Analóg Hotel Elba - Vol.2.
Az előző fejezet bevezetőjében írtam korábbi Elba látogatásaimról.
Előkapartam pár képet a memóriámból, csak tessék-tessék!
Ez itt feljebb, az ananászpálmával, a 2005-ös téli tábor egy kellemes emléke. Találós kérdés: kié, mié az a két (két és fél) bicaj a képen?
De elébb... visszább ugorva az időben: a 2000-es Kona-meetingen, illetve a tengerparti sziklákon, az akkori csúcsmodel, közel 10 kilós, Easton Scandium Explosif-fal pózolok:
Míg Ardó Tom majdnem beugrott bicajostul a vízbe. Ha jól emlékszem bicaj nélkül meg is tette...
Aztán ugrott Ő ezzel a világújdonság Stab Primo-val is... de elég sebes lett a feneke után (nem volt sikeres a landolás a kőkerítésről)... Tessék megfigyelni a hátul 24", elől 26" kerekeket és a 3.0"-os külsőket...
A raszta Stinky Dee-Lux volt mindenki kedvence. Még én is kipróbáltam. Leginkább a prototípus Marzocchi RAC villa tetszett benne. Azóta sem mentem ennyire "plush" teleszkóppal... aztán nem lett belőle sorozatgyártás...
Ezen a Stinky-n (Primo?) pedig a szintén "proto" Avid BBDB (Ball Bearing Disc Brake) tárcsafék virított. Rettenetesen erős volt, talán a 165 (!) mm-es tárcsaméretnek köszönhetően?!
Itt az ISIS rendszerű Race Face középcsapágy (tengelye) és a hozzávaló Turbine hajtókar:
S az utolsó kép a találkozóról - a NEXT karok: belül karbon, kívül aluminum konstrukció:
Lépek egyet előre, 2005-be!
Ez itt én vagyok, hát igen... 11 évvel korábban, 11 kilóval nehezebben - lám, 80kg felett is lehet(ett) kerékpározni...
Amúgy meg nem is különbözöm annyira a mostani önmagamtól...
(Most is ezeket a ruhákat hordom...)
Na, de!
Kik vannak a következő képen?
Hát igen, eheti edzőpartnereim, Apa és Fia...
Balázska épp a 14"-os (!) kerekű, trendi színezetű gépén gyakorolja a lejtőn történő leugrást:
A hintában pedig nem más, mint... aki ezekben a napokban épp az MTB-válogatottal edzőtáborozott egy másik szigeten... Blanka:
Nem most volt... de Peti már akkor is remek apuka volt, hiszen edzését megszakítva hintáztatta lánygyermekét.
Most már aztán vissza a jelenbe, mielőtt teljesen belefeledkeznék a múltidézésbe!
Az idei tábor maradék három napjátt a teljes önfeláldozásnak... vagy önmegsemmisítésnek szántam.
Terveim szerint ebből kettő az extenzív/mennyiségi és egy az intenzív/minőségi mozgások jegyében történt.
Nos, eljött a péntek, a szokottnál is korábbi reggeli után mindannyian autóba ültünk, mert a starthely most Porto Azzurro volt, ami a sziget másik végében fekszik. Jó órányi autózásra. Kellően rosszul voltunk, mikor kiszálltunk, de a csodás napsütés és a félórás bevásárlás a helyi közértben helyre tett mindenkit. Végre találtam Bounty szeletet, túrót viszont továbbra sem. Pótlásként „behúztam” a bolt egész készletét a félkilós, 0.1%-os nói joghurtjukból. Olyan „meleg” (oké, jóidő) volt, hogy Balázzsal „fullrövid” szerelésben vágtunk neki a többórás szórakozásnak. Sajnos nem készütem ekkora meztelenkedésre, így csak a 12 éves Egyszeregy mezem és a turkálós Agu nacim volt kéznél. Meg a bőrszínezetem is elég halovány még... Szóval nem volt túl celeb a kinézetem. Reggel ráadásul egy kicsit kapart a torkom, gyanítottam is, hogy a leépülésnek indult szervezetem nemlétező immunrendszere felmondta a szolgálatot. Aztán menet közben kiderült, hogy azért itt csak tél vége (tavasz eleje?) van még, nem igazán melegedtem be/át tartósan. De voltak bíztató pillanatok.
