Az akkumulátor lemerült - Bakonyerdő Maraton 2013

De csak a fényképezőgépemé. Mert elkövettem a legnagyobb hibát, amit száguldó riporterségem elkövethet: nem töltöttem fel odahaza. Sebaj, lesznek azért képek - mert kép nélkül egy beszámoló...

Ne tessék aggódni, megoldom valahogy! Legfeljebb többet kell olvasni...

 

Tehát az e hétvégi versenyadag a Bakonyerdő Maraton. Ez a verseny már hosszú. 100km a kiírás szerint, és szint is van benne. Meg sok dózer, vagyis haladós. Rákészültem.

 

Pénteken leutaztam a közeli Pápára ügyes-bajos dolgokat intézni, valamint pihenni. Nincs munka, láblógatás (polcolás) van. Kora délelőtt elvégeztem a versenyre hangoló kerékpáros feladatomat, nyújtózkodtam, s dél magasságában már aludtam is egyet. Szunya után jó vegetáriánusként felkerestem a Pápai Hús, fő téri mintaboltját, ahol vettem vagy 15dkg tarját.

megnéztem a tévében a Kaliforniai Körverseny azon befutóját, ahol a nálam is idősebb Jens Voigt szakaszt nyert. Ez igen, csettintettem, ez tetszik! 40 év felett, "panaché" küldeni, az egész mezőnyt odaverve! Igazi motiváció - igen, most már biztos vagyok benne, de inkább nem szaladok előre... Néztem még egy kis esős Giro sprintbefutót is, hátha pocsék idő lesz (mégis verseny közeleg - hát mi mást jósoltak volna), szokjam a gondolatot.

(Eddig tartott az aksi, töltő természetesen 160km távolságban.)

Fél hat magasságától nézhettem is az esőt élőben. Nem sokkal később helyre kis vihar kerekedett. Olyannyira helyre, hogy "unalmamban" sebesen felpakoltam a sárgumikat a bicajra. Elropogtattam vagy fél kiló répát a tarjával, meg mivel verseny lesz másnap, ettem hozzá még egy banánt, két almát és egy narancsot is glikogén raktár feltöltés gyanánt.

Hétkor telefonált Balázs Úr egy remek sztorival: jött egy srác a boltba, hogy van 200,- forint tartozása, és a legvékonyabb kollégát keresi, de nem látja. Miközben ott ült vele szemben Józsi is. Magyarul: jelenleg én vagyok a bolti anorexiás verseny éllovasa. No, ezen kacagtam egy jót, s a vihar heves villanófényében nem sokára álomba szenderültem.

Éjfélkor kikukkantottam az ablakon a térre, ami már porzott. Eső elállt, szél fújt.

Reggel első dolgom volt visszacserélni a mintás külsőket a gyors gumikra. Nem lesz itt semmi dagonya! Második dolgom volt, hogy egyek. Harmadjára már robogtam a furgonnal Bakonybélbe.

Bölcsen megálltam a parkoló legfelső pontján, mert a kilátás mindenekfelett. Árnyék úgyis sehol, aztán meg nehogy ne tudjak kimanőverezni lentről, ha netán ítéletidő akad menet közben... A nevezés egy egész másodperc volt, a "csomag" hasznos: egy kulacs, három gél. Örültem a zseléknek, mert valahogy megnőtt a menet közbeni fogyasztásom belőlük, s egy kicsit aggódtam, hogy keveset hoztam. No, most már 9db-ot pakolhattam zsebeimbe, talán elég lesz!

Józsival beszélgettünk a héten a verseny előtti pihenésről, hány nap, milyen minőség. Hát, jött is az sms tőle, hogy a tegnap esti eső miatt ő(k) megtoldják még egy nappal. Na, ne! Ne tessék már pamutnak lenni! Mi lesz így a csapattal, meg "úgy általában"?

Szerencsére találtam klubtársakat, akit bosszanthattam: bemelegítés helyett Veingartner Balázséktól kunyeráltam egy kis szigetelőszalagot belsőrögzítés céljából. Amúgy meg nyugiban "szellemi ráhangoltam" a kocsiban.

