idő, miközben tudományosan, csak helyzetváltoztató mozgásokat végeztem munka címén, a nap során. Na jó, akkor mégis csak kíméltem magam.

Reggel összeszedtem a tanítványokat, fél nyolckor indult az iskolabusz Tarjánba:

Sikerült a kocsit és magunkat árnyékba parkolni. Már csak ezért is remek versenyhelyszín ez! Meglepően hűvös volt, felhők tolongtak az égen... ehhez képest még kánikulában indultunk Budapestről. Nevezés hipp-hopp megvolt, a rajtcsomagban  4 (!) gél, zokni, energiaital (legalább nem a frissítőknél, bekeverve), kajajegy, SzÉP kártya... ja, az nem.

Gondoltam, jót tesz, ha bemelegítek, így kétszer is végiggurultam a falu egyik utcáján. Utána még futottam egy kicsit a mezőn - igaz, közben már a rajtban álltunk, csak hát éppen akkor jött rám a szükség...

A mezőny kicsi volt, a "nagy nevek" vagy az XCO OB-ra készültek Sopronban, vagy nem volt kedvük a meleghez. Mondjuk, ehhez az én "kis nevemnek" sem volt kedve...

Mindenesetre egyesületünk szépen elfoglalta a rendelkezésre álló hely nagy részét, ezt Fejes Miki nem győzte hangsúlyozni a tölcsérérbe:

És akkor maga, a derbi... Hát, izé, szóval... ahogy ígértem, nem kíméltem magam. "Jól" megnyomtam az elejét. Ez annyit jelentett, hogy Táncos Sanyit, Zoránt, Sersli Sanyit és a hozzájuk kis késéssel csatlakozó Makács Gábort semeddig, Orbán Danit, Berkes Janit és Kelemen Imrét - nagyjából - az első kör végéig tudtam követni. Közben kiesett a szívem a mellkasomból, még szerencse, hogy az első frissítőnél, midőn leöntöttem magam vízzel, a pulzusmérőm megszűnt működni. Már megint. Most minden versenyen, de csakis versenyen ezt csinálja... lehet, hogy nem bírja a 180 körüli értékeket? Nagyot kacagtak a frissítőnél, hogy magamra lötyböltem a vízet, s nem megittam, de szerintem nem nagyon van más menetközbeni megoldás a hűtésre egy bringaversenyen. Megmondom őszintén, már az első hegy tetején (kb. 5 km-nél) olyan pocsékul voltam, hogy szédültem, nem kaptam levegőt (mint Contador a hegyekben mostanság), hogy a visszaforduláson gondolkodtam... míg nem késő... Aztán jött a lejtő, meg a lendület, meg emlékeztettem magam az elhatározásra. És példát is kell(ett) mutatnom. Miből is?

A kis kört befejezve profin megkapom a fagyasztott kulacsokat a páromtól (Millió köszönet elég, ugye?), és még magamat is le tudom önteni egy palack hideg vízzel - hú de jó volt a jeges felfrissülés! Hozzátartozik a jelenlegi, azaz folyton változó álláspontomhoz a verseny körüli szocializációt illetően, hogy azt is eldöntöttem, hogy valaki mindig lesz a családból "mellettem", illetve törekszem arra, hogy társaságot hozzak a verseny előttre-utánra (ezért a telekocsi), mert rájöttem nincs szerencsém és meg is kukulok egyedül, nélkülük (család, társaság - ebben a sorrendben).

Tehát a második kör elején még megvolt Imi háta... aztán egyszer csak eltűnt. De nem akárhol, hanem egy hosszú, egyenes részen. Lenéztem a műszerfalra, felnéztem a műszerfalról és sehol senki. Hmmm... Így megnyomta? Aztamindenit! Akkor egy kicsit én is megnyomtam, mert olyan nincs, hogy így lerázzanak. Megyek, megyek a magam (?) tempójában, lüktet az agyam, füstöl a testem... mikor is... Jön Zorán - hátulról. Hát Te? Hol jártál? Duplafdefekt - mondja, s már húz is el... Nem emlékszem, mikor mentem el mellette, ezek szerint a rajt-cél területen folyt a nagyjavítás...

