"A Szamos gátján bicigliztem én!"

És az néhol majd kirázta a lelkemet...

 

"Néhol meg jól megsimogatta..."

Ez lehetne a címe egy remekbeszabott népdalnak is (próbálkoztam hasonlót keresni), de most a hétvégi, határszéli, gátontekerős kiruccanásomat jellemezném a fenti sorokkal.

 

Mivel találtam otthon pár láda lejárófélben lévő szaloncukrot (féláron veszem az ünnepek végeztével, hogy majd jó lesz - csak aztán mindig elfeledem magamba tömni), és kaptam 2x4 óra eltávot a családtól (családlátogatás ürügyén, hehe), nosza belevágtam az idei-őszi gátfelderítési akciómba.

Tavaly, jó hangulatban végignyomtam a Kraszna mellett, a nyáron küzdöttem a Tisza mellékiekkel, gondoltam, most jöjjön a Szamos! Állítólag még - aszfaltozott - kerékpárút is van rajta. Meg nem is, tehát gyakorolhatom a dózergengszterkedést. Is.

Először egy kis ráhangolódó ex-aszfalt - szántóföld kombonációval leptem meg magam, Tiborszállás - Halmostanya - Szalmaváros útirányban:

Aki olvasott már régebben is, az tudja, hogy a 2012-es, Trans Szabolcs-Szatmár-Bereg 4 naposomon már jártam erre. Sőt, aki extra művelt, az azt is tudja, hogy még gazdasági vasút is közlekedett itt valaha.

Sokat nem javult a helyzet - mármint az útminőség... és a kisvasutat sem építették vissza...

Az ex-aszfalt rettenetes volt, inkább mentem a szélén, a kukoricásban, ami viszont néha csúszós volt (előző napokban még itt is esett) - enyhe halálfélelemmel ródeóztam a világvégén.

Halmostanyától pedig egyszerűen megszűnt a dózer - én még másra emlékeztem, bár... Tehát jött a sima földút:

Lelkem kirázta, nyelvem elharaptam...

Pedálfordulat 60-70 között, wattok néha az egekben, néha sehol. Küzdelmes egy szekció volt ez, de megcsináltam, mert ki kellett jutnom a bitumenre... különben...

Bocs: fú, de jó kis agrárium ez itt:

Szóval: Szalmaváros! Kedvenc település(neve)m!

Innen nem volt más hátra, mint jobbra, Csenger felé. Ott egyből fel is csattantam a gátra, megkerültem a várost - jó, hogy erre most jöttem rá, párszor már tekertem erre - átkeltem a Szamos felett, s irány Tunyogmatolcs a jobb parton!

No, errefelé annyira nem volt semmi látnivaló, hogy "kínomban" (dehogy kínomban, a legjobb dolog a gátakon-síkságon, forgalommentesen bambulva tekerni 30-32km/h-val) a partmenti birkanyájakat figyeltem:

Pásztorbácsi békésen szundikált a töltésoldalban, én majdnem átmentem rajta, mert a karja kilógott az úttestre (nem tudtam lefotózni, mert a kormányt markoltam éppen)... A szakasz egyébiránt megkaphatja a földkerekség legbirkasz@rosabb kerékpárútja megtisztelő titulust: volt, hogy nem  látszott az útfelület a bogyóktól...

Amúgy, ha felnéztem, ilyen volt a tájkép...

Végig... Oké, néha egy templom - pár falu: Szamossályi, Szamosújlak, Gyügye, Cégénydányád...

Tunyogmatolcs előtt volt 20 méter földút, de a folyó bal partjára áttérve - csak a változatosság kedvéért variáltam, meg azért, mert ha továbbmegyek akkor vagy nagyon nagyot fogok bicajozni vagy kompoznom kell - megint aszfalt várt. Nem sokáig.

Jött a frissen felhúzott átemelő vagy mi a manó, ahol természetesen szembetaláltam magam egy kazal tiltótáblával...

Nem tanácstalanodtam el, átszáguldottam a szerkezeten, s haladtam tova, de most már terepen:

Elébb két nyom, aztán egy...

Később már csak fél...

