8 óra szunya, 6 óra vezetés, 10 óra szórakozás
Holdfényliget 10 órás mtb verseny 2012.09.22.
Ja, ja, ott jobbra, igen, igen, megint én!
Mi van, beindult a boogie szeptember végén?
Nem tudtam, hogy mi hiányzott még nekem a versenyszezon tökéletes keretbe foglalásához, méltó lezárásához.
De pár hete, mikor last minute meghirdették a Gyöngyösfalu határában lévő Holdfényliget Kalandparkban megrendezésre kerülő 10 órás mtb versenyt, lett egy sejtésem.
Igen, szét kell csapnom magam, neveznem kell!
S jött a motiváció is a régi ultramaratonista harcostársaktól, ellenfelektől is, mert több helyen is említve láttam magam, mint, amolyan esélyes potenciál. Nosza, utaltam a magam és Baros Bálint csapatbéli jó pajtásom regisztrációs díjat, hamarosan jött is a visszajelzés a szervezők nevében Kiss Enikőtől, hogy minden rendben, így nem menekülhettem.
Aztán hirtelen rájöttem, hogy „no support”, azaz a pálya szélén álldogáló, s értem mindent megtévő, önzetlen segítség nélkül nem az igazi az ilyen önkínzás (illetve úgy az igazi, de ahhoz már tényleg öreg vagyok, hogy ilyet játsszak). A „megszokott” embereim sajnos elfoglaltak voltak, komoly gondolkodásba kellett fognom. Egy hirtelen ötlettől vezérelve írtam Fellegi Gábor idei úti- és szórakoztató társamnak, aki egyből igent mondott. Ettől kezdve megpróbáltam komolyan venni az eseményt. Mégse szúrhatom el egy napját azzal, hogy elbohóckodom magam.
Titokban a komolyan vevés része volt a múlt heti öt napos szlovéniai álomutazás, ahol ha extrém hosszúakat nem is, de legalább pár napig egymás után viszonylag keményeket mentem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az idei versenyzésemet a hazai hosszú távú maratonok normális kivitelezése köré terveztem, az év eleji 8 órás fiaskótól eltekintve nem indultam ultra távokon. Bezzeg az előző években! S bármilyen furcsa, bevallom, hiányzott az érzés… körözni órákon, napszakokon keresztül ugyanott, figyelni a változó formálódó pályát és ellenfeleket, a nem túl magas intenzitáson akár még pár szavas beszélgetésre is van lehetőség… van valami családias egy ilyen fél- egész napos begolyózásban.
Azon is törtem a fejem, hogy a reneszánsz jegyében előveszem egysebességes kerékpárom, de aztán letettem róla. Fájt is a szívem emiatt, de most úgy éreztem nincs meg a kellő erőm hozzá. Maradt a jó, öreg szénszálas Scottie Pippen, idén végig jól bizonyított, hadd kapja meg a magáét, még egyszer, idén utoljára.
A csomagolást rutinosan, az évek alatt kifejlesztett listám segítségével már szerda-csütörtök magasságában elvégeztem. A hiányokat és a szükséges friss élelmiszereket (banán, tönköly kocka, kóla) pénteken pótoltam, szombat reggel 4-kor felkeltem, bepakoltam a kupéba, irány Gábor, irány az autópálya.
Hogy kerek legyen a nap odafelé én vezettem. Bemelegítés az alsó lábszáraknak.
Az idő csak úgy röpült, észre sem vettük, hogy négyszer hallgattuk meg ugyanazt a lemezt az odaúton.
Betyár hideget mutatott a hőmérő, 6-6.5 fok is volt helyenként, aztán mire a kalandparkhoz értünk csak felkúszott 9.5-re. Hű de jó, gondoltam, ma tutira megfagyok. Nem is nagyon hoztam meleg, hosszú kerékpáros ruhát, csak mindenféle kar- és lábtyűt… ezeket Gábor a rajt előtt mind rám is erőltette, úgy néztem ki, mint valami harisnyabolti próbababa. Aztán rajtam is maradtak a nap folyamán, végig, mert nem éreztem azt a nagy felmelegedést. A rajt előtt pár perccel még csöppent is pár csepp égi áldás. Persze nem ijedtem meg. Ha leszakad az ég, megyek cukrászdázni.
