Apák napja - 6. Holdfény Liget 10 órás MTB verseny 2016

A 6. Holdfény Liget 10 órás mtb versenyre már ötödik alkalommal látogattam el, s Krisztián  barátom harmadszorra kisért el, vállalta támogatásomat az ultra-endurance megmérettetésen.

 

 

Ez egy amolyan „nem hivatalos, ellógunk a családtól jellegű pihenőnap” nekünk, s általa (is) ápoljuk több évtízedes barátságunkat.  Ráadásul mostanság elég ritkán is találkozunk – legutóbb akkor, amikor Ő furvarozott haza Egeről, a kórházból a fejreesésem után... Szerencsére elég jól ismerjük már egymást, így gördülékeny az egymásra hangolódás, a problémamegoldás. Már ha adódik ilyen.

Ez a nap egyben az év leghosszabbja is. Megpróbálom időrendbe szedni:

Hajnali 4 óra 9 perc: felébredek, kimegyek a konyhába, a mikrósütő óráján ezt látom. A falióra 3 óra 9-et mutat. Mi az igazság? Az, hogy tegnap rosszul állítottam be a sütőét. Van még egy órám aludni.

Hajnali – valójában – 4 óra: most már nincs mese, fel kell kelni, szerencsére könnyedén megy. Úgy, mint a „reggelizés” is. Puffasztott rízs, mogyorókrém, jégkrém... Klasszikus. Kávéfőzés az útra/verseny előttre. Bepakolni már a héten (!) bepakoltam, azzal nincs teendőm. Időkép ellenőrzés: sehol nem esik, hold + felhő a jellemző piktogram az ország nyugati felén.

Még mindig hajnal van, 4 óra 45: lemegyek a ház elé, Krisztián már ott áll a szétlapátolt autójával; két perc alatt berámolunk, gyerünk versenyezni! Útközben némi szemerkélés, nagy kamionforgalom, de szűk három óra alatt, nyugisan leérünk. Elég jól fel lehettem „dobódva”, mert háztól-házig végigdumáltam az utat. (Legalább nem aludtunk el már odafelé.) Nem foglalkoztam vele, hogy ez akár 3-400 gramm folyadék (többlet-) veszteség is lehet. Persze azért megittam egy kulacs löttyöt.

Reggel, 7 óra 45 perc környéke: nevezés... helyett megyek a mosdóba, Krisztián áll be a sorba; megtörténik a  „total gastrointestinal emptiing”, vagy hogy is mondják... aztán mégis sikerül nevezni, de megyek még egy kört, biztos, ami zicher alapon – nehogy úgy járjak, mint  három hete a Mátrában. Bár itt van/lesz idő „menet közben” is ilyesmivel foglalkozni. Mert belefér.

Találkozom Pósfalvi Tamással, felajánlja, hogy menjünk fel melléjük a pálya tetejére, de aztán maradunk a tábor bejáratánál. Az a bejáratott helyünk.

Sajnos más ismerős ultrával – egyelőre – nem futok össze. Remélem, nem halunk ki!

Bedobok némi kávéitalt.

8 óra 40: felsorakozom magam a rajtvonaltól biztos távolságra. Tamás reflektál legutóbbi irásomra, miszerint Ő belsővel megy – mégpedig azért, mert a NoTubes felnik nem bírják a felütést, elmegy a lötty belőlük. Hmmm, nekem más a tapasztalatom, mert már láttam pár elég rendesen szétvert példányt a boltban, ami mégis tartotta a luftot. De hát van másmilyen belső nélküli használatra tervezett felni is, akkor tessék olyat választani (ami tart)! Felhívja figyelmem a mai nap várható mumusára, Kocsis Jánosra Ajkáról, aki állítólag olyanokat megy, hogy a szemünk ki fog ugrani a helyéről, ha követni akarjuk majd. Fél óra alatt fogjuk megkapni a körünket tőle. Oké, akkor majd figyelek erősen – ígérem. Észreveszem még, hogy a nagy készülődésben a zsebemben maradt a wc-papír... így indulok hát...

8:46: rajt!

Első dolgom megszabadulni a gurigától, amit az első, derékszögű jobbos kanyar után, a nagy nyomulásban, 4-500 watton kidobni a tömegből Krisztiánhoz, nem egyszerű feladat, de megoldom.

