Lehet, hogy nem teljesen értelmes a címadásom, de ezek a szavak jutottak eszembe a mai nap kapcsán. Sok hihetetlen dolog történt velem... A lényeg viszont itt van... a kezemben:
Indult úgy az egész 2014-es MTB versenyzősdi, hogy szerdán ültem először idén montin... nem kapkodtam el a váltást (a tavalyi Bölcske Maratonon terepeztem utoljára) és persze, hogy nem esett jól. Mert egyből megrohamoztam a legmeredekebb hegyoldalakat, a bemelegítést és úgy általában a fokozatosságot kifelejtettem a protokollból... Meg jó koszos is lettem - végül is eső után mentem terepre... jah, egész héten ez az időjárás... A lényeg, hogy egyből jól elvettem a kedvemet az egésztől. Már majdnem vissza is nyergeltem az országútira. De aztán! Csütörtökön elfogadtam Balázs Úr meghívását egy "döngetős" wellness-dózerezésre a Nagy-Kopasz irányába, s milyen jól tettem! 23-as átlag, röpködés a kövek felett, no technical problémák, csak úgy szálltam, szálltunk! Az a nap visszaadta az életkedvem. Köszönöm...
Persze péntek-szombatra megjött a ramaty idő... folyamatos időkép nézegetés ment a boltban és otthon is. Nem hiába! Ezt a képet vártam én és szerintem még sokan mások is ma reggelre:
Napsütés, reggeli, jókedv!
Mivel Fityisz (és autója) no meg a deviant társaság Manka és Tuki, úgy érzem szerencsét hoz nekem, hát jó előre (mármint időben, de az első/anyós/mitfahrer ülést is én kaptam) helyet foglaltam a "speciálisan" (ezt élőben máshogy mondtam ám) dekorált járgányában:
Az első kilométereken feltűnt, hogy más, nagy név (vagy egy rokona?) is indulni fog:
Nem tévedtünk el az odaúton, csak alternatív útvonalakat kerestünk - nem kell mondanom, hogy sikeresen vezényeltem (pedig a többiek kétkedtek bennem), s megadtam a kegyelemdöfést a navigációs kütyüknek... A szennyvíztisztító felé először, aztán el az átjátszó torony mellett, majd egy kis dózer... ki nem hagynánk a gravel-t...
... és már ott is vagyunk, ugye?
A nap folyamán még többször bizonyítottam, hogy én vagyok az "atyaúristen"...
Miután befészkeltük magunkat a megszokott parkolóhelyünkre, mentünk nevezni. Mit látok? Egy kulacsot:
Tudni kell, hogy tavaly a második kör elején, a katlanban lefelé kipottyant egyik kedvenc P.I. kulacsom, hűséges társam évek óta. Ráadásul teli is volt, tehát anno szomjaztam vagy háromnegyed órát... S most:
Nini - DINI! Ööööö... teljesen elbizonytalanodtam a megbizonyodástól, s kétszer rá is kérdeztem, hogy el szabad-e vennem, mert ez... ez az enyém... Igen! Visszakerült hozzám, hihetetlen-hihetetlen! A napom már most bearanyozódott. Fogok még egy biokémiai ellenőrzést végezni, hogy mi van bévül, aztán egy kis puceválás és egy év után újra használatba veszem, miért ne?!
Ennyire örültem:
Sajnos a 29-es rajtszámot idén Fityisz lenyúlta előlem, így arra gondoltam, hogy teszek egy szerény utalást arra, hogy legalább hol szeretnék végezni a mezőnyben...
Aztán átvedlettem versenyzős sportruházatba:
Egy jelképeset melegítettem. Közben szélsebesen levágtam a bringámról a kilométerórát és minden csatolt részét, mert rájöttem, hogy rettenetesen idegesít a látványa (egy montin...?). Azt is észrevettem, hogy nem borotválkoztam - pedig verseny előtti este szoktam, babonából -, valamint két ballábas egyleti zoknit húztam magamra reggel, ráadásul az egyik még lyukas is volt... Ejj, ennyi kajlaságot már... mi lesz itt ma velem?
