Analóg Hotel Elba - Vol.1.

Ez meg az én ötletem volt.

 

Kétszer jártam már ezen a szigeten (bringával), s jó emlékekkel tértem haza mindig. 2000-ben az aktuális Kona dealer/disztribútor találkozón, mint a forgalmazó képviselője, jeleskedtem, s szereztem be egyúttal első singlespeed bringámat (2000-es évjáratú Kona Kaboom), amit az épp gallyra vágott „céges” autóval pont sikerült hazafuvaroznunk. 2005-ben Vas Petivel és akkor még kicsiny... illetve (1 fővel ) kisebb családjával alapoztunk itt egy bő hetet. Izgalmas idők voltak azok, mert – talán nosztalgiából – akkor is egy egysebességes bicajjal – a még ma is a tulajdonomat képező 2003-as Kona Unit-tal – nyomattam a dombokon-hegyeken. Hű, azért 7-8 nap nonstop egysebességesezés... azóta sem csináltam ilyet. Rendesen kipurcantam a végére. De meg is combosodtam...

 

Azóta, időről-időre rágtam, rágom Peti fülét, hogy menjünk már vissza. S pár év egyéb olaszországi, spanyol majd horvát és montenegróbéli kitérők után, végre-valahára visszatértünk!

Ez még nem az...

Csak az odaút.

A - még itthon megejtendő - első és legkritikusabb feladat a szálláskeresés volt. Mármint olyan, ami „van” is. Mert oké, hogy hírdetik, csak épp mégse lakható február közepén, majd késő tavasztól... No, Peti olyat talált, hogy...!

Az úttól (ahol az autó hagyni kell/lehet, mert nincs tovább a házhoz) kb. 250-300 méterre, 50 méter szintet kellett a bringákkal, csomagokkal, leküzdeni (felfelé), világítás nélküli, kanyargó lépcsősoron, éppen párzó varangyos békákat kerülgetve.

Ez igazából azért okozott nehézséget, mert már hajnali 5 óta úton voltam (voltunk), s most – bár elértük az egy órával korábban startoló kompot – este 9 volt...

Még délelőtt, útközben:

A kikötőben:

Bent (mármint a hajóban):

(Lehet, hogy "bebetonozott" vasúti sínek vannak a komp hasában? Szállított valaha vonatokat tán?)

Robogott a Moby-Line:

Mi meg öklendeztünk a társalgóban...

A lakra visszatérve.... illetve odaérve...

Hogy a házban nincs mikró, vízmelegítő (basszus, azért 2016-ot írunk) még hagyján, de az ajánlás, hogy a vízet hozzuk palackokban a 7-8 kilométerre lévő „Napoleon-forrástól... hát... S mindennek a tetejébe: „sorry, no wifi”... (És túró van/kapható Olaszországban?) Mi lesz így velem? Semmi. Épp a héten olvastam erről egy magazinban... hogy ez az új irányzat: szállodák tér és neterő nélkül. Teljes kikapcsolódás. 9 nap hálózatmentesen! Ihaj-csuhaj!

Még egy dolgon kellett túltenni magam (ez mondjuk nem történt meg két perc alatt...): megint nem lett saját kuckóm. Az „egyszemélyes szoba”, az maga a nappali-étkező-átjáró a konhya és a wc felé volt. Hatan voltunk (lényegében 3 család)... Hogy (anti)szociális lényemet ez a felismerés miként érintette – szerintem mindenki el tudja képzelni (aki ismer). De mit tudtam tenni...? Semmit. Ezt a telet közösségi terekben, kanapékon töltöm.

Az odaút, illetve az első nap „ismerkedéssel” telt. Alapvetően engem kell megszokni. Naná, hogy az engem nem ismerő sporttársaknak a táplálkozásom volt a legsúlyosabb... Mikor útközben nekiálltam kukoricás zöldborsómnak, már jött is a kérdés: „Ez az ebéded?” Most mit mondhattam – ez. Ilyen nyomi vagyok. Este azért még külön meg kellett magyarázni a nyers répát, almát. Másnap reggel azt, hogy nem vagyok vegetáriánus (sem paleo-vegán-atkins-zóna-ketogén). Mondjuk, ha valaki belenézett a hűtőrekeszembe (8 féle felvágott, 6 féle sajt, joghurtok, kefír, ricotta és vagy 3 kiló túró), akkor azért nem kellett (volna) sokat gondokodnia. De hát ez van, már megszoktam a kérdéseket. Én próbáltam nem beleszólni/kérdezni más tápjába – szerintem egész sok sikerrel. Amúgy sem lenne értelme, hisz tapasztalatból tudom, hogy az ember étrendjén/étrendjét (meg)változtatni a legkeményebb kihívások egyike az életben.