Olcsvánál tértem vissza a civilizációba, ezen a csodás szanaszét repedezett aszfalton:

Hazafelé, lazítottam egy kicsit, s lekaptam nagyrabecsült Főnököm egy újabb (vagy régebbi), láthatóan kevésbé prosperáló vállalkozását:

Kisszobámban leltárba vettem a csokifogyást:

Nem sok - 12 egység édesség 4 órára.

Keveset pihentem - szombat késő délután végeztem, s vasárnap reggel már indultam is újra. Ez a nap akadályversenyzéssel telt.

Először a különböző kerékpárkezelési technikákat alkalmazó környékbéli sporttársakat kerülgettem bőszen:

Valamint a birkákat...

Tyukod határában klasszikus abandoned-agrár épületegyüttest fotóztam:

Uhhh...!

A norvég válogatott egy jeles képviselőjébe is belefutottam:

Hú, ez viszont egy meleg helyzet volt - teljesen kiszámíthatatlan mozgással közlekedtek a neon-babák a "kényszerkerékpűrúton". Mostanság az a divat, hogy minden településen kicsapják a tiltó táblákat, aztán a járdából lesz "kerékpárút". Totál-halál, nem is részletezem...

Porcsalmán már a télre készülődnek:

S akkor jött a bal part. Hohó! Ez nem kerékpárút. Hanem "a százmillió égnekálló sorompó vidéke":

Itt biztos elnyert valaki egy pályázatot sorompótelepítésre. Nem ritkán 6-8 példányt is láthattam egyszerre.

És erre jár-kel-dolgozik a birkapásztor lány is, aki nagyon megijedt, amikor jöttem - mert Ő már a mai kor gyermeke: fülhallgatóval sétált a gáton. Hát, naná, hogy nem hallotta a zörgést hátulról. Szerencsére a terelőkutyák jeleztek neki!

A végére maradt pár kilométer akadályugrás: valaki "betömte" a sorompókat földdel. Nagy nehezen lehetett csak kerülni őket, teljesen hazavágta a sportolás dinamikáját ez a nehézség...

Nem sokáig szomorkodtam, mert Győrtelek végén, midőn már letértem a gátról, befejezvén szamos-parti pálya- és ámokfutásomat, jó kis trainspottingot hajtottam végre:

Ez ugyanaz az szerelvény, tolva haladt... "haladt"... nem kellett hozzá nagy tehetség, hogy visszaelőzzem...

Győrtelek és Kocsord között pedig felderítettem az "új" (ezer éve épülő-készülő, s most már a valóságban is funkcionáló) kerékpárutat:

A hétvége legéletveszélyesebb szakasza jött Kocsordon. Bár vasárnap délelőtt volt, sikerült meglepetést találni. Ha nincs kerékpáros-gyalogos forgalom, akkor van mesterséges akadály:

Buszmegállóból kiálló (kerékpárútra jelentősen belógó) szemetes (kuka)... volt, hogy kettő is "díszített" egy megállót... Próbálj meg elmenni mellette, úgy, hogy nem súrolod vállal!

Aztán meg már csak ez hiányzott:

10%-os emelkedő? Ki is hagytam, ne jöjjenek már nekem itt is a hegyek! Pont elegem van belőlük. Át is tértem inkább a jó-öreg Kraszna-gátra, ahol sportolókba (igen!) botlottam:

Rettenet wattokkal megelőztem őket, pulzusom is az egekbe szállt a nagy erőlködésben...

De már nem kellett soká küzdenem, az első hídon átkeltem a folyó felett:

Még jött egy bő kilométer homok... (ez nagyon kellett ám - pucolhatom a hajtást):

És otthon a megérdemelt ebéd!

Velős kis két nap volt ez. A rettenet-rázató dózerek, gátok iszonyatosan szívják az erőt. Úgy elfáradtam - pedig semmi különöset nem csináltam -, hogy délután elaludtam a karosszékben. Ilyen nem szokott velem megtörténni...

Őszinte leszek: Nagyon tetszik a táj, tényleg igazán otthon érzem magam erre. S most, hogy már egész jól feltérképeztem (na jó, elkezdtem beleásni magam) a - végtelen - lehetőségeket (aszfalt, dózer, földút) tényleg úgy érzem, nem hiányoznak a hegyek. Hmmm....