Semmi más nincs nálam – se kulacs, se szerszámok, se belső. Megpróbálok „light” menni ma, pedig általában nálam van egy komplett gépműhely még egy ilyen rövid (2 és fél 3 kilométeres) pályán is. János tényleg elhúz, nem is látjuk; Tamással caplatunk. Kiváncsi vagyok, mikor kezd el panaszkodni valamire.

3. kör: most.

Meghallgatom a „nem volt időm edzeni”, „minden időmet a boltban töltöm” zsoltárokat, kapok egy kis megelőlegezett dicséretet, miszerint „Te sokkal jobb vagy”, de egy kis letolást is, hogy lassan megyek a csiki-csuki szakaszon. Hát, ja – ott nem fogok rohanni, ráadásul szerintem – a látványos bemutató ellenére, mely egy... két... lábletételes kanyarvétellel végződött -  nem felgyorsulás-sautfék-kigyorsulás alapon kell az ilyen feladatokat megoldani, hanem fék nélkül, nagyon könnyű áttételben, mintegy „kigurulva”. Nem kell égetni a gyufákat ugyebár. Főleg nem itt, az elején. Mondja is, hogy két óra alatt kinyír, utána meg... Mejegyzem félhangosan: már kinyírtál!

Másfél óra: meglátom a „kék embert”, ahogy Tamás hívja Jánost. Utol is érem. Mondja neki a segítője a pálya széléről, hogy ragadjon rám. Próbál velem jönni, de a nagy sietségben, hogy tartsa velem a tempót, két kanyarban akkorát esik mögöttem, hogy meg kell kérdezzem, jól van-e?! Amúgy elég jól halad a bringa. Még hajnalban tartottam előadást Krisztiánnak arról, hogy milyen jól ki lehet kalkulálni „á lá Froome” a megfelelő teljesítményt egy-egy emelkedőre, hát még egy ilyen körpályás versenyre. S tényleg sikerült kiszámolnom, hogy „mennyivel” kell az egyetlen meredélyen mennem. Sőt, egy kicsit fölé is lőhetem magam, mert rövidebb (3 helyett inkább 2-2 és fél perc), mint gondoltam, s talán nem merítem le nagyon az FRC-met (Functional Reserve Capacity), illetve van utána időm bőven (majd 6 perc) töltekezni.

Krisztián meg csak áll a pálya szélén és ritmikusan tölti belém az energiát – szóban és fizikailag egyaránt. Keksz-banán-gél – ez a menetrend. Egyelőre. És sok, kis adag innivaló. De pár korty minden körben minimum!

A keksz nagyon fontos: a párom készítette, gluténmentes hehe (nem vegán, nem paleo... haha), szuperfinom - s, hogy miért éppen keksz? Mert kell a szilárd táp, mivel csak gélen nem lehet 10 órát sportolni!

A harmadik óra vége felé: szissssz – mondja az első kerekem a pálya legtávolabbi pontján. F@sza! Ráadásul még a képembe is fröcsköl menet közben. Megállok, próbálom úgy forgatni, hogy eltömje. Kicsit eltömi. Kicsit meg nem. Valahogy leérek a depóhoz, kérek patront meg belsőt, próbálok menni tovább. Fent újra szissssz – belenyomom a patront, de inkább mellé. Csod@s! Negyedbárral végigvergődöm a pályán, Krisztiánnal nagypumpálunk, s lám „megfogja” Hurr@! Megyek tovább, de most már van nálam minipumpa, patron és pótbelső is. Úgy látszik megérezte a „setup”, hogy nincs  elegendő nehezék a mez zsebekben. Most már van, de inkább legyen is.

Közben: összejön az első lekörözés; megvan János és Tamás is nem messze egymástól. Kell az előny, mert az az első kerék szerintem nem százas... És tényleg nem az.

Tamásé sem, mert kiderül később, hogy ő is eldefektelt. Persze belsővel. Az egy fokkal nehezebben javítja meg ömagát. De neki  volt pótbringája, hát cserélt. Egyébiránt elég cowboy-osra vette a figurát: merev villa, belső (= nagyobb nyomás)... én ezt tavaly eljátszottam, de soha többet! Garancia az idő előtti fáradalmakra és fájdalmakra... És hát 40 felett...