A beszólítás során a második sorba kerültem. De minek?

A rajtnál úgy maradtam állva, hogy ihaj, a kőris-hegyi útra fordulva nem is tudom voltak-e mögöttem? De aztán... aztán elkezdett pörögni a láb! Ilyen is rég volt. S csak pörgött-pörgött fel a hegy tetejéig. Ejj, de jól éreztem magam - sétagalopp! Olyan embereket tudtam lekerülni, akikkel a második-harmadik órában szoktam küzdeni. Meg is jegyezték párn, hogy milyen pihent vagyok. Lehet, hogy lehet?

A fenti csodálatos képet Kenyeres Zsolt galériájából loptam. Köszönet!

A csúcs előtt kis bolyunk jelzés híján alig találta meg az utat, kiabáltam is a szervezőknek a frissítőnél, hogy valaki álljon oda le a "golflabda" elé, óbégasson, hogy merre kell menni, mert nem lesz ez így jó! A lejtőzés viszont jó volt. Bár valószínűleg én vagyok a leggyatrább a mezőnyben, de egészen élveztem. Cser Gábor, Ördög Dani, Kakas Laci társaságában indultunk. Az Alpin Bike-os különítmény nevéhez méltóan elhúzott, én meg beragadtam egy adag Tatanka Team társaságába. Vock Balázs volt a vezér, de a dózeren összeszedtük Rónaszéki "Gizit" is, akiről kiderült, hogy nem szeret vezetni. Így elég sokat kellett dolgoznom, pedig én sem szeretek vezetni. Szerencsére Kakas Laci is akciózott, legalább nem telt eseménytelenül az út a gázlókig. Ott Laci annyira belemerült az akciózásba, meg a gázlókba, hogy fel is ütötte a kerekét. Sajnáltam, mert elég jó formát mutatott, megnéztem volna, hogy a következő hegye(ke)n mi a helyzet, hogy bírja?!

Hamarosan Kis Józsi került a látómezőmbe. Ő már aztán elitrészer! Nem jelentett nagy gondot utolérni, de utána az istennek sem szakadt le... Egyszer elém került, mert a fenyőfi templomot és frissítőt "kis ívben" vette - míg én láncot olajoztam és büféztem egyet. Egész a második Kőris-hegy tetejéig a nyakamban "loholt" (hát, nem beszélgettünk sokat ma), ráadásul közben megjelent Tufi (Takács Tamás) is, akiről csak pár perccel később derítettem ki, hogy középtávon indult, így ma nem ellenfél. Tufi egy szórakoztató alak. Nem kell hozzá szólni, mondja magától. A hegy lábánál jókedvű volt, majd a magassággal együtt kezdett agyban szanaszét hullani. A tető előtt tíz másodpercenként kérdezgette, hogy mikor leszünk már fent. Én speciel nem bírtam beszélgetni, így csak annyit mondtam: titok. Aminek kevésbé örültem, hogy Ódor Csaba is megjelent a háttérben - ő már ellenfél volt a társaságból. Ellenben Cser Gabi, akit utolértünk a hegy közepe felé ma nagyon küszködött, hol meglódult, hol majdnem állt - nem igazán haladt, s le is maradt egy idő után.

Persze egyszer csak tényleg felértünk.

Szintén KeZso galériájából származó kép - nem is tudom mi lenne, ha Ő nem lenne!

Hogy Tufi örüljön volt még egy kis négykézláb tolás a csúcs előtt, ekkor tűnt fel csapattársam Zorán háta egy pillanatra... (Mi a manó, megint hol járok?) Fent egy gyors kulacstöltés, és - nehogy azt gondolják, hogy vega vagyok, mint a múlt héten - az arcomba töltöttem egy halom nápolyit. Legalább tele lesz a pocak a lejtő aljára!