A nevezés gyorsan megtörtént, segítőm átvette a „szettet”, én addig összeraktam a gépsárkányt, pumpáltam, olajoztam. Mikor visszajött átbeszéltük az előzetesen elküldött „Dini táplálási terv” és a valóság kapcsolatát, azaz kitaláltuk, hogy mikor, mit, milyen formában és minek fogok az arcomba gyömöszölni. Az egészet a hűtőláda köré csoportosítottuk, mellé a szerszámos táska, Gábor mehet a helyére a pálya emelkedőjének szélére, minden készen állt.
A matatás alatt pár szó erejéig szocializálódtam is. Kiderült, hogy nem leszek egyedül az erdőben. Bálint csapattársam mellett Kakas Lacival és Németh Gabesszal is összefutottam. Azért jó, hogy a „kemény mag” vállalja és nyomja, ha jön a hívó szó fentről!
A pálya megtervezésében nagy szerepe volt a szombathelyi Pósfalvi Tamásnak, aki szintén régi motoros a szakmában. Itt volt, de inkább az adminisztratív vonalon mozgott, igazán sajnáltam, hogy nem indult. A 2008-as deseda tavi 10 órás óta nem tudtunk ütközni.
A rajt csúszott pár percet, én meg jól betojtam, hogy be fog sötétedni a verseny végére, így fennhagytam a lámpatartó konzolt a kormányon. Kicsit trekking kerékpár jelleget kölcsönzött ez a szép, drabális kiegészítő a gépemnek, de legalább láthatták az érdeklődők, hogy mindenféle bicajjal lehet komolyan sportolni.
8:45-kor rajthoz álltunk.
8:50-kor durrbele!
No, ha valaki lassan rajtol, akkor – mint tudjuk – az én vagyok. Aztán előbb vagy utóbb belejövök a haladásba a nap során. Ez nem egy különleges technika, csak azt hiszem nem foglalkozom túl sokat a versenyzés ezen aspektusával. Mindenesetre felveszem a téli teendők közé a kilövés elsajátítását.
Szóval, lényegében az egész mezőny elhúzott a levesbe az első pár száz méteren. A hegytető után, kicsit a csillebérci 24 órás pályájára emlékeztető, de annál hajmeresztőbb csiki-csuki-visszafordítókkal tarkított szekció alkotta a második harmadot, benne egy híd-alagút (?) kombinációval, melyben minden áthaladáskor halálfélelmem volt: mi lesz, ha lefejelem a hídszerkezetet? Ekkor még úgy-ahogy láttam a többieket, a vicsorgó Lacit a vicsorgó Bálint üldözte, Gabesz nem sokkal utánuk komótosan nyomatta. Hű, mondtam magamban, mi lesz itt ma, ezek megölik egymást. Maradjunk csak hátul, figyeljük az eseményeket!
Ezzel a megfigyelős tevékenységgel telt az első másfél óra. Gábor korrektül etetett (ekkor még lehetett), itatott. Fogyott a szénhidrát, a nyomelem rendesen!
Később mindenféle jópofa feladatot találtam ki magamnak a monotonítás elűzésére: elhagytam a kulacsom, kitaláltam, hol lesz a standard helyem kisdolgozni, lerúgtam egy fát, megtaláltam a kulacsom, kisdolgoztam (Ráadásul 3x is a meccs közben – lehet, ezen múlott a világrekord?), eltévedni nem tudtam, mert végig szalagozott volt a nyomvonal. Kétszer viszont majdnem elvágódtam a pálya utolsó harmadán lévő, egész jó kis downhill részen. Nem unatkoztam, na!
Két és fél óra után megjelent Gabesz. Hátulról. Köszönöm, ezt a kört gyorsan megkaptam. Hihetetlen ez a gyerek: halál nyugodtan, metronómszerűen precízen, alacsony fordulattal, függőleges felsőtesttel pedálozgat. És halad. Kegyetlenül. Igen tudományos a látványa.
Pár szót váltottunk, aztán nem tartottam fel. Elhúzott, hogy majd még kétszer kegyelemdöfjön a verseny ideje alatt.
