A rögös út

 

Azt gondolom, hogy azok az emberek, akikben nincsen elég akaraterő (és az emberek nagyobb százalékát látom ilyennek), csak akkor tesznek magukért bármit is, ha kényszerhelyezetbe kerülnek.

Mint már korábban említettem, alapjában véve én is inkább kényelmes embernek tartom/tartottam magamat.

Mozogni csakis annyit és amennyire jólesik.

Erőlködések, szenvedések nincsenek, célok pedig minek...?

Két dologra tudtam magamat egyáltalán mindig is rávenni, az egyik az úszás volt, a másik pedig a bringázás. Nyilván az úszást egyszerűbb megoldani (fizikailag), mert uszoda sok helyen van, de levetkőzni, na az azért már pszichés dolog (nekem)... A bringázás nem ciki, csak kell hozzá jó bringa. De ha nincsen, akkor bringázni sem lehet jót. És erre csak akkor jöttem rá, amikor már sokat tekertem és tényleg lett jó bringám és aztán még jobb is...

Ami nélkül semmit nem lehet jól csinálni, az pedig az elhatározás, a motíváció, kitartás, mindegy hogy minek nevezzük. A lényeg, hogy eljuss oda, hogy akkor is csinálsz valamit, ha rögtön nincsen eredmény, vagy nem mindig van minden pont úgy, ahogy szeretted volna. Bár én sokáig azt sem tudtam, mit szeretnék és hogyan. Ahhoz meg kellett tapasztalni, és még mindig van mit. Minden nap egy újabb helyzet, a körülmények és egyébb dolgok miatt. Hogy mit nem lehet megunni abban, hogy majdnem minden nap megyek a 3H-ra? Ja és hogy mi az a 3H? Majd egyszer azt is leírom. Egyelőre csak annyi, hogy az egyik gyakori útvonalam.

Kényszerek és felismerések többször is voltak.

A tunyulás éveimben ettől függetlenül megpróbáltam mozogni. A szinte nulla mozgástól eljutottam az egyre gyakoribb és intenzívebb mozgásig, a saját korlátaimat és különböző körülményeket is figyelembe véve a saját tempóm és kedvem szerint. A szezonban bringáztam, ősztől tavaszig konditerembe mentem vagy otthon tornáztam. Átlagosan heti 3-4 szer mozogtam minimum 1-1 órát. De sosem voltam következetes, sokszor kellett újrakezdenem. Volt hogy 2-3 hetet teljesen kihagytam és újrakezdeni mindig nehéz volt. Ettől sokszor elment a kedvem meg az energiám is.

Az első felismerés 2013-ban történt, amikor elkezdett zsibbadni a bal térdem külső része, a jobb kezemen a mutató és középső ujjam vége, a gerinc mentén a keresztcsontom, a bal lábfejem boka részének belső oldala, térdfájás a jobb térdemben...Ezek a zsibbadások jöttek-mentek sorban, felváltva, vagy egyidőben, időnként, össze-vissza...

Akkor még nem akartam róla tudomást venni, de amióta már odafigyelek rá, tudom, hogy ülőmunka mellett nem lehet nem mozogni!

Különböző időben és formában fognak jelentkezni ennek a következményei, de mindenkinél fognak, abban biztos vagyok. Nincs az az indok vagy ok hogy egy amúgy egészséges, épkézláb ember ne mozogjon. Ugyanannyira kötelesség mozogni és az étkezésre odafigyelni, mint jól dolgozni, vagy a szokásos társadalmi elvárások mentén viselkedni, vagy nevelni a gyerekeket. Egy túlsúlyos ember hogy tud majd gondoskodni a gyerekéről, ha saját maga egészségi bajaival kell majd foglalkoznia? Miért kockáztatja valaki a gyerekével töltött idejét az életmódja miatt és ez által bekövetkezett betegségek, esetleg haláleset révén?