Aztán sehol, senki. A katlan-mászás során teljesen kikészülök. Sajnos gyenge vagyok, s nem elég a 32:36-os "legkönnyebb" áttétel ide, főleg, ha már van majd két óra teperés a lábamban. Lihegve-izzadva feltolom, közben hessegetem a szúnyogokat, hogy ne unatkozzam. Fent, a "fennsíkon", ami még mindig betyárosan emelkedik, elpörget mellettem Pál Zsolti... igazán rendes, mert még biztat is, pedig kár belém... Utána jött Balázs Úr. Csak szépen komótosan. Mondja, hogy milyen jó is ez (mármint amit itt csinálunk kerékpársport címén a gerecsei magasokban), kérdi, hogy kérek-e láncolajat. Az ugyan már nem segít rajtam, ráadásul kenve jól megvagyok, mert rituálészerűen (évek óta) a második kör elején, még a faluban, mindig megállok egy olajozásra. Inkább két kitámasztókerék kellene, hogy ne dőljek el. Annyira lassan megyek (megyek?) és annyira szédülök... A rettenetes lejtő előtt és után is benyomok egy-egy gélt, hátha... Hogy esés nélkül le tudtam gurulni, az csak a százéves rutinomnak köszönhető, semmi másnak.

A hosszú, dózermászás elején ott a frissítő. És ott van Klement Olivér is, aki elébb megkérdi mit szeretnék... nem habozok... azaz dehogynem.... habzik a szám... köpni nyelni nem tudok, így megint magamra öntök egy pohár vizet. Közben löki az információkat, hogy előttem Balázs Úr meg egy srác (Ő lesz Zsolti), aztán Zorán és 9 percre (kilencre, értitek...?) Táncos Sanyi. És a többiek? Gyors fejszámolásba kezdtem a megmaradt három és fél agysejtemmel... Kik, hol hullottak el. Egyszer volt Makács Gabi, még az első kör vége előtt. Ő defektet szerelt, de nem volt autószelepes pumpája (mint utóbb kiderült, s másnak sem..., még én is kérdeztem, hogy mit tudok adni, de "olyat" nem). De hova tűnt Sersli Sanyi, Orbán Dani, Berkes Jani és Kelemen Imi? Ööö... Mondom, szerintem eltévedtek.... de lehet, hogy nem is hallotta már, mert közben elindultam. Egy percig agyaltam, hogy nyomjam-e vagy sem. "Nyomjam" - ugyan, már! Aztán mégiscsak vérszemet kaptam, mert láttam, hogy Balázs Úr nincs messze, s talán az 5 percen belül benyomott két gél is hatni kezdett (Lehet, hogy keveset eszem, s ezért vagyok így erőtlen? Mióta - közkívánatra és kísérleti jelleggel - száműztem a gonosz és csúnya fruktózt az étrendemből, nem nagyon érzem az erőt...) C