Én meg vártam. Mire? Hogy kitaláljam, mikor van itt az ideje a nagy felgyorsulásnak, mert kezdtem magam kellemetlenül érezni a lassúságom miatt.
Amúgy meg nagyon is jól éreztem magam. Kedves ismeretlen sporttársak, régi ismerősök - akiket nem nagyon látok a „nagy” versenyeken – vettek körül a pályán. Sokukkal beszéltem egy keveset, rengetegen bíztattak és elismerő szavakkal dicsérték az itt a Probike Life oldalon megjelenő írásaimat – ettől nagyon feldobódtam, ott is és azóta is. Köszönöm Nektek, ez aztán a motiváció!
No, de vissza a küzdelemhez! Gábor közölte, hogy Bálint nem sokkal van előttem, de nem néz ki túl jól.
Szerintem ezen a képen még nem néz ki olyan rosszul...
Laciról nem esett szó, gondoltam akkor ő is mindjárt hátba csap.
Azért a „nem sokkal van előttem” ledolgozása egészen 4 és fél óra menetidőig tartott. És Balu ekkor igencsak cefetül nézett ki. Pár kör múlva még cefetebbül. Állt a pálya szélén és szenvedett. Gyomor. Aha, ismerős az érzés. Van széntablettám, szóltam neki.
Tekerek, tekerek tovább.
Pár kör múlva Gábor mondja, hogy nem kellett volna felajánlani neki a szenemet, mert most meg úgy megy, mint a golyó. Ehh, én már csak ilyen jótékony vagyok. De csak verseny közben (aki ismer, tudja)!
Legalább lett egy jó kis konkrét célom a menet második felére: az ölembe hullott harmadik pozíció megőrzése.
Nem tudom, hogy a nagy feladat pszichés súlya vagy csak a fokozódó fáradás miatt, de az 5-7. óra közti intervallum maga volt az örökkévalóság. Nagyon lassan teltek a körök, kezdett semmi sem ízleni, pedig a kedvenc nápolyimat (Horalky) zabálhattam kedvemre és már a dinnyelépor sem volt az az igazi műanyagíz.
Egyszer csak megjelent mellettem a bringabandás Kovács Tamás, ekkor még az ötödik, de nemsokára a negyedik helyen. (Időközben Bálint sajnos kiállni kényszerült.) És az emelkedőn eltekert… Ez most pont hiányzott. Csak néztem a 40-es pedálfordulatát. Szerencsémre a kanyargós részeken nem tudott megfelelő ritmust találni, így ott mindig utolértem, lefelé meg el tudtam repeszteni mellette, hogy én érjek oda a fotósok által nagyon is preferált katlanba, ahol a lehetőségekhez… akarom mondani tudásomhoz képest mindig próbáltam figurázni egy kicsit.
Viszont az alacsony fordulat szeget ütött a fejembe. Meg kellene próbálni, bár nem vagyok rá felkészülve. Na, csak egy fél emelkedőt! Hümm… nem is olyan rossz ez, nem is fáj annyira. Ettől fogva ráálltam én is a taposásra a dózeren. Lehet, hogy korábban kellett volna? Menet közben jön meg a taposásvágy! És, hogy elkezdtek pörögni a körök – hirtelen látni kezdtem a verseny végét is. A harmadik helyet pedig úgy tűnik tudtam stabilizálni. Gábor minden körben tárt karokkal várt és közben szekált a pálya széléről, hogy egyek, igyak már, mert egyiket sem teszem a kellő mértékben. Tálcán nyújtotta felém a csemegéket – banán, csoki, „kívánatos” gélek:
De én már csak a kólát kívántam (sőt, már azt sem), amiből meg is ittam vagy két és fél litert. (Azért sem alszom most hajnalban, mikor ezt írom.) Néha még egy-egy gél lecsúszott, de nagyon nyőgvenyelősen. Az, hogy a hányinger kerülgetett… az nem kifejezés. És már mindenem fájt. Főleg a hasizmom. Vagyis a helye.
A depómat Gábor ügyesen mellényzászlóval jelezte... igaza volt, lassan azt sem tudtam melyik bolygón gurulászok...