Még boldogítottam pár percet a körém gyűlt audienciát egy helyben kreált kiselőadással a lejárt/romlott élelmiszerek intenzív edzés és verseny előtti, alatti és utáni fokozott fogyasztásának várható előnyeiről/hátrányairól valamint várható mellékhatásairól. A mai nap és az elmúlt évek konklúziója: rám egyelőre nem hatnak negatívan. (Ezt a műsorszámomat amúgy sportolás után is előadtam - ha lehet, még jobban pörögve.)
Aztán rajthoz álltam.
Majd versenyeztem.
Ami az elején (első óra) egész pontosan arról szólt, hogy túl kell élnem a következő másodpercet, percet, tízpercet, emelkedőt, lejtőt, síkot (ja az nem volt)... A középtávos intenzitáson edződött fiúk, Táncos Sanyi, Molnár Jani és Naszódi Zsolt olyan tempót produkáltak, hogy igencsak fel kellett kötnöm a gatyám. Sőt... meg is úsztam néhányszor és úgy éreztem, hogy a rajtszámomat "nem tudom hozni" ebben az évben. Sanyi - ahhoz képest, hogy tegnap Várpalotán maratont nyert - fáradhatatlanul meglószolt minden kiemelkedést, csak lestem. A többiek meg követték. Én meg lihegtem. Mondtam magamban: anyám, ilyen intenzitást nem is tartalmaz a Borg-skála... (6-20-ig kalibrálták, én ma valahol 22-23 között jártam - úgy éreztem.) Sanyi el is lépett az első kör vége előtt nem sokkal.
A második kör elején Zsolt - pár látványos megindulás után, végre valahára - elfáradt, s egy kicsit lemaradt. Jani pártíz méterrel előrébb nyomta.
Pontosan tudom, hogy 1 óra 4 perc tekerés után - ez valahol szintén a második kör első harmadában történt - "beindultam". Nah, erre vártam már ezer éve! Felvettem hát szélsebesen az utazósebességet, felmentem Janira és aztán nyomtuk együtt!
Üldöztük Sanyit. De mit látunk a nagy meredek (gázpászta?) emelkedőn... Amit tavaly legalább az első körben megtekertünk, idén meg egyszer sem, senki sem... nahát, mi történt velünk? Sanyi nagyon hamar tolásba kezd... majd fent nekiáll pumpálni. Ja, mert tegnap kilyukasztotta a külsőjét és lassú defekttel jött ma versenyezni... jajj, ne már...! Kérdi fönt Janitól, hogy megvárja-e... nem úgy tűnt, mert robogtunk el ezerrel a lejtő felé.
Jani a második kör végére-harmadik kör elejére annyi fehérjét, akarom mondani rovart fogyasztott - mindig hangosan jelezte, ha egy kis hártyás szárny vagy potroh került a nyelőcsövébe -, hogy lassulni kezdett. Igen, - s ezt meg is vitattuk menet közben - tudjuk, hogy kell a fehérje a szénhidrát mellé, na de pont most... és ennyi... és ki tudja milyen minőségű...? Én inkább a 20 percenkénti "szintetikus-szénhidrát-only" tápolást (gél) bevitelt preferáltam.
Tehát az utolsó szakaszba egyedül mentem. Mint tavaly. Csak épp nem görcsöltem, úgy látszik rendesen feltöltöttem magam ásványi anyagokkal a nagy napra. Pedig a fél éve lejárt gyümölcsléből tákolt frissítőm íze-bűze-állaga azért hagyott maga után kívánnivalót. Hipp-hopp eltelt az utolsó bő fél óra, nem ért fel rám senki (nem is hittem el, de tényleg - igaz hátranézni meg nem néztem, ugyanis nem merek - ez is egy babona nálam) s nagy csendben átgurultam a célvonalon. Utána még kérdezősködtem is egy kicsit, hogy bent vagyok-e, mert akkora volt a szótlanság, semmi ujjongás, taps, és jeleztem a szervezők felé is, hogy megjöttem, itt vagyok, nehogy már kimaradjak a regisztrációból.