Reggel felállítottam az edzőtermem a teraszon. Enyhe „torrential rain” volt ugyan, de a fedezékben tökéletesen meg tudtam oldani a köredzésemet, hála Peti súlyzókészletének és matracának. A 14-15 fok, szélvihar nem volt gond, legalább nem izzadtam, s az eső látványa (miközben én száraz maradtam) csak dobott a hangulatomon. Míg én sportoltam a többiek ettek. Aztán én is ettem. Utána meg együtt sportoltunk.

Mégpedig érdekes felállásban: együtt volt és jelenlegi tanítványaimmal, a Vas családból. Balázsnak egy közepes méretű menetet terveztem, némi fiatalkori, óvatos erőmutatvánnyal. Nagy szerencsém, hogy tetszett neki a közepesen intenzív pumpálós hegymenet, majd az azt követő tengerparti száguldás csak növelte a motivációját (legalábbis ezt reméli edzői fejem). Na, ja: nem csak a konkrét feladatok a fontosak, sőt... a környezet (táj, terep, időjárás), a társaság, a pihenés, regenerálódás lehetősége és módja mind-mind egyenrangú tényező egy edzőtáboron belül (s lehetőleg a hétköznapokban is meg kellene oldani ezeket) az edzésfeladatokkal. Talán ez a – szép és izgalmas – feladata a sportszakembernek!

Miután Balázst visszafordítottuk (letelt az ideje), Petivel – öregfiúk – mentünk „még egy kört”... Jól is sikerült, mert volt még erőm némi sweet-spot intervalt és egy halom szintet belevarázsolni abba a másfél órába, míg kettesben robogtunk.

A végére azért totálisan eléheztünk, elszomjaztunk – bizonyos kor és intenzitás felett rohamosan nő az óránkénti fajlagos akciós szaloncukor-szükséglet. A nálam lévő fél doboz nem volt elég, de valahogy azért hazagurultunk.

De csak óvatosan, mert ha szembejönnek, akkor nagyon...

Ez a sziget sem a lazán tekerhető útjairól lesz ám híres köreinkben: természetesen nincs egy méter vízszintes sem (mint Krk-en), de itt még egy méter egyenes és száz méter száraz sincs (főleg nem a kanyarokban).

Nem volt nehéz 4 óra alatt 2000 méter feletti szintet összegyűjteni, de, hogy az átlagteljesítmény is magas lett, azt nem gondoltam volna. Persze, nyomtam, mint a güzü, mert ugye „első nap a táborban”... az vagy regeneráló tekerés, vagy ing-gatya verseny... most talán ez utóbbi sikeredett...

A közös, bringa utáni illetve egyéb étkezéseknél azért feltűnt, hogy még mennyire tartja magát a „klasszikus” (bár inkább alapvetően a 90-es évekbeli olasz harmadosztályú kerékpáros csapatokra vagy azokra sem – nehogy megsértsek valakit - jellemző) felfogás: tészta-feltét-tészta-köret-tészta-tészta-tészta... Csak lestem, hogy mennyi pasta (illetve egyéb gabonatermék – kifli, kenyér, pelyhek, „müzli”) tűnt el a sporttársakban alkalmanként.

Nem beszélve Petiék 22 doboz "kakaós tejéről"...

S közben irigykedtem, vagy nem is tudom, mert ha én ezeket mind megettem volna, most szerintem egy 90 kilós lufiként szállnék az exoszféra felé. Természetesen, ennek ellenpontjaként az is érdekes volt, hogy nagyjából mindig magyarázatot kellett fűznöm a saját (alapvetően, „ahogy a természetben előfordul” típusú) élelmeimhez. Szerencsére a sok túróhoz nem, lehet észre sem vették mennyit hoztam... No, erről ennyi, ezen úgyis minden alkalommal jól elgondolkodom, aztán megyek tovább.

Amin még - kajaügyileg - elgondolkodtam, az az, hogy miért van fémforgács a lencsémben...

Ezt a másfél centis darabot, ha lenyelem/megeszem... akkor... hullaház?