Ha jól emlékszem, volt egy magasröptű beszélgetésünk:
- Mit kérsz?
- Azt neked kéne kitalálnod!
(A szomszéd zalaegerszegiek meg fetrengtek a röhögéstől. Pedig, ha tudták volna, hogy már rég nem az beszél, aki ott teker előttük, akinek a szája mozog...)
Hogy tökéletesen megalázva érezzem magam, Kakas Laci, akinek egyszer még 5 perc előnye volt, az utolsó óra közepe táján elviharzott mellettem. Egy kör alatt csinált plusz két perc előnyt?
Valaki kergette? Mondjuk ahhoz képest, hogy – mint harmadik – maximum én kergethettem volna… de hát én meg pont nem akartam őt bántani. Sőt, ha lett volna valami problémája (például szénre van szüksége) még meg is álltam volna neki. Szóval, se szó se beszéd, elhúzott. Nem kommunikált velem, a többiekkel ellentétben. Csak lestem, hogy mi van. És amikor biztos távolságban érezte magát (vagy pont nem) lesegetett ám ő is hátrafelé. Biztos azért, hogy begyújtom-e a rakétáimat?
Van egy érzésem, hogy nagy konkurenciát lát bennem, de szerintem idén az ennyire hosszú versenyeken ő a nyerőbb. No, de…
A dobogóban azért erősen bíztam. És abban is, hogy megint megnyerhetem a nem-hivatalos "A legretkesebb résztvevő" különversenyt:
Hihetetlen, hogy mennyi por bír rám rakódni. Nem beszélve a jól bevált sókiválásokról.
És hét óra előtt tíz perccel vége lett.
Az eredménylistából látszik, nagyon precízen kiszámoltam a beérkezés időpontját (Laci meg még precízebben, biztos megbújt egy fa mögött a cél előtt - láttam ilyet régebben Ausztriában.):
Így kell ezt! Hazahoztam egy csúcsszuper harmadik helyet!
Precíz rehidratálás...
Gyors post-race konferencia az egybegyűlteknek... (Jézusom, hogy nézek ki... a szikesek bányászbékája...)
Majd még gyorsabb fürdés után (erről nincs fotó) – ahol a tisztálkodó sporttársakkal megkonzultáltuk a nap eseményeit – gyors pakolás következett. Bálint, Gábor lepucolták a bringámra ragadt porkérget. Majd mentünk a gulyásozással egybekötött eredményhirdetésre. Rég nem esett hagyományos étel ilyen jól! Láttam, hogy a népek nem rágják annyira a kenyérvéget, én viszont imádok vele tunkolni. Ergo az összes serclit begyűjtöttem.
King of Sercliz!
Balu feje... eszelős...
Az enyém... lepukkant... (Van a vaku fényében D-vitamin?)
Közben elkezdődött a ceremónia is, igazán nem várakoztatták meg a fáradt egybegyűlteket. Dobogóra állás:
... ott pózolás, fotózkodás, fájdalmas búcsúzkodás és már megint a vezetőülésben találtam magam. Megpróbáltam hazavezetni, és - mivel olvashatjátok a beszámolómat - ez úgy tűnik sikerült! Mit nekem még egy laza három óra pedálnyomkodás…! Főleg, hogy az eső is rákezdett, jól csinálta, pár órával korábban nem hiányzott volna. És szégyenszemre pont az autómentes napon vezettem majd 500 kilométert. Volánnál megvalósított alvás helyett, szerencsé(nk)re Gáborral jól elszórakoztattuk egymást a környék díszkivilágításban pompázó katilikáit és bazedrálisait elemezve. Hogy mik ezek? Hááát…
Zárszóként még egyszer szeretnék köszönetet mondani a Szervezőknek, hogy összehozták ezt a remek napot, minden elismerésem a sok-sok sportszerű Versenyzőnek a helytállásért, és köszönet a bíztatásért!
De a legnagyobb köszönet Fellegi Gábort illeti, az egész napos support-ért! És még a fényképeket is ő készítette!
Ha minden igaz, jövőre két 10 órás verseny is lesz az ország ezen részében. Ígérem, felkészülök rendesen és tiszteletem teszem!