Mindig az motoszkál a fejemben...hogy vajon miért várja el szinte mindenki, hogy az orvostudomány és a gyógyszeripar mentse meg, ha bajba jut, amikor saját maga sokkal többet tehetne magáért. Az orvosok úgyis megteszik, amit megtehetnek, nem istenek, megteszik, amihez van eszközük és tudásuk. A gyógyszereket pedig jó lenne tényleg arra használni, amire kitalálták. A többi és a legnagyobb része a dolgoknak rajtunk múlik. Egyszer meg úgyis meghalunk.

Visszatérve a felismerésekhez...

2014-ben már nagyon kicsúszott a lábam alól a talaj.

A zsibbadásokra alapozott tornát is kezdtem abbahagyni.

Nyáron részt vettem egy művésztelepen, ahol sikerült az egész társaságot 1 hét alatt felhízlalni. Már csak ez kellett nekem. Egyik oldalról kilőtt az alkotókedvem, életerömöm és akaraterőm. A másik oldalról pedig a belátás, hogy innen kemény lesz kimászni. Az induláskor érzett nulla akaraterőtől, full frusztrációtól, tökéletes elégedetlenségtől sikerült eljutnom a  felismerésig, hogy ezt így tovább nem szeretném. Azt hiszem akkor voltam a gyerekkorom óta a legkerekebb. Semmi gáz, de nekem erre már nem volt szükségem.

Visszatérve fővárosunkba, az addigi országútizás után elkezdtem montizni félig aszfalton-félig erdőben terepen. Ezek is szokásos 1-1 órák voltak, de rendszeressé váltak.

Eljutottam oda, hogy nincs az a munka, amelyik nem tud várni 1-2 órát, ha amúgy a napok és feladatok összecsúsznak. Sokáig minden munkát a lehető leggyorsabban akartam leadni, de rájöttem, mindig van egy újabb visszajelzés, és én azt sosem tudom, melyik az utolsó. Persze az s.o.s., határidős munkákra ez nem vonatkozik. De a napi feladatokat igyekszem mindig úgy ütemezni, hogy a mozgás a nap folyamán és ne este történjen. Talán egy picit szerencsés helyzetben is vagyok, mert szabadúszóként (grafikus) otthonról valóban könnyebbnek tűnik a napi beosztás, viszont a motíváció egy plusz feladat, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni.

2014 nyárától 2015 nyaráig kezdtek el rendszeressé vállni a bringázásaim. Szinte minden nap tekertem, legalább 1 órát, 20-30 kilométert. Közben többször elutaztunk több napra bringázni, akkor hosszabbakat is mentem. Ez idő alatt sikerült annyira megszeretni a tekerést, hogy már rosszul éreztem magamat, ha nem mentem. Bajom viszont semmi már egy ideje.

A tél beálltáig már egy másik útvonalra cseréltem.

Mindig is felnéztem arra a néhány csajra, akik képesek voltak feltekerni (bármilyen tempóban is) a 3H-ra (Hármashatár-hegy Budapesten). Úgy voltam vele, most már épp ideje egyet feljebb lépni teljesítőképességben. Elindultam hát a 3H-ra. Bizony voltak részek, amiken úgy éreztem nem sokon múlik, hogy hátrafelé guruljak. De amikor felértem...hát az egy nagyon szuperisztikus érzés volt...

Időközben jobb montira is váltottam és attól még jobb lett...

A nagy bringázásaimnak a tél vetett véget, így szilveszterkor lementünk Dalmáciába tekerni. Nulla ember, csend, nyugi, szuper utak kátyúk nélkül, sok-sok felfedeznivaló. Persze minden bringázásom egyszemélyes volt mint mindig. Toppon voltam, azt hittem.

Aztán hazaérve összezuhantam a télben...

