Nyár, ultrameleg, monti
Sajnos kissé megcsúsztam a cikkek posztolásával, így nem biztos, hogy a legjobb megoldás utólag feltenni egy időhőz kötött cikket. De mivel ez nem csak a nyárról szól, úgy döntöttem, csendben mégis felteszem az oldalra, hiszen egyszer valamiért mégiscsak megírtam...
A héten kénytelen voltam átülni az országútimról montira. Nem gondoltam, hogy ennyi minden megváltozott, amióta szinte csak országútival járok tekerni.
Szégyellem, de igen, k.b. fél éve csak az országútimat használtam.
Tavaly a tél beálltával átültem az országútira, aztán így is maradt.
Tudom, az igazi bringás montit teker, általában vagy elsősorban.
És azt is elismerem, hogy montival nem csak más az élmény, de sokkal többre is leszel képes, sokkal többet tud adni.
De én nő vagyok és abból sem az egyszerűbb fajta :).
Szeretem, ha simán mennek a dolgok :), ha nincsenek „komoly” izgalmak, amik miatt elvágódnék valahol az adrenalinszintem teljesítőképességének határát súrolva.
Szeretem, ha minél simábbak a felületek, nem csúsznak „dolgok” a kerekem alatt és nem lógnak be mindenféle kormányt kirántható cuccok (fa és részei állva, döntve vagy csak részben). Bőven elvagyok azzal, hogy jó helyen tekerek és hogy fizikailag megküzdők valamiért (ennyi év alatt lett elég erő a lábaimban és szusszban). A hirtelen helyzetekkel nehezen küzdök meg agyban.
Jelenleg sokkal többet tudok és birok mintha sosem kezdtem volna el bringázni (hu, itt iszonyatosan sok mindent lehetne felsorolni, mi mindent ad a bringázás, de ezt ugyis mindenki tudja, aki rendszeresen teker és nem érti az, aki a bringásokra mint valamiféle fura lényekre tekint vagy még annál is inkább indokolatlanul és tudatlanul dühös), de legyünk őszinték, tényleg nő vagyok és nem az a vad férfi típus :).
Nem vagyok ügyes és bátor, csak ügyesebb és bátrabb mint voltam régebben és ez az élet többi dolgaira is vonatkozik és biztos vagyok benne, hogy ezek a dolgok mind összefüggnek (kár hogy ez az infó a nemtekerőkhöz sosem jut el).
A merni vagy nem merni és mi lesz ha -féle dolgokat folyamatosan tanulom.
Minél többet kényszerítem magamat (na azért ez nem szenvedést jelent) „húzósabb” helyzetekbe (gondolom ez a komoly montisoknak elég vicces lehet), annál jobb leszek benne.
Nem feltétlenül jó, de mindenképpen jobb.
A jobbtól még jobb lesz sok minden és így tovább...
Aztán kopp.
Talán nem a legalső színtről, de egy picivel lejjebről kell elindulni újra meg újra.
A meleg kikezdett velem.
Meguntam az országútis tekeréseimet, fogtam a montit és bementem az erdőbe.
Majdnem minden rendben volt.
Fák, árnyék, levegő...
Bennem az erő :).
Jönnek az emelkedők, kilógó és csúszós kövek, tobozok, fák gyökerei.
Lábak erősek, szussz van, tempó vissza, a felyem körül repkedő bogársereget verbális inzultálással kisérve, bal kezemmel csapkodok ide-oda tök feleslegesen (mint a placebo, ha csapkodsz, attól azt hiszed jobb lesz).
Kövek, kavicsok, gyökerek, tobozok... nem csajos csaj kompatibilisek. Igen, igen, tudom, hogy ezek mind fityfirittyek a montis fiúknak, de mi nem szeretjük, ha egy picit jobban ráznak bennünket, meg ha túl sokat kell arra figyelni, hogy melyik kövön fogunk kevésbé elvágódni. A para meg a bénaság megeszi az élményt. Máshonnan indulunk és máshova fejlődünk :)
Aztán kipörgettem, megálltam.
Többet váltottam a kelleténél és letettem a lábamat (igen, én nem használok stoplit, de erről majd máskor).
Megállt a tudomány, elszállt a jókedv.
Egyszerre dühöngtem és remegtem.
Ez gáz.
Amit korábban megtanultam, fél év alatt elveszett.
Eddig is tudtam, de csak most éreztem egy az egyben, hogy a montizáshoz sokkal inkább kell az ügyesség meg a mersz mint az erő.
Két nap után ugyanarra mentem.
26 fokban indultam (reggel 9-kor) és 30 fokban érkeztem haza (10-kor).
(előző alkalommal pont 5 fokkal volt kevesebb)
A meleg meg sem kottyant.
Óvatosan, de végigmentem, megcsináltam és naaagyon jó volt!