Majd elmentem egy bónusz harmad körre a pályán, megkeresni egy elpottyant gélemet - aminek tokját meg is találtam, tehát valaki jól járt..., illetve ettem egy banánt az első emelkedő tetején még meglévő frissítőnél - ugyanis ilyen hedonizmusra nincs időm verseny jellegű sportolás közben. Bő félóra plusz mozgás után végleg le- illetve megállva, mosolyogva örültem magamnak:
Fityisz viszont nem örült annyira - még az első körben leszakajtotta a váltóját, illetve váltófülét:
Fel a fejjel, cimbora - örülj neki, hogy túl vagy az idei évre esedékes technikai problémán, most már csak a versenyzésre kell koncentrálnod!
A 2 óra 23 perces menetidő alatt rengeteg kalóriát "égettem" - 2002 egységet mutatott az órám. Ezt a veszteséget igyekeztem gyorsan pótolni:
Megkaparintottam az utolsó 5 pogácsát egy nagy babafürdetőkád méretű "váljing" aljából, a képen látható banánok hazaiak, az almát viszont egy nagy kosárból vételeztem (ki). Cserébe nem ettem babgulyást és zsíros kenyeret hagymával.
Persze nem csak úgy üldögéltem és eszegettem ám magamban (csak a banánokat és a pogácsákat, valamint a két - cukormentes - tejeskávét tudtam magamba juttatni, mert...), hanem - khmm... sztár lévén - folyamatosan interjúkat adtam.
Például a mögöttem ülő Hengernek, versenyekről, hosszú és még hosszabb távokról, hogy, hol, mikor, kivel...?
Közben lencsevégre kaptam a főszervező bácsit - neki lehetünk hálásak ezért a jó és hangulatos kis versenyért - hajrá!
Aztán Balázs Úr is jött egy gyors elemzésre - Ő csak egy kört ment, mert technikai gond miatt inkább országútra terelődött. A lényeg: mindent megtudtam magamról, azt is, amit nem.
Természetesen árgus szemekkel kukkoltam a távolba csillogó serleghadsereget: kapok, s ha igen, melyiket?
Zóka Zoli még a szezon elején tart, ezt kétszer is jól kitárgyaltuk...
Ez Fityisz keze feje - ilyen erős lett a télen, a sok súlyzózástól:
De az igazság, hogy úgy néz ki, én is eldefekteltem ma. Csak pont időben, azaz a verseny után...
Németh Gabesszal is a hosszú és még hosszabb távokról tárgyaltam egy sort. Neki gyors volt ez a mai menet, cserébe kicsit "lassabban" (a fenéket lassú ő) többször is tud 400km-t tekerni egymás utáni napokon. Hát ráér, az biztos!
Délután 3 óra után nem sokkal sor került a díjátadó ceremóniára - ott virítunk, "képviseljük" a Meditech Sport Club-ot Sanyival a 60km-es táv képzeletbeli dobogóján:
Horváth Ági és Veingartner Balázs is hozta egyletünkből a szokásos - dobogós - formáját, csak nem sikerült jó képeket készítenem róluk.
A csoportképen azért rajta van mindenki:
Bár ma épp nem szenvedtem koffeinhiányban, egy utolsó utáni dózisnak, azaz egy cukrászdázásnak (részemről caffé latte macchiato-zásnak) nem tudtunk ellent mondani.
Ugye nem is hoz balszerencsét a kétballáb?
Hazafelé Fityisszel egymást túlharsogva elemeztük az életet, s megint sikerült lefotóznom egy érdekes járműfeliratot:
Kinek a pap, kinek a papné, de én inkább élve szeretek hálidéjezni.
Most gyorsan dolgozom 3 napot, aztán nyomok egy Buda Maratont, ott (élőben) vagy itt (képben és írásban) találkozunk!