A negyedik óra vége felé: megint szissssz – szerencsére pont a célban, irány Krisztián! Kerék kivesz, már majdnem leszedjük a külsőt, amikor megint mefogja a lötty a lyukat (ami nem éppen kicsit) – hihetetlen! Pumpál – de csak 1.8-ig, felette robban. Addig is elmegyek dolgomra, kérek még egy olajozást, eszem pár falatot, aztán nyomati tova! Néha fura részeredményeket hallok a hangosból, de Krisztián megnyugtat, hogy van pár óra időeltolódás a valóság és a szpíker előtt lévő adatok között. Oké. Köreim állítólag pár másodpercen belül vannak, órát lehet hozzám igazítani – ez az, ezt szeretem!

Az ötödik óra végén: megint körözök.  Kettő kör előny jobb, mint egy. A rettenet hajtásban – ami még mindig meglepően jól megy, jól is esik – egyszer leseett a láncom. Elfelejtettem bekapcsolni a váltón a „kuplungot”. Pótoltam. És kissé leapadt a glikogénszintem is. Most minden körben zabálom a szemetet: csoki, gél, kókuszrúd, kóla... 20 perc alatt helyre is állok. Kell a kakaó, mert kell az előny. Egyrészt az első külső miatt érzett bizonytalanságom, másrészt az osztrák oldalon gyülekező viharfelhőmennyiség miatt. Jön is az infó: 20 perc múlva várható a felhőszakadás. No, akkor küldeni neki addig is! Sajnos a nedves pályákon nem (sem) vagyok valami nagymenő... A 20 percből egy óra lesz, addig szerintem kőrözök még egyet, így három kör előnnyel kezd el szakadni az ég. De csak 20 percig fog tartani – mondja Krisztián. És tényleg! A pálya egyes, „árnyékos” szakaszai még az eső alatt is szárazak maradtak, de volt pár agyagos rész, ami tükörjéggé vált egy pillanat alatt. Láttam is esést, nem egyet, én inkább rollereztem, csak épségben leérjek, haladjak. Jánost látom a pálya szélén álldogálni. Több körben is elmegyek így mellette... Kérem a mellényem - átfagyni könnyű, visszamelegedni nehéz. Ledobom a szemüvegem - hiányzik a következő pártíz percben. Nem látok élesen (dioptriás) és olyan, mintha 30-40centivel magasabban ülnék a bringán... tériszonyos...

A viharban ismét elpilledtem. Kimaradt pár környi – egyre nagyobb arányú – energiapótlás. Sajnos nem vagyok kellően zsír-adaptált, kell a cukor. Meg az intenzitás is nagy (maradt) ahhoz, hogy csupán trigliceridekből nyomjam a köröket... Sebaj, a pár perc dagonyázás alatt vissza tudok venni a wattokból, a kajálásból meg pont nem, így helyre is jövök a hetedik óra végére. Áttérés a "kóla only" üzemmódra... mint a régi szép időkben, hej-hej! Krisztián mindenáron belém akar tömni egy duplakoffeines gélt, de minduntalan visszautasítom. "Kaja" kell!

Onnan meg: még egy körözés – most már csak Tamást számolom, mert János hol itt, hol ott áll a pálya mentén. Az elején sem kevesen, de most már egyre többen bíztatnak. Nagyon-nagyon remek a hangulat a pályán, a versenyzők között, itt mindenki gentleman, van kultúra, nincs tülekedés, elengedjük egymást, beszélgetünk egymással, kifelé, befelé, többször találkozom „Mister Vazelinnel” Marcaliból. Tényleg „tök jól” éreztem magam, s ez nagyban köszönhető a társaságnak! Még a Tamás depója körül tüsténkedő hölgykoszorút (Ezt, hogy csinálja...?) sem zavarja, hogy rendszeresen, nem messze tőlük járok „mosdóba”... sőt észre sem vették, mondják utólag.

Vége előtt másfél órával: megjelenik Kakas Laci. No, szerencsémre nem a pályán, hanem mellette. Ő adja fel a kulacsomat. Besz@rás! Aztán meg kérdi: kekszet vagy banánt?

Huhhh! Mindkettőt...

Hát, kérem tisztelettel, ilyen is van! A wattok is újra megjelentek – úgy látszik, ez pálya száradás függő...

Talán egy óra lehetett még hátra: mikor jön a kérdés - hány kört akarok még menni? Na, ne hülyéskedjünk már...! Ameddig tart a verseny - válaszolom. Hiszen azt beszéltük meg, hogy 10 órát megyek és nem a helyezés számít, nem matekozunk. Amindenit!

Három körrel a vége előtt: Krisztián jelzi, hogy Tamás kéri, ne körözzem le őt ötödjére.