Tehát a vasárnapi „bevezető” edzést jól kihevertük. A szó szoros értelmében, mert én moccanni sem tudtam másnap reggelig. A hétfői napot egy kis – mondhatni szokásos – súlyzós köredzéssel indítottam a verandán. Izgi, hogy mindenki megkérdezte (többször is), hogy ezt mindennap fogom-e csinálni, illetve, hogy otthon is csinálom-e? Hmmm... Miért, kedves sporttársam, tanítványom, Te talán nem? (Magyarul a kérdésnek fordítva lett volna létjogosultsága. Persze senki sem kapkodott a vasak után a nap ezt megelőző és hátralévő részében sem, azt is meg kell hagyni.)

Gyors és szerény reggeli következett, mert egy könnyed Endurance menet volt csak a mai penzum, mintegy a tegnapi terhelést megerősítendő, beépítendő. Mivel én vagyok a közcsodálatnak (vagy utálatnak?) örvendő „wattmérős” (b....zi) a csapatban, így naná, hogy én mentem elől. Egyrészt a fene sem akar a megfelelő zónához képest minusz 30-40 vagy akár még több wattal alacsonyabban lobogni, másrészt a fene sem akar – úgy egyáltalán lobogni, harmadrészt pedig így tuti, hogy én eddzem a legtöbbet (hogy a legjobbat is egyben, az már fogós kérdés, de erre vannak a testérzeteimm meg végszükség esetén a szoftveres segítség).

Érdekes a Vas családdal tekerni. Balázs alapvetően , jó tanítványhoz méltóan követi a követhetetlent, bár néha belendül, s úgy marad – akkor szólok neki, s visszarázódik a normál kerékvágásba. (Mögém.) Peti ellenben láthatóan nem tudja eldönteni a saját szerepét, illetve azt, hogy nekem milyen „titulust” adjon (sporttárs, edzőtárs, ellenfél, ellenség), illetve hova sorolja magát. Mindenesetre, minden lehetséges kanyarban megjelenik a perifériámban, lehetőleg – záróvonalon - le is előz, s ugyanez történik az összes elképzelhető  kerékpáros edzésfeladat végrehajtása közben... (akkor is, ha éppen lassulni kellene); de minek mindez, ha utána nincs „utazósebesség”? Meg is kérdeztem a nap végefelé, hogy ez a bringa csak kanyarban gurul? Nem jött válasz.

Amúgy is izgalmatos volt a mai tekerés, mert esett egy kis eső előtte, s az utak még nem száradtak fel. Mindennek a tetejébe, még kifogtunk egy gázolajat eresztő járgányt is, így a kanyargós, fel-le szintező, csuromnedves utakon még a szivárvány összes színében pompázó olajfoltokat is kerülgethettük... „Állat” volt. Az átlagsebesség akkor jó, ha „megüti” a 23-at, ezt egyből észrevettük, szintben az óránkénti közel 500 méter a normál, s a teljesítmény...? Hát, azt igen nehéz ezek fényében egyenletesen tartani, de a törekvés megvan rá.

Az esti közösségi életet egy-egy pohár kellemes Chianti és ennek örömére az általam a „teljesítménymérés hogymilyenegyszerű” témakörben tartott közel egy órás népszerűsítő kiselőadás tarkította. Közel 22 óra volt, mire nyugovóra tértem a zugomban... azaz a nappaliban... vagy étkezőben... már nem tudom.

A keddi program a küszöbök feszegetéséről szólt. (Nem a szobáméról, az már túl volt ezen... illetve az idegeim...) Balázska igen jókat ment felfelé, én elvoltam a wattjaimmal, Peti meg nyomta, nyomta, míg... „A q... anyád! hallatszott egy fél hajtűkanyarral feljebb. Eltépte láncát. Szerencsére megúszta esés és egyéb technikai komplikációk nélkül (például váltóletörés). Még befejeztem az intervalom, aztán lejtmenetben dobtam neki láncbontót (mert nincs nála, minek az...), hogy javítsa meg, addig elsőszülött gyermekével legurulok a városba és elindulunk vissza, felfelé, aztán majd csak összefutunk valahogy. Ez össze is jött, nemsokára találkoztunk, s mentünk még pár száz métert együtt.

Poggio-tól Balázst hazaengedtük, neki elég volt már a a két és egynegyed óra, mi meg elmentünk még hegye(ke)t mászni, gyűljön az a szint. Ha már a kilométer nem tud. Hihetetlen, de 80 kilométerbe könnyedén bele lehet zsúfolni 2000m szintet, mint egy hazai montimaratonon...

