Csendes Wellness - Szilvásvárad Maraton 2016

Hogy velem mindig történik valami...

Nem indult jól a vasárnap. Már reggel  sem éreztem kirobbanó esetnek magam. Nyűgös voltam és mogorva. Nem volt kedvem társalgoni a rajt előtt, sőt kifejezetten feszélyeztek – az egyébként  kedvesnek szánt, és alpaesetben tényleg hízelgő – eddig idei sikeres(ebb) pályafutásomat méltató megjegyzések a sporttársaktól, ismerősöktől. Kicsit későn is értünk le, nem volt elég időm rendezkedni, pakolászni az autóban, sietni kellett, talán meg is izzadtam – ez utóbbi már felettébb zavart. Még az igazán "tökjó" rajtcsomag - szatyor (szeretem a szatyrokat), feketevpóló (szeretem a fekete pólókat), gél (szeretem a géleket is) sem dobott fel...

Meleg várható – tavaly óta végképp nem szeretem. Ráadásul hirtelen jött meleg. Igaz, a lassan érkezőhöz sem tudok alkalmazkodni, de hátha... Most sem vártam a hősokkot, de hogy egy kicsit erősebb azaz gyorsabb (is) vagyok, mint tavaly, talán-talán hamarabb túl leszek rajta.

Azért a beszólítás előtt sikerült hűsölni egy keveset...

De jaj, elsőnek hívtak a masterkettesek közül, ez is egyfajta presszió. Nekem minden az néha. És ilyenkor.

Maga a verseny egy tragédia volt. Ameddig tartott és azután is. VasPeti úgy elhúzott az elején, hogy a hátát sem láttuk sokáig illetve egy percig sem. Mi van beszedett valami gumibogyót? Kelemen Imi, Kis Jocó és én nyomtuk a magunk (közös?) tempóját, amiben én nem éreztem magam metszetnek. Sok volt. Pár percig Kakas Laci is besegített a fennmaradásomban, de ha  kevés a teljesítmény, magas a pulzus és már az első emelkedőn elkezdek zihálni, akkor nincs rendben valami. Tudom, ez rossz jel, s nehéz is kikeveredni belőle, főleg  menet közben. Melegben mindig ez van. Ezek szerint most meleg van.

Valahogy tartom magam, de nem sok pillanat esik jól ezen a napon. Oké, van ilyen, majd beírom kemény és küzdelmes edzésnek. Csak legyen vége, aztán megyek wellnessezni. Amit már jó előre elterveztünk és le is foglaltunk párommal a közelben.

De ajjajjaj, kezdődnek a bajok: az Ördögoldal aljában elgörbül a váltóm. Csak úgy. Miután kétszer kiküllőzte a hátsó kerekem, két megállásból meg is javítottam = erőszakkal helyrerángattam. Fiúk el, én meg utánuk. A fiúk ma nagyon mentek. Vagy én nem annyira.

Bánkút után leesett a láncom, a fenébe, ilyen sem volt még; s megint meg kellett állnom generálozni. Kezdtem úgy kinézni, mint egy disznó.

Lélelkben már rendesen megzúzódtam ekkorra, hozátéve azt is, hogy elhagytam az egyik kulacsomat. Azt, amiben az italom volt. Az üres kulacs ritkán rázódik ki a tartóból.

Sokat mentem Hegedűs Ádámmal, akivel nem viselkedtem kifejezetten szépen. Mivel nem volt beszélgethetnékem, így már a verseny elején kértem, hogy ne erőltessük a társalgást, mert nem fog menni. Ő meg nagy barátsággal azért meg-megpróbálkozott szóra bírni engem, de válaszaimban nem volt köszönet. Utólagos elnézésed kérem.

A Nagy-mezőn sikerült „ellépnem” tőle (sikerült annyi gélt magamba tölteni egységnyi idő alatt, hogy valamennyire helyreálltam)... s a Felsőtárkány előtti lejtőn még az éppen álldolgáló, értsd: "Csak nem megint defektet szerelő? De!" – Kelemen Imit is beértem. Innen a következő lejtővéget, a frissítőállomás kizsákmányolását (Ó, köszönöm a vízet a nyakamba HoCsa – ez eszembe sem jutott ma!) s az utolsó előtti nagy emelkedőt együtt nyomtuk, váltott vezetéssel, hátha meglesz Jocó vagy Peti. Nyomtam neki, de nem jött az erő, a haladás, kifejezetten s komfortzónán kívül tekertem és közben nem annyira haladtam. A meridás ellenfelek közül nem lett meg egyik sem, mert...