Fotóztam ám pár gépjárművet is az autórajongó olvasóknak:
Citroen Mehari (?), amiből volt két (másik) ép is a szigeten, de nekem ez az "alkatrészbázis" tetszett leginkább:
Valamennyi-T (nem Turbo, hanem Touring, azaz kombi) jelzésű Mercedes, csodás vadász-zöld színben:
Fiat "Nuovo 500" - legalábbis ez volt a felirat a hátán:
Annyira sokat bringáztam ezen a napon, hogy el sem hittem... A szép, komótos állóképességi tekerés, hegyre fel és le, a megfelelő teljesítménnyel, pedálfordulattal tökéletesen ment. A pulzusom persze jelezte, hogy már a hatodik napon járok megállás, igazi pihenés nélkül... a konstans 128-132 és a 142-es maximum hegyi edzésen, akármi is a feladat, nálam kevés (alacsony).
Az is okozott egy kis vidámságot, hogy ma többször is a hátsó sorban ülve figyeltem, kinek mit jelent az, amit csinál(n)unk (kellene).
Volt, hogy 20-30 wattal, 100-as pulzuson, utána meg a 400-as tartomány közelében 140-150 körül (ne feledjük, hullafáradt voltam már, ilyenkor nincsenek extra magas pulzusértékek) szaggattam. Persze... mert elől ment a „minden púpot megnyomunk” lószparádé. Amikor meguntam a ránatódzást, akkor jeleztem is egyből, hogy én így nem bírok már kerekezni (mekkora úr lettem...), s előre áltam „egyenletest” nyomni.
Peti ma – szerintem életében először, legalábbis általam felügyelt kerékpározásai során – józan döntést hozott. Tényleg! Először Balázs gurult haza, mert neki rövidebbek az edzései, de apukája még velem tartott, de csak 300 méter szintet. Utána, fáradtságr a hivatkozva ő is hazagördült, s az utolsó másfél órát magam nyomattam. Fent a hegyen – Monte Perone – igencsak fáztam (9 fok volt), s a negyedik órában onnan legurulni a tengerszintre, egy szál rövidben már nem volt túlzottan kellemes. Érdekes, mégsem fáztam át végletesen, így meg tudtam csinálni a második (vagy éppen utolsó) 600-as mászást is – visszafelé. Jó erőben, jó kedvvel – micsoda kampányszöveg – tapostam felfelé, néhol 55-60-as fordulattal. De aztán az utolsó lejtő hazáig, no az már hideg volt.
A lakásba berobbanva egyből fürdés (még volt meleg víz), s ételmelegítés. Felvettem még az összes thermo cuccom, vártam egy kicsit hátha náthás leszek (de nem ), majd hálózsákba vágtam magam, s csodák csodájára – szerintem – még tán el is aludtam.
Peti tud élni (is)... sport után csak úgy szippantotta magába a D-vitamint:
Azért nem sikerül túlpihenni magam, mert megjöttek a többiek hamarosan; valamint Petiék elhívtak egy passeggiata-ra a tengerpartra. Körbefozótam a helyi sziklákat és a naplementét. Már-már giccsesen romantikus helyen üdülünk...
A Nap lassan eltűnt Korzika (!) hegyei mögött...
A "másik" oldalon pedig feljött a (teli)hold...