A mai nap extrája az volt, hogy az előző napok lédúsabb  időjárásának köszönhetően kisarjadt a moha. De nem akárhol, hanem az eddig mohamentes aszfaltutakon. (Vagy csak látszólag mentes, nem vettem volna ezt észre még?) Fú, úgy betojtam néha a zöld útfelületet látve, hogy alíg mertem gurulni... Tehát most már nemcsak: emelkedik-lejt-kanyarog-nedves-olajfoltos, hamem még mohás is. Ha hazamegyek, nagyon vágom majd a nyirkos-csúszós szerpentineket!

A szerdai tekerést magányosra terveztem.

Lévén privát szférám ebben a házban gyakorlatilag zéró, így az egyetlen megoldás az egyedüllétre az volt, ha lepattintok mindenkit, s minél hamarabb elhúzok sportolni. Ezt tökéletesen kiviteleztem. Sőt, annyira jót mentem, hogy ennyire még nem is fáradtam el idén azt hiszem. Bár különösebb hágókat nem ejtettem útba, az a pár „rövid” (na, jó 10-15 perces) meredély is meg tudta tenni a hatását. Jól éreztem magam – az elején -, hát nyomtam neki egy kicsit az alapozó stílus felett...

Láttam betonbunkereket, vagy beton vasúti kocsikat?

Néha kicsit többel... Mivel az utolsó órára elfogyott itókám (s lusta voltam megállni töltögetni, mert ugye nem lakom messze – dehogynem), enni meg már nem akartam (extrán), éreztem is lábaimban, hogy túllőttem a célon. A délutáni heverészés közepette meg is néztem, hogy tényleg a béka s...gge alatt van (-e?) minden értékem és balanszom.  Tényleg. Holnap nem lesz más tennivalóm, mint semmittenni.

Annyira hullafáradt voltam, hogy végre éjfél előtt el tudtam aludni. Eddig csak kicsit voltam hullafáradt, ami azt jelentette, hogy inkább túlpörgött, azaz hiába feküdtem le időben (9-10 óra között), csak forgolódtam. Még a focis könyv olvasgatása sem tudott lenyugtatni.

Reggel tornáztam egy szokásost, de bent a szobámban/nappaliban/étkezőben, mert kint 9 fok és olyan szél volt, hogy majd leszakította a bicepszem a tapadási helyeiről. Utána rövidített és kalóriákban könnyített reggeli (és Petiék maradék banánjainak eltűntetése után) – lévén regeneratív nap a mai – következett. A pihenés első lépcsőjeként elkísértem a Vas családot erőfejleszteni a Poggio környékére, majd tovagurultam Marciana Marina-ban, hogy felkeressem a szállásadóink által javasolt fagylaltozót. Természetesen nem zavar az, hogy február van, nekem az „olasz fagyi” az olasz fagyi, a külső hőmérésklettől függetlenül... a belső hőm meg remélhetőleg állandó, így nem tudom mi a gond a téli fagyizással – no nem a télifagyizással. Mivel már előre kinéztem térképen, egyből meg is találtam. De zárva. Naná, hogy zárva... majd 19-én lesz valami – gondolom ez volt az ajtó mögé függesztett papírra vésve, csak hát olasz nyelvtudásom... hiányos. Pedig annyit jártam már a taljánok földjén, igazán ragadhatott volna rám valami! Ezt bizonyítandó – miután végigtekertem a parti sétányon – betértem a zöldségeshez. Hogy miért? Háhááá: gyorsan fogyó kókuszreszelék és mazsolakészletemet pótlandó. Hát hol máshol, mint itt? A mazsola megtalálása még ment is, ki is mérettem vagy fél kilót magamnak. No de a kókuszreszelék... Nem láttam sehol. (Persze túrót sem.) Tehát jött a kommunikáció, főleg, hogy a két eladó hölgy már percek óta leste óhajomat. S akkor: kokosz, kokusz, kokonut... próbáltam minden nyelven, de semmi. Vigyorogva néztünk egymásra... Közben bejött egy áruszállító munkás is, de ő sem „vágta”, hogy mit szeretnék. Aztán a környékbéli nénikék is próbálkoztak, voltunk már vagy tízen a két négyzetméteres árudában, de passz. Kézzál lábbal mutogattam, meg, hogy reszelt – mint a Gran Padano... erre felcsillant a szemük: sajt! Nem, nem frommádzsi – mondtam egyből. Ekkor jött a zseniális megoldás: eladóhölgy okostelefont elő, szótár bekapcsolása, elkezdi pötyögni, hogy: cocos. Ami nem is gond, de ki kellett javítnaom, hogy ne hollandról fordítson olaszra, hanem... mivel magyar nem volt a gépén, ezért angolról: coconut! Be  is jött a wikipédia ezek után... Áhám: banana! Kiáltott fel. Hú... kezdünk távolodni a megoldástól, gondoltam... Aztán szerencsémre a lap alján megjelentek a coconut-ra javasolt képek – trátátátáááá! A hölgy megfordult, s a háta mögül – 40 centire attól, ahol álltunk, konkrétan szemben velem – kiemelt egy zsákkal! Hatalmas öröm és megkönnyebbülés mindkét fél részéről, majd fizetés, (haj)bókolás, hálás tekintetem látványa és gyors távozás volt soron.