Mert az utolsó előtti, nylíegyenes, döngetős, és egyben lehetetlen talajú (egyszer volt, aszfalt volt – most meg kőhalom) lejtőn – Mész-völgy? – jött a baj: áramszünet,”blackout” – mintha ezt mondtam volna Iminek, miközben újraélesztésemet követően megpróbált kikaparni a szent anyaföldből.

Elestem.

De valami rettenetes nagyot. Fejjel-arccal-vállal-mellkassal-könyökkel és térddel takarítottam fel az avart, a földet és az út maradványait. Jövőre itt rendezhetik a Magyar F1 Nagydíjat, úgy kiglancoltam az erdő ezen részét.

Kész. Vége. Végem.

Se kép se hang, ahogy mondják.

Hihetetlen és csodás módon egyrészt megkerestük a szemüvegem (?) majd valahogy lekecmeregtünk a következő pályaellenőri pontig. Ott Imi leadott engem, a srácok pedig megpróbáltak mentőt szerezni. Ehhez, mivel nem volt térerő az adott ponton, telefonálni kellett menni a „telefonfülkébe” – ami egy kilométer kerékpáros járóföldre volt... Mentő el is indult időben és... egy óra húsz perc alatt talált meg minket. Addig keresztül-kasul kóvályogta a Bükk ezen részét. Hú, mi van, ha nagy(obb) a baj? Nem, nem ők tehetnek róla, hiszen nem ultiztak a tárkányi kocsmában, hanem folyamatosan kerestek minket. Nem lehetne a Szervezők által egy GSP koordinátát leadni a mentőknek, rendőröknek, tűzoltóknak, az ellenőrzőpontok helyét illetően?

Addig is üldögéltem a szivacson, megettem vagy négy gélt, hogy legyen bennem némi cukor, és talán ittam is egy keveset. Felhívattam a páromat, hogy nyugtassák meg (miután valószínűleg ideges lett). Hopp - tudtam a számát fejből, ez nem rossz! Viszonylag ember voltam (tartott még bennem az adrenalin), míg meg nem néztem a bal könyököm... Akkor jelentősen visszaestem. Hiányzott onnan "némi" anyag. A társasággal amúgy nem volt gond: G Bug Pro (az egykori MBAH Rontó-Bontó teamből), Kovács Attila és a szintén (igaz, technikai) problémákkal (lánc teljes elvesztése) küzdő Györe Zoltán versenyzőtársammal szórakoztattuk egymást. Nekik már most egy nagy köszönet jár, mert segítettek "lehozni a hegyről" vagyontárgyaimat!

Időközben mentő érkezett, benne két nagyon szimpatikus és kedves szakember. Gyorsan elláttak, hordágyra tettek, majd a kocsiba és irány Eger, a Markhot Ferenc kórház. A lejtőn, fejjel lefelé zötykölődve talán a TAJ számomat is be tudtam fejből diktálni. Vagy nem. Ez nem biztos, mert ott nem tudtak leellenerőzni... Ami biztos, az az, hogy egy konkrét örökkévalóság volt, mire kiértünk az erdőből. A fene sem gondolta, hogy ennyire hosszú ez a lejtő – még autóval is. Igaz, lehet, hogy bringával gyorsabban haladok. Amíg el nem esek...

A kocsiból kigurulva...

...látom többek között Balázs Urat

...és a Párom, és Csillát. De jó! Ettől teljesen feldobódtam!

Gyors adatfelvétel, ruhalevétel, fürdőzés, wellness...

Legfontosabb értéktárgyaimat leadom a páromnak - így, ebben a fontossági sorrendben: Garmin, jegygyűrű... utólag ezt szóvá teszi, pedig én csak balról jobbra pakoltam ki a zsebeimből. Irány a Hotel, azaz a hotelem, ahogy eredetileg is (majdnem így) terveztük párommal:

Csak ezt az OEP fizeti.

Közben kapom az infókat magamról és az esetről,illetve az esésről.

Azt hiszem hálát adhatok ott fönn valakinek, aki figyelt rám – ha már én nem tudtam... Utána röntgen, CT, majd diagnózis: agyrázkódás, szabás-varrás, mert a könykömet össze kell rakni. És a jobb oldalon valahol eltört egy-két... borda. Meg a sisakom is két helyen. De a fejem nem. Az csak fáj – mintha egy harang nyelve ütne benne minden mozdításkor. Miután megvolt a generálszervíz megint hordágyra pakolnak, s irány az... az ortopédia! Mivel itt volt hely, a traumatológián nem. Nekem speciel tökmindegy, úgyis kezdek kómás lenni...