Tufival irgalmatlan lejtőzésbe kezdtünk. A terepre érve élre álltam, mert úgy éreztem az lesz a legjobb. Nem voltam gyorsabb, csak szeretem látni az utat előttem. Őt meg úgyis zavarta, hogy sodrósak a kanyarok. Folyamatosan beszélt... egyszer például azt hallottam, hogy: Hasenfratz... (ki tudja miért?) De legalább szépen, biztonságosan leértünk az aszfaltútra, Csaba meg a fenekünkben. Nagy szerencsémre itt ők ketten álltak az élre - nem mondom, hogy jól esett, de még mindig jobb volt, mintha nekem kellett volna. Kezdtem ugyanis pilledni. Innen kezdve nem pörgött a láb. Sajgott.

Erre tett rá egy pár lapáttal az odvaskői mászás a sárban. Csaba úgy tekert fel, hogy csak lestem! Aztán valamiért lemaradozott. Én lassan tologattam a ragacsban a gépet - talán ez volt a legnagyobb dagonya a nap során, de elviselhető volt. Közben próbáltam levegőhöz jutni. Tufi meg teljesen "leoldott" agyban... eleinte finoman, később egyre vehemensebben ordibált és szidott mindent. Csak úgy visszhangzott az erdő! Jót kacagtam magamban, majd némi szusszanás után inkább elléptem - már amennyire lehetett - mert új társakat véltem felfedezni magam előtt nem sokkal...

Hoppá! Hát Ti kik vagytok? Nahát! Zorán, ő rendben van, aztán egy Merida-HCT (?) mezes srác és... hú... ezt nem írhatom le, de egy ex-kollegámról van szó, akinek V.G. a monogramja és meglepően keményen tud menni, ha akar. Ehh... hát ebbe a hármasba csöppentem. Nos, a királykúti és az azt követő végtelen (és szinte csak emelkedő - bár lehet, hogy délibábot láttam) dózerre érve olyan nyomatás kezdődött, hogy... na nem, ezt nem nekem tervezték! Esküszöm, hogy a véres veríték patakzott rajtam, hogy a banda utolsó tagjaként, végig pár méterrel folyamatosan megúszva lobogjak mögöttük egész a Hajag lábáig. Ez az időszak (szerintem volt vagy egy és negyed óra) életem legkeményebb versenyélményei közé fog tartozni az biztos. Az, hogy fájt, az nem kifejezés. De végig arra gondoltam, hogy miután karácsony előtt egy héttel kettéhasítottak, hogy szedtem össze magam, (Balázs Úr még a télen megjósolta, hogy jó szezonom lesz - bár szerintem Ő arra gondolt, hogy a műtét után tavaszig pihenek és pihentségből megyek majd jól. No, ez az, ami szerintem itt nem létezik.) miért és mennyit küzdöttem télen, tavasszal - tudnom kell tartani ezt a tempót, bár nem így szoktam biciklizni. Folyamatos tempóváltások, rángatások. Zorán el is lépett egyszer, ki a látómezőnkből. Még Táncos Sanyi csapattársamat is összeszedtük, pedig ő a középtáv dobogó harmadik helyén "kószált"... Nem lassúztunk, az biztos. Nyomtam magamba a géleket, és ittam amennyit tudtam - a túlélés egyetlen esélyeként, hátha...

Hátha kibírom. Hátha a Hajagon, az utolsó nagy mászáson tudok alkotni valamit. Hát tudtam. El sem hiszem még ma reggel sem. Először a mezőn állt ki Zorán stoplit szerelni (!), majd Gergő és a Merida mezes srác - utólag kiderült, hogy Rónaszéki Balázs, nem gyenge versenyző volt - maradtak le. Hihetetlen, de egyszer csak csendes lett az erdő körülöttem. Csak a saját láncom recsegését, stoplim kopogását és a zihálásomat hallottam, másét nem. A legnagyobb tolós rész tetején állt egy szurkoló, mondta, hogy 6. vagyok és 8 (?) perccel vannak előttem. Ha felérek már "csak" 10 kilométer lejtő. És mögöttem mi a helyzet? - kérdeztem, mivel hátranéznem tilos. 30 méterre jönnek, négyen. Ajjaj! Ez nagy baj. Harminc méter, az lófütty! És miért négyen? Maximum ketten lehetnek. Akkor nem lesz itt nyugiban begurulás a célba. Azért megpróbálom a lehetetlen küldetést befejezni... akkor is!

