A történet eleje, avagy mindig is utáltam mozogni...
FOTO: pixabay.com
ISKOLA, TESIÓRÁK, TANTERVEK ÉS A TESITANÁROK.
Ha valahol el lehet kezdeni megutálni a testmozgást, akkor az iskolás éveinkben még a legelején.
Van aki ilyen, olyan, amolyannak született vagy került az iskolapadba (lusta, ügyetlen, félős, érzékeny, lassan fejlődő vagy ezek elvileg pozitív ellentéte vagy bármilyen más...). A lényeg hogy a suli (ok, meg a szülői és egyéb környezet is) nagy mértékben határozza meg azt is, ki hogyan fog hozzáálni a későbbiekben a testmozgáshoz és úgy általában is a saját egészségéhez.
Én nem voltam kövér, de általános iskolának egy bizonyos szakaszában volt rajtam felesleg. Kényelmes és lusta is voltam, részben béna és félős bizonyos feladatokhoz, no meg durván gátlásos. Amit leginkább utáltam, hogy tesióra után egy jó ideig grillcsirke színe volt a fejemnek, ezért a tesiórán nem is szerettem erőlködni.
Minden olyan feladatot utáltam, amiben versenyezni kellett vagy ami pontozásra ment.
Röviden, utáltam a tesiórákat, különösképp a futást. Ha futni kellett (szinte minden órán valamennyit), akkor mindig szúrt az oldalam, nagyon lihegtem és szuszogtam és grillcsirkére váltottam. Fejben el is döntöttem, hogy nem érdekel az egész, így általában a kötelező évenkénti 1000 m futást azzal tudtam le, hogy végigsétáltam. Mondták is egyszer, hogy „jéé 3. vagy fordított sorrendben a 140-ből” (pár évvel korábban, még normál testalkattal a 3. leggyorsabb voltam ). Nem érdekelt. A tanárokat viszont igen. Aztán lett egy olyan tesitanárom, aki azt mondta, hogy csak azt csináljam meg, amit bírok, merek vagy ami jólesik. Ezt egy életre megtanultam. Azt is, hogy a tesitanárok egy nagy része egyáltalán nem jól közelíti meg a hozzám hasonlóan nem motivált gyerekeket. Képtelenek tudomásul venni, hogy különbözőek vagyunk és nem mindenkivel lehet azonosan bánni. Ha pedig keménykednek, akkor egy életre megpecsételik egy embernek a sorsát azzal, hogy vagy annyira megutálja a mozgás minden formáját, hogy - hacsak nem született szerencsés genetikával - sosem fog nekiállni mozogni és így nagy valószínűséggel előbb-utóbb elhízik. Vagy a másik eset az, amikor csak egy időre utálja meg a mozgást, aztán valamilyen személyes okból magától elkezd mozogni mondjuk már felnőtt korában. Ebben az esetben viszont sokkal többet kell majd neki dolgoznia ugyanazért az állapotért, mint hogy ha kezdetektől fogva nem punnyadt volna be. És innentől küzdelem lesz az élet.
Az általános iskola 6-7. osztályában lefogytam, sokan azt gondolták azért, mert közben vega lettem. Hát nem. Kevesebbet ettem, egy-két dolgot kiiktattam az étrendemből. Egyébként nem figyeltem arra, hogy mit eszem. Egyszerűen csak fontos lett számomra, hogy jobban nézzek ki, mint korábban, cikin.
A középiskolában is k.b. hasonlókat küzdöttem a tesitanárral és akkoriban sem foglalkoztam különösképp a kajálással. Koleszos voltam, azt ettük, amit kaptunk.
Egyetemi éveim alatt a tesiórák elmaradtak, talán 2 évig volt kötelező valamennyi órát úszni.
Kajálásra itt még inkább nem figyeltem. Itt már nem volt kolesz meg menza, magamra kellett volna főzni, de nem tettem. Ellenben viszont sok finom péksütit ettem!
Aztán jöttek az önállósodási évek, amikor tényleg már magad kínlódsz a saját világodban, ügyesen vagy másképp, sok pofonnal és ingerrel...
És ezek azok az évek, amikor - ha nem kapcsolsz - kezd átalakulni a tested.
Már nem ehetsz bármit, bármikor és bármennyit.
Amíg fiatal vagy, nagyjából akkor is szép vagy és elégedett magaddal, ha igazából különösképp semmit nem teszel érte. Talán ez a fiatalságnak az egyik legjobb jellemzője/tulajdonsága. Aztán a vékony csajok is elkezdenek kevésbé vékonyak lenni. Nem biztos, hogy elhíznak, viszont elég nagy százalékban zsírosak lesznek. Olyan „nem szép” gömbölyű lesz rajtuk minden. Van aki ezt észreveszi előbb-utóbb és van aki soha. Van aki bevallja magának, hogy zavarja és megpróbál valamit kezdeni magával, ki-ki a maga módján próbálkozik.
A csajok elég nagy százaléka nagyon rövid idő alatt asszonyos lesz... Nem szép, nem magyaros, de jobb kifejezést nem találtam erre...
Csak azt nem értem, miért köt ki a nők többsége előbb a fodrásznál, kozmetikusnál, műkörmösnél, meg megy el vásárolni, amikor ugyanannyi idő alatt valóban szebb és jobb nővé alakíthatná magát (és ezzel több évre konzerválhatná testét és lelkét ilyen állapotban), ha inkább egy kis rendszeres testmozgással és az étkezésre való minimális odafigyeléssel töltené az idejét.
A fodrász rendbe teszi a hajadat, a műkörmös és kozmetikus is csak helyi szinten szépit és ápol.
A ruha és a cípő szép formatervezett termék. De te önmagadtól, a semmitől nem leszel az.
Minden testrészed pont akkorának fog látszani, mint amekkora, bármit is húzol magadra.
Nem a stílusról beszélek. Hanem arról, ha vannak nők, akiknek fontos, hogy jól nézzenek ki, miért fizetnek valamiért, amitől nem lesznek szebbek (hiszen azok általában csak tárgyak, amiket magukra lógatnak vagy kennek..., rossz esetben meg saját paródiájukká vállnak)? Miért nem fektetnek maguk valódi munkát abba, hogy szebbek, jobbak legyenek. Szinte egyanannyi idő és energia, viszont általában kevesebb pénz.
Vagy a pénz mégsem számít?
Folyt. köv.