...s bár kapok infúziókat (glükóz és NaCl is jön), enni nem annyira. A párom szerez valahonnan két banánt, azzal el bírok aludni. Utoljára fél-háromnegyed kilenckor (reggel) ettem pár falat szilárd táplálékot. Este nyolc körül aztán megkapom a vacsora gluténmentes részét: kenőmájas fél paradicsommal... Izé, hát... ez így már több, mint elég. Amúgy nincs panaszom a kiszolgálásra, egyszerűen kaja csak ennyi van elérhető.

Fent említett „bővebb” családom elbúcsúzik én pedig egy kétfő szobában maradok egy szimpatikus fiatal sráccal, aki műtétre vár: rosszul lépett és két helyen eltört a bokája. Másnap 7 csavart kap bele - visít, amikor "kimegy" az érzéstelenítő és a csavarok feszítik a csontját. Hmmm... a versenyszerű hegyikerékpározásnál, 40-50km/h-val történő „faceplant” bukásnál mennyivel egyszerűbben is el tudja magát intézni az ember (6 hétre!), ha akarja.

Kötéseim átvérzem, akkor csereberélik, dől belém néha fél-fél liter sóoldat, vagy tápoldat, mint egy jobb szobapálmába. Megeszem egy váldling joghurtot, mert csak az csúszik, illetve az ebéd az egész kedvemre való volt: zöldségleves és főtt csirkemell paradicsomszósszal!

Napközben olvasgatok. Van  időm, mert 48 órás megfigyelésen marasztalnak, az eszméletvesztés miatt. Agyam pallérozandó, felállítom a veszteséglistát: egy sisak, talán egy felni, egy kulacs, egy elrepült gél... ezek a tárgyi hiányok... az eszmei meg... Ahh, azt hiszem ezen innen kezdve nincs érzelme agyalni!

Még a beköltözéskor kétszer rákérdezek, hogy nem lehet-e saját felelősségre eltávot kapni, de aztán egyből rá is jövök, hogy baromság lenne. Maradok, jobb lesz ez így. Ha minden jól alakul, kedd dél körül hazaengednek.

Úgy is lett, bár nekem kellett jelentkezni, s egy pillanatra meg is ijesztettek, mert épp nem hozták át az el nem készült zárójelentésemet az ortopédiáról a traumatológiára... de végül előkerült a paperos:

Azaz letelt a kötelező várakozási idő, kiléphettem a napfényre, de most már nem csak saját felelősségemre!

Eljött az első szabadulás utáni kávéköltemény elfogyasztásának ideje - hátha érzek ízeket...!

Ebben és az illatokban sem vagyok  teljesen bizonyos a fejemet ért nagyhatású ütés bekövetkezte óta, megmondom őszintén. Tompa minden.

Krisztián barátom, akivel ritkán találkozom, de akkor nagyon (mert mindig magától, önzetlenül jön segíteni, akárhol, akármi is van velem), jön a szálló (az igazi, ahol a párom dekkolt két napig, míg én...), parkolójába, hogy hazavigyen. Nem engedi, hogy ilyen agyi trauma után vezessek. Azt hiszem ez jó, meg az is, hogy hagyom. Nem kellene most kipróbálni, hogy milyen az, ha nem...

Hogy a hazatérés után mi lesz... hogy és mikor fogok újra bringára ülni...? Most gondolkodhatok, kedvem még nincs, aztán – gondolom vagy épp remélem – ahogy a fájdalom szűnni kezd megjön a vágy is... Szeretném!

Addig is olvasgatom a rengeteg-rengeteg bíztató, lelkesítő üzenetet, ennyit sms-t még életemben nem írtam, ennyit még soha nem beszéltem telefonon egy napon belül... annyira jól esik, hogy ennyien gondoltok rám – tényleg köszönöm! A levelekkel még nem is tudtam fogalkozni... És persze extrán köszönöm a fentebbi sorokban névvel és név nélkül megemlített ismeretleneknek-ismerősöknek (remélem, nem hagytam ki senkit), hogy összeraktak, levittek, vigyáztak rám, elszállítottak, haza- vagy utánamhozták a bicajt, a sisakot meg a maradékaimat, tartották bennem a lelket, ápolgattak, kötöztek, etettek-itattak, kivittték a kacsát, egyszerűen „csak” segítettek – nem tudom meghálálni kellőképpen! Azt hiszem páromnak is jót tett, hogy ilyen szuper közösség van körülöttünk, s nem a légüres térben tudta meg, hogy gond van velem. Nem maradt egyedül a nehéz pillanatokban, ez nagyon fontos volt neki és nekem is!