Fent gyorsan viaszoltam a láncomon - semmit nem segített, olyan száraz volt -, majd nekiálltam robogni. 42:11-13 - ez a két áttétel forgott javarészt, kivétel egy hosszabb húzódás - emelkedő a lejtőben - ahol majdnem én forogtam le a bringáról: görcs-görcs-görcs! Na, most jön a négyfős vonat és letarol, bedarál, összezúz. Oda a hatodik hely, meg az egész több, mint négy órányi küzdelem.

De nem! Nem vert hátba senki és semmi! A tegnapi tévé "élményre" gondoltam. A Bakonybél előtti lámpás sétányon egész jó hátszelet éreztem. Csak tartson ki, segítsen bejutni a faluba, ott már biztonságban leszek- fohászkodtam. Ez majdnem össze is jött, csak egy autót engedtek rám a "pályabiztosítók" egy, a sarkon parkoló teherautó mögül. Szerencsém, hogy még félig (negyedig) észnél voltam, láttam, hogy mi közeleg és lassítottam. A közlekedési helyzet megoldása után bepsprinteltem a templom melletti utcába, aggódva egy (két) rám nyíló ajtó miatt, de ezt is megúsztam. A bal kanyar után már hallottam Ádám szpíkert, a célvonalon áthaladva a nevemet és a legeslegnagyobb meglepetést: Master 1 kategória első helyezett - Papp Dénes!

Emberek ezt is megértem, megértük! Amit után Ádám rólam és nekem mondott, az mindent tökéletesen kifejez! Beszélt a kezdetekről, a zenélésről, az egyesületről, tényleg pár mondatban összefoglalt rólam mindent! Több, mint húsz éve nyomom, hogy honnan, hogyan, azt a sokan tudják, és erre utolsó éves Master 1 versenyzőként végre felállhatok egy kupafutamon a dobogó tetejére! Úgy meghatódtam, hogy könnybe lábadt a szemem.

Ha már zene, basszusgitározás - egy kép erejéig szabadjon elkanyarodnom: a "Buké" zenekarral, 1996. őszén, az épp akkor nyílt "Süss fel Nap" nevezetű helyen.

 

Vissza a jelenbe: könnybe lábadás után görcsbe rándult a testem, így a kerékpármosó előtti sorba konkrétan ledőltem. Még előtte betoltam magamba egy kulacs izotóniás löttyöt (ez jobb volt, mint, amit a pályán adtak - mert az olyan hígnak tűnt...), mert éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége... csak hát lassan hatott. Közben gondolkodtam is egy keveset: vajon hova lettek a többiek, az ellenfelek? De nem találtam magyarázatot. Amikor össze tudtam magam szedni, akkor kiálltam a sorból és elmentem Marton Ati segítségével mosakodni egy közkifolyóhoz - hiszen eredményhirdetés negyedóra múlva! És nekem ott a helyem!

Innen már "pörögtek" az események: átöltözés - közben görcsölés - vissza a célterületre - görcsökkel együtt - két banán, egy narancs elfogyasztása - görcsök oldódnak - enyhe gutaütés a napon, magamba roskadok egy sörpadon - görcsök eltűntek - eredményhirdetés - röpke egyleti fogadóóra - vezetés haza.

Köszönet... Kenyeres Zsoltnak (így utólag és láthatatlanul) a csúcs-szuper képekért - azt hiszem feldobták a beszámolómat -, és természetesen Bíró Ádámnak is köszönök egy nagyot a megindító gondolataiért!

Egy hétig biztos, hogy csak feküdni fogok, töltöm a celláimat, aztán Szilvásváradon meglátjuk!

Búcsúzóul és a nosztalgiázást lezárandó, még egy kép rólam 1994. január-februárjának magasságából a (Bakony) közeli Jutaspusztán rendezett CC versenyen - a bicaj már akkor is repült (vele én is), de most még jobban!