2016 tavaszán újra összeszedtem magamat. Azt hiszem azóta már tartósan jól megvagyok. Nyárig nyomtam a 3H-kat montival aszfalton, nyáron pedig országútira váltottam. Azóta nagyjából országútizom, sokfelé...

Évekig tartó rábeszélések után végül beadtam a derekam és télen elmentünk Gran Canariára bringázni, ahova magamtól sosem mentem volna, mert nem érdekelt. Turistaparadicsom, ahol semmi kultúrális látnivaló, hát éhenhal a lelkem...gondoltam. Bár ez részben így is van, igaz nem haltam éhen, mert a többi inger, látnivaló és élmény valóban egyedi volt.

Ez az íromány most elég hosszúra sikerült, de csak így tudtam levezetni, honnan, hová és hogyan lehet eljutni lépésről lépésre, folyamatos, kisebb-nagyobb seggberúgásokkal. Amit sikerült elérnem, hogy egy fokozódó plötty állapotból eljutottam oda, ahova egy átlagember is képes. Mindig picit többet, jobbat, jobban. És a végén a sok pici összeségében sokkal több lesz. Ezt kell fenntartani, amíg csak lehet.

A korábbi éveket nem tudom (mert bár leírtam, de még nem számoltam össze), de fokozatosan egyre több tekeréssel a 2016-os évet végül 5.000 km-el zártam.

Az idei évet pedig Gran Canariával indítottam, ahol 1 hónap alatt 1.000 km-t tekertem. Amikor láttam, hogy lazán összejött a 800 km, akkor már tudtam, hogy könnyedén meglesz az 1.000 km.

Szóval a lehetetlenek nagyon közel vannak, csak a lépéseket meg kell tenni, tekerni...

 

Az első pár képen a kezdő bringázásaim egy-két helyszínét mutatom be, amelyeket bárki bármikor tud teljesíteni (ultrakönnyű bringázások egyenes és kanyargós utakon, emelkedők nélkül). Mivel Magyarország elég nagy része sík, nem nagy mutatvány bevállalni az ilyen jellegű bringázásokat.

Aztán személtetve, hogy hova lehet eljútni, ha már elég erős az ember, mutatok pár, számomra korábban egyáltalán nem vállalható útat is. A több szintes, kanyargós útak képei mind Gran Canarián készültek, ahol a szakaszokat többször végigtekertem. És ami nem látszik a képeken, hogy a szigeten alap az erős szél, ami ugye néha jó, néha meg inkább nem.

 

 

 

 

 

Zala megye, Nemesnép.

 

Muravidék (Szlovénia), Bakonaki erdő.

 

 

 

Gran Canaria, Monte Leon kör: 24 km.

Kilátás a kilátóból, háttérben a kanyargós, szintes út és a víztározó.

 

 

 

 

GC, Monte Leon kör.

Kilátás a kilátóból.

 

 

 

 

GC, Monte Leon kör.

A zuhanós lefelék helye (ami a képen nem látszik).

 

 

 

 

GC, Tauropas.

Ahol már én is meghaltam (strapa + koncentráció + sokminden).

 

 

 

 

GC, Tauropasról lefelé, Mogán felé.

A megérdemelt lefele teljes koncentrációban, gyönyörű környezetben.

 

 

 

 

GC, Tauropasról lefelé, Mogan felé.

A megérdemelt lefele teljes koncentrációban, gyönyörű környezetben.

 

 

 

 

GC, Mirador del Molino.

Az út, amit senkinek sem kívánok. Bár kocsival mentem rajta végig, de halálfélelemben. Az út pont olyan volt, mintha egyre szűkülő és rosszabodó tölcsérben kellene küzdenem az életemért.

Folyamatos dudálás, hogy ki mikor jön szembe a kanyargós-szintes szerpentineken, ami a végére szinte egysávos lett. Bringával csak montival használható aszfaltút.

 

 

 

 

GC, Charcos Azules, Mogántól La Aldea de San Nicolas de Tolentino felé.