Szóval nekiálltam felcsévélni magam az emelkedőn. Balázs Úr néha egész közel került, néha eltávolodott. Egyszer viszont, amikor három kidőlt fán kellett átmászni, akkor meg kellett állnom, olyan szinten kezdtem el hyperventillálni... Jujj! És jajj! Megálltam szünetet tartani. Bő fél perc alatt lepörögtem, aztán nyomás utána! Az élvezetes singletrack rendbe tett - lelkileg. És testileg is. Annyira biztos, hogy Vértestolnára érve mit látok? Balázs Úr együtt gurulgászik Pál Zsoltival! Ez jó! (Legalábbis nekem.) Tudom, hogy onnan már csak egy emelkedő van a kerítés mellett. Hú, teperek, mint a barom. Végre megjött a pedálfordulat is, mint régen... kár, hogy kellett hozzá három óra... A dombtetőn utolérem őket. Aztán kicsit később el is megyek mindkettőjükek. Ezt mondjuk kár volt csinálnom, mert ülhettem volna rajtuk még  hosszú percekig és töltögethettem volna vissza a kakaót, hogy legyen sok ATP-m, mert ebből valószínűleg sprintbefutó lesz... Lett is, mert bár a lejtőn előre álltam - gondoltam, hátha  leszakadnak, mert olyan szuper  lejtőző vagyok - de legnagyobb bánatomra nem szakadt le senki sem. Ellenben a tarjáni üdülőtelepen rejtőző aszfaltos meredélyen Balázs Úr hirtelen meghúzta. De olyan igencsak nagyon. Zsolt a nyomában. Akkor viszont nekem is mennem kell, nem szakadhatok itt le. Összetett dobogó, kategória elsőség - "csak" ez a kettő múlott itt és most! És milyen jó, hogy végre megint van izgalom a verseny utolsó 10 percében! Lefelé Zsolti megy elől, de a falu határában Balázs Úr áll az élre. Húzza neki, de néha-néha hátra is néz. Mit mondjak, jót pihentem mögötte. No, de! Pont ez volt a lényeg! Balázs Úr minden erejét összeszedve, a totális önfeláldozás oltárán nyomta! Az én érdekemben! Hohó! Akkor ezt "meg kell hálálni". A célegyenesbe fordulva félreáll... én nyöszörgök (akkor már nem pihentem éppen), hogy segíts(ég), szerintem nem hallja, meg segített is eleget, Zsolt meg gondolom nem fog. Lock-out "úgy maradt", nem kell a rugalmasság, így ugratok bele a pocsolyába a célkapu előtt... És megvan! Ihaj-csuhaj! Hihetetlen.

Ahogy átgurultam egyből begörcsölt minden mozgó testrészem, mentem is tova egy 5 percnyi levezetésre, ami átmenetileg helyrerakott. Mikor újra találkozom Balázs Úrral, kiderül, hogy Ő lett a negyedik. Hmmm... ez a Zsolti gyerek nem nyomta a sprintet? Nahát!

Pár kép a befutó(k)ról.

Ő Sanyi, aki mindent megnyert ma:

Itt gurul be Zorán, abszolút másodikként, Elit elsőként:

No, kérem szépen, így hajtotta magát rottyra Balázs Úr az én "kedvemért":

Mint Mark Renshaw, Cavendish előtt... "Perfect Leadout (Train)" - ezer köszönet! (A pénzdíjat ilyenkor szétosztják egymás között?)

S ez a mi kis, családias befutónk, s látszik is a sorrend: Dini - Balázs Úr - Pál Zsolt:

Váltottunk azért két (inkább másfél) szót a végén, Zsolti sem hitte, hogy idén még sprintelni fog. Máté egyből üldözőbe vett.

Élménybeszámoló tartására legjobb egy hangyákkal jól megszórt fácska töve. Hát, kivagyok, mint a fáraó p...ja...

Természetesen volt technikál málőr is. Lassú (gyors?) defekt. Pont akkor, mikor legjobban a halálomon voltam (a katlanban). Aztán megjavult...

Mesedélután. Zorán a kormányon alszik, Máté (aki negyedik lett rövidtávon) vajon mit vizsgálhat ott hátul?

Kicsit később elkúsztam a slagos nénihez mosdani:

Nagyszerű ötlet, s milyen lelkesen locsolt egész nap!

De a legnagyszerűbb az volt, hogy alig öltöztem át, már kezdődött is az eredményhirdetés! Nem négykor, ötkor, hanem hamar! Éljen, éljen!