A
„Vége! Az utolsó feladatokkal tarkított nap, innentől kezdve csikloturizmo az egész!” – kiáltott fel Peti a szombat reggeli röpke 2x10’ után. Tényleg, nem is tudom, miért nyomattunk ilyen keveset, mikor mindenki annyira betyár jól érezte magát. Haha! Persze ma sem ment a teljesítmény(ük) egyenletesen tartása: „enyhe” fáradtságuknak köszönhetően az érzékletek inkább csaltak, másrészt verseny volt. Az oké, hogy egymással – apa és fia, no de velemi aztán mit akartak? Lenyomni? Ugyan már, hát azt igazán nem nehéz. Én „hagyom” magam, hiszen csak az órámat bámulom, nem foglalkozom velük. Meg nehogy már én, a középszer legyek az etalon ellenfél bárkinek is. Na kérem...!
Jó lett volna az utolsó kemény edzést befejezni (illetve félbeszakítani) végre egy fagylaltozással, de még mindig nem volt nyitva az egyetlen potenciális hely. Délután kettőig meg nem akartunk ott dekkolni előtte. Azt hiszem, ez az olasz túra most már nyalakodásmentesen fog elmúlni. Igaz, a tegnapi torokkaparás fals tünete (sőt emléke) is elmúlt; egyszerűen akaratlagosan visszavertem a bacik és vírusok támadását! (Vasárnap este már lehetek beteg, azt kiheverem majd a buszban hazafelé.) Tehát az utolsó kemény edzést egy utolsó (?) kemény „rövidítéssel” fejeztük be, sikerült levezetésnek 50-55-ös fordulattal tekerhető emelkedőt találnunk! A sport utáni étkezést igencsak megemelt fehérjebevitel (is) jellemezte. De, hogy nincs ezeknél az olaszoknál túró, hát mit esznek ...?!
„Nem ülök többet bringára” – ezt már én mondtam a telefonba a páromnak aznap délután...
Aztán mégis...
A megszokott hajnali tornászkodás(om) után egy rendes „power-frühstück” után indultunk neki.
Épp, hogy lenyelhettem az utolsó falatot – mivel Petiék akkor reggeliztek, amikor én tornáztam...
Így ni:
...majd az ő (!) asztaltól való felállásukhoz képest lehetett/kellett alkudozni az indulás időpontját illetően. Nem gáz, nekem már mindegy volt minden, még utoljára felmásztam a nyeregbe, s kimásztam a faluból (7 perc, 110 méter szint, ez volt a mindennapi betevő bemelegítés, minden bringázásunk kezdete). Aztán egyből a Monte Perone felé vettük az irányt, mert ma minden lehetséges domborulatot meg kell mászni – legalább egyszer, hogy az utolsó lehessen a leghosszabb, a legkeményebb, a legvégső... nap. Tompa fáradtság, alacsony pulzus, de bő másfél óra után megjött az életkedvem. Lehet, hogy a „giandua”-s (mogyorós) tábla csoki tette?
Képzeljétek, még dózerutakat is találtunk!
Szerencsére nincs egyetlen egyértelmű Elba-térkép sem a földön, ami biztosra jelezné az aszfalt-dózer differenciát, így hát ezen az utolsó szép napon két földútra is rátévedtünk.
Nem volt rossz, jegyeztük meg utánuk. És azt is, hogy ennyi épp elég volt belőlük. Jól elkényelmesedtünk... meg annyira profik lettünk (illetve vagyunk), hogy abban is egyetértettünk: edzeni csak aszfalton lehet... (?)
Sikeresen össze(vissza)másztunk több, mint 2500 méter szintet, megkoronázva ezzel a tábori programot, mely szintén eredményes volt, hiszen méréseim alapján elég jól megoldottuk az általam kitervelt feladatokat. Sőt...
Hazafelé még megtaláltuk egy csapattársunk maradványait, aki valószínű, hogy egy sikertelen KOM kísérletet hajtott végre itt, majd testben-lélekben összetört...
Kis szívfájdalmam, hogy túrót nem találtam a szigeten, de szerintem otthon vár a hűtőben pár mázsa. Hujj, a másik jó gasztrohírt nem is említettem: volt kilós mirelit zöldborsó és minestrone zöldségkeverék a boltban (igaz, kukorica nem). Ezektől is jó ám egy kirándulás.
No, mikor megyünk legközelebb Elbára?