Ezen földi (vagy mennyei?) örömök után még kellett keresnem valami gasztro-dolce-barista megoldást is, nosza beültem a főutca leglátogatottabb (tehát akkor a legjobb is egyben, nem?) bar-jába, egy latte-ra. Mivel a társaságból egyedül én kávézom, ráadásul most még tök magányosan is tekeregtem, így egyedül (illetve autentikus olasz fószerek táraságában) fogyasztottam a remek élvezeti cikket. Nincs társas pózolás, asztal körülülés a cimborákkal... net híján feltölteni sem tudnám sehova...

Nemsokára elindultam felfelé Petiék elé...

Akik – munkájukat becsülettel elvégezvén – száguldottak szembe velem. Petinek megint szétnyílt a lánca, persze adtam a szerszámot, aztán vártam, vártunk míg összerakja. Még jó, hogy kérdeztem indulás előtt (otthon), hogy kell-e patentszem, ptóláncszem, de nem, nem, minek az. (Amúgy hoztam – nekik – 11-es pótláncdarabokat (én 9-essel mentem most), mert már van némi tapasztalatom...)

Szerelés után egy „késő délelőtti próba-VO2Max-interval session”-t nyomtunk hazafelé a tengerparton.

Ahhoz képest, hogy nem kellett volna bírnom, bírtam. Igaz, kaptam egy falat csokit Balázstól, mert a fagylaltozóra számítottam (túrófagyi van?), hogy majd ott energizálok, így kaja nem volt nálam. Mondjuk egy boltba is beugrottak a fiúk, elemért a pulzusmérőjükbe, meg én kértem egy szelet csokit is;  de mivel nem volt elem, így a csoki is „elfelejtődött”. Még jó, hogy megkérezdték mit kérek. (Láncbontót valaki?) Tehát kicsit szédülten álltam neki a feladatok levezénylésének (Hopp! – Végeee!).

Meglepően tanulságos volt ám ez az 5x2’: élőben figyelhettem meg, mennyire csalóka az emberi érzéklet fáradtan/pihenten/éhesen/relatíve jóllakottan. Mert –az eredeti terv szerint - nem kellett volna ebbe az intenzitási zónába belemászni ám, de mivel azt tudták, hogy vagy egy kis parti domb, vagy maximum 2’ lesz az interval maximális távja/ideje, így sokkal (!) jobban nyomták... (Ezt már többen is kutatták: mennyire másképp osztja be az ember – mindenféle műszer nélkül - az erejét, ha tudja a teljesítendő távot, időtartamot!) Én meg hátulról mértem, hogy mit mennek... Hááát... Szerencsére csak öt ilyen kisebb hullám akadt a hazaúton, így a tevékenység „tökéletesen” beillett aznapi második ezdés(em)nek. Mondjuk nem az a hűde regeneráló tevékenység volt nekem a 350-400 watt közelében mocorogni. Más paraméterket is vizsgálhattam menet közben: míg a fialatság igen jól vette a temérdek interval-akadályt, Peti sporttárson már kedztek megmutatkozni a sorozat- (és határ) terhelés fizikai jeleit követő pszichés túlmelegedés jelei.

A rövid de velős nyomatásban hamar hazaértünk, jók lettek a wattok, a pontok, a faktorok, az indexek és a balansz, persze.

Hogy holnap mi lesz? Ahogy nézem a paramétereimet, azért csak ésszel Dini!

Késő délután azért rendbehoztam Peti láncát, mert mégiscsak én vagyok a tábori szerelő, nehogy unatkozzak már.

Érdekes kísérlet volt, hogy a használt 105-ös lánccal hogyan passzolnak a vadiúj RED22 szemek. (A következő napot kibírták, jelentem.)