Megyünk is a díjkiosztóra, mikor... mikor befutnak (a tényleg) elveszett ellenfelek. Sikerült több, mint 80 kilométert összetekerniük ma! Hát... szerintem azért elég jó volt a szalagozás. S ha itt, a Gerecsében elindulok egy irányba, akkor hamar észreveszem, hogy vagy az autópályán vagyok vagy egy oda (mármint a versenybe, akkor és ott) nem illő településen. Ők például Vértestolnán jártak. Csak nem a verseny végén, hanem a közepén. Az meg nem jó úgy. Pedig jó erőben voltak, hajjaj! Jani szerényen meg is mondta, hogy látta-tudja, hogy most sz@r formában vagyok, hát gondolta, jól megnyomja. Végül is sikerült neki... leráznia engem. Egész jól...

És akkor... dobogósaink!

Zorán - Elit első hely:

Ez itt egy "finom lehet" torta készülődése...

Amit Sanyi kapott, mint abszolút első (és Master-1 első is), s a hős Balázs Úr lett a második a Master-1 kategóriában:

Itt meg már én virítok Paul társaságában a Master-2 dobogó tetején:

Kár, hogy Zsolt nem maradt Szerintem már többször állhattunk (volna) együtt dobogón, de mintha mindig elsietett volna helyett valahova...

És még Dolonai "Manó" Gyuri sporttárunk is befutott a Master-3 emelvény második fokára. Azt tudni kell, hogy Ő is lenyomta a vértestolnai extra kanyart... a többiektől függetlenül indítva, majd együtt hazatérve.

Balázs Úr nem is sejtette, mi vár még rá...

Hát egy összetett pulpitus, borítéklobogtatással! Végre-valahára a miféle hobbisportolók is díjazásban részesülhettek!

Köszönet a Szervezőknek ezért csodás napért!

Milyen jó, hogy ilyen jó lett a vége? Elég jól letaroltuk a dobogókat, a többiek még a svédasztalt is. Sütik, pogácsák, babgulyás, mi (szem) szájnak ingere... de csak módjával, fiúk! Én nyomtam három banánt (hú, b@szki, az fruktóz, de talán ilyenkor csak belefér), aztán meg a gázt hazafelé. Le kellett adnom a gyermekeimet!

A közös túra kedvenc cukrászdámban végződött...

Míg a többiek (csak) nyaltak, addig én nyaltam is, kanalaztam is, ittam is!

De itt nem volt vége a napnak, de nem ám! Családi vonatkozású kötelezettségeimet kellet még teljesíteni a hátralévő órákban. Egy kicsit mondjuk kezdtem már fáradni, de hát ez nem kell senkit sem aggasszon... általában megoldom a helyzeteket valahogy. Talán annyi, hogy igencsak éhes voltam. A reggeli óta 5 gél, 3 banán és egy jegeskávé... az nem sok, így délután 5 felé... némi hő-sporttal, kocsikázással, jövés-menéssel megfűszerezve...

Ez a pár szép képecske a délutáni, Ferihegyet elöntő viharban készült. Vihar? Enyhe kifejezés. Én még nem autóztam ilyen égszakadásban. Igaz, most sem sokáig, mert kiálltam a kerékpárútra, a fák közé (alá) 10 perc erejéig... Majd jobban megnézem, de szerintem így is hullámpala lett az autóm tetejéből a borsónyi jégtől...

Ott hömpölyög, pezseg a jó kis esővíz...

Miután kijöttünk az "árnyékból"... fordulhattunk is vissza:

http://nullker.hu/2015/07/erkezik-a-vihar-fa-dolt-a-ferihegyre-vezeto-utra/

Szerencsére nem ránk (szerintem 200 méteren múlott). Tehát, hogy kijussak a városból, kellett még egy gyors "újratervezés" és vagy plusz 15 km kocsikázás...

A telefon is egész ijesztő képet  festett a helyzetről... Megállj-dzsedáj! Szikrázik a levegő.

Ja, enni nagyon nem kaptam, így kocsikázhattam, kocsikáztam is vissza, de sürgősen. Otthon mindig van mit enni!

De mivel olvassátok az írást, tudjátok, megvagyok, hazaértem (este fél nyolcra - kopogó szemekkel), jó kezekben vagy(t)ok. Nem kell aggódni!