Utolsó kör: azért csak felmegyek Tamásra.

Egy kicsit nyomjuk együtt, már megint megdicsér (Esküszöm, zavarba ejtő!), aztán meg „elenged”, pedig mondom neki, hogy csak mögé akarok kerülni, hogy együtt essünk be a célba. Ez nem sikerül 100%-osan.

Valamikor háromnegyed hét után pár perccel: Megvan! Végre!

Ötödik kísérletre, de sikerült! 183 és fél kilométer, rengeteg szint és watt, tyuhaj! Fúúú, egyből arra gondolok, hogy a TSB-m le fog zuhanni pokoli mélységekbe...

A célban ölelkezés – KakLac is ott van egyből; mondom neki: Nah, előttem az utódom?

Gratulálunk Tamással, Jánossal és persze Krisztiánt is meglapogatom, azt hiszem igencsak megérdemelte!

Sötétedés: némi aklimatizáció és Lacival, Krisztiánnal való diskurálás után...

...sikerül rendbe szednem soraimat és elviharzok fürdödni. Anyám! De jól esik! Nem baj, hogy nincs nyomás a zuhanyban, csak folyjon és meleg legyen... Meg az illatos tusfürdőm, jajj!

Nem sokkal később: eredményhirdetés. Jé, ezt el lehet kezdeni időben? Pedig milyen frankó lenne éjfélkor... szántóföld van, fáradtság van, lakhelytől való többszázkilométeres távolság van, eső is esik... akkor miért nem húzzák? (Természetesen, jelen esetben költői kérdésről van szó.) Közben pedig gulyásleves, aminem – eléggé inkorrekt módon – menet közben már részesültem az illatáról, mert valami kéménykivezetés pont a pálya felé irányult... hát, csorgott a nyálam rendesen a délután folyamán. Van benne tészta, ami éppen tabu számomra, de képzeljétek (!) , kerítenek nekem tészta(glutén-)menteset is, mert tettek félre az ilyen esetekre. Sőt, külön elmennek megmelegíteni. Ez hihetetlen, nem?

Díjátadás: korrekt sebességgel megy. És sorra  kerülök. Végre, valahára a dobogó tetejére állhatok itt, a Holdfény Liget-ben! Kapok oklevelet, és kis kőbe vésett arany lánckereket. Ilyenem még nincs.  Voltam már második, harmadik, de első nem. És... ezért – s most már tudom, mire utalt KakLac a pálya széléről, miszerint: „Hoztam neked valamit, de ahhoz be kell érjél/meg kell nyerned!”... Megkapom a „Vándordíjat” is!

No, a hegyomlás az ehhez kőtömbhöz képest piskótahalom. Frankón nem bírom felemelni...

Úgy kell kinyomnom a fejem főlé, mintha súlyemelő gyakorlatot végeznék.

Később majd belegravírozzák a nevem – ott leszek én is!

Már megint töksötétben, talán este nyolc óra lehet: Ilyen remek érzésekkel ültünk megint autóba, megint sötétben... szerencsére volt miről dumálni hazafelé. Csak a gyomrom korgott veszettül. Otthon, mikor megnéztem a műszert, 7900kcal-t írt erre sportolásra. Ennivalóm már nem volt, megállni már csak nem fogunk, hát megittam másfél liter folyadékot... Legalább a hidratálás rendben volt visszafelé is.

Éjfél előtt valamivel: Krisztián még haza is hozott! Fel- és szétpakolok amennyire tudok. Aztán nekiállok „vacsorázni”.

Hajnali egy óra: eszem.

Hajnali két óra: még mindig eszem. A gyomrom továbbra is korog... nem hiszem el.

Hajnali negyed három: korgó gyomorral, de lefekszem aludni. Arra gondolok, hogy mindjárt ébredek úgyis, akkor még eszem egy keveset. Mámint folytatom, amit elkezdtem az imént. Meg egész vasárnap...

Konklúzió: végre egy tökéletes szezonzárás, mellyel egyben megtaláltam a motivációt a jövendőbéli tevékenykedéseimhez a sportban. Valamint egy remek rendezvény, remek szervezéssel, remek versenyzőkkel és szurkolókkal! Ezer köszönet!

Krisztián pedig csak hozta a „szokásost”... szállítás, etetés-itatás, menedzsment, fotoszolgáltatás... mit is mondjak?! Köszönöm!