Sok hősokk semmiért - Duna Maraton 2012 07 01

Vagyis... dehogy semmiért! Számszakilag ugyan nem egy nagy büszkeség, amit alkottam, de azért nem volt olyan tragikus a mai menet.

 

A téma a héten, természetesen a hétvégére tervezett hőguta volt. Nem nagyon lehetett melléfogni, minden meteorológiai számítás bejött. Készülni valamelyest lehetett a következményekre illetve azok mérséklésére.

 

Részemről szénhidrát helyett folyadék feltöltés (nagyjából egy kondér zöldségleves felfalása – tipikus verseny előtti eledel) volt a fő program. Ezenkívül készítettem jégkockát és legyártottam az idei második slushie-mat. A Buda Maratonnal ellentétben ma tényleg meleg volt, mert a jég a termoszban már az egy órás autózás alatt elolvadt. Május elsején meg még napoztattam is a kocsi tetején, hogy iható legyen. Egyébként a komoly kocsikázás alatt három kulacs folyadékot töltöttem magamba, „biztos, ami zicher” alapon.

A rajtterület bejáratában Panyi Apuka fogadott és navigált minket a szuperül kialakított csapatszociális zóna irányába. Ilyen is rég volt, de remélem ezentúl sokszor feláll a sátor! Parkolóhely, pokróc, árnyék, szék, rajtszámok – minden a helyén volt. Nekünk csak vegetálni kellett az indulásig.

Mogyorós Horalky, színben passzoló pokróccal - idilli:

Falatozás - ultraidilli (a kopasz fazon nem akar bántani, csak keresi a (fek-)helyét):

Kedvenc potyautasom (Fellegi Gábor) miután megtalálta a leghangyamentesebb területet, éppen kiheveri az éjszaka fáradalmait - kevésbé idilli, de beleillik a fesztiválszezonról alkotott közfelfogásba:

Janó már kapja az anyai kezelést - mennyei:

Mentem egy bemelegítő kanyart valami közeli vízügyi üzemi úton, aztán meg beálltam a rövidtáv végére. Szerencsére szóltak az ott állók, hogy nem vagyok teljesen jó helyen, így előreverekedtem magam a rövidtáv elejére. Még nagyobb szerencsémre onnan is továbbküldtek, egészen a középtáv végéig gurultam előre. Itt szóltak, hogy menjek már előrébb. A hosszútáv végén álltam éppen, mikor hallottam, hogy a felnőtteket szólítják befelé. Hű, én master-1 vagyok, lehet, hogy nemsokára hallom a nevem? Így kimásztam a karámból és tettem még pár lépést a hosszútáv eleje mellé. S láss csodát! Pár pillanat múlva a harmadik sorban dekkoltam.

Ez az egész procedúra teljes mértékig összhangban volt a „lassan járj, tovább érsz” elméletemmel. Kár, hogy a mai versenyzésemre ez csak részben lett igaz.

A célkapu árnyékában üdvözöltem régi ismerősömet, Bogár Gábort – de rég tekertünk egy versenyen, egy mezőnyben! Monspart Sarolta, Katona Kálmán és Félegyházi András, azaz a visegrádi polgármester bácsi segédletével útjára indítottuk Berta Pistát és társait a londoni olimpia, illetve hamarosan magunkat is Pap-rét felé.

A versenyt megelőző napokban sajnos túl jól éreztem magam a bringán, s mint köztudott ez nem jó jel. Egy kicsit fáradtnak, tunnyadtnak kell lenni – ez a tapasztalatom. Nem is ment ma jól a gép. A Bakonyban tapasztalt érzés volt jellemző az első két órában, azzal a különbséggel, hogy nem fáztam. Szép lassan azért előzgettem a sporttársakat: a csengettyűs Halász Robit illetve Kakas Lacit, de nem voltam valami kirobbanó formában. Nem forgott be  a lábam a tervezett módon. Kezdtem elkönyvelni magamban ezt a napot ilyennek. Nagy nehezen átküzdöttem magam a női mezőny közepén is, még Dobogókő előtt. Ott kulacsot töltöttem, aztán irány az extra-karika, az újdonság sípályával megspékelve. Búr Zsolttal is ekkor találkoztam ma először. Az első kerekét birizgálta, kérdeztem, hogy minden rendben-e, bár nagyon nem tudtam volna segíteni neki, de szerintem jól esik egy félmondat az út szélén kényszer-generálozó sportembernek.

Dobogókő után találkoztam Egei papával, és Kakas Laci is visszaelőzött a hosszú lejtőn. Szépen mozog az összteleszkópos bicaja, mitagadás!

Nem sokáig baktattam mögöttük, gondoltam egyet és meghúztam egy rövid emelkedőt. Ez volt számomra az egyetlen sportos momentumom ma, emlékeztette a „régi szép időkre”.

Pilisszentlélek után megint összefutottam Búr Zsoltival, aki épp feladni készült a versenyt a jófajta lassú defektje miatt. De azért jött szépen fel-le a nyomásmentes elsőkerekével. Majd elbúcsúzott. Hogy pár perc múlva megint elhúzzon mellettem. Érdekes, de Buruczki Szilárddal is többször találkoztam ma ilyen formában. Lehet, hogy már ekkor fura képzelgéseim támadtak a hősokktól?

Sajnos az aszfaltútra kibukkanáshoz készített frissítőpont helye és személyzete nem volt a helyzet magaslatán. Nem tudom miből gondolják a tervezők, hogy egy lejtő végére, kanyar elé (amikor fékez) illetve közvetlenül utána (amikor vált és gyorsít) kell tenni az állomást – esélyem sem volt semmit magamhoz venni, pedig még kurjantottam is kifelé (nem nagyon értették miért kiabálok), hogy vizet szeretnék!

A sípálya előtti dózer-aszfalt kombináción kezdett el felmászni a pulzusom az egekbe. Pedig nem nyomtam. Tehát túlmelegedtem. Szerencsére másfél hete véletlenül nyomtam egy, pont ezt a problémát szimuláló edzést, így nem estem kétségbe. Két lehetőségem van/volt ilyenkor:

- nyomom az irgalmatlan pulzuson még fél óráig, majd a sípálya tetején mentőt hívatok, aztán szurkolok a családnak, hogy ne kapjanak idegösszeomlást, ha meghallják mi van velem

- leszabályozom magam a céltartományba, azaz lassan biciklizem tovább, de befejezem a versenyt, túlélem a napot, együtt vacsorázunk

Mivel több, mint két óra volt hátra a menetből, s nagyon szeretek kerékpározni... ja, és a családdal vacsizni, a második verziót választottam.

Dobogókőn kulacstöltés, nápolyi és hideg vizes leöntés volt a jussom.

A látszólagos lassítás ellenére a Király-kúti nyeregben utolértem Vaspeti(xc)-t, s mentünk egy keveset együtt. Nem volt túl kommunikatív, de ezt nem vettem tőle rossz néven. Verseny van, vagy mi a csuda!? Annyit azért elárult, hogy két percen belül előttünk van Bogár Gabi, Sass Józsi, Cser Gabi és még sokan mások. (A célban tartott körkérdésemre kapott válaszokból aztán azért kiderült, hogy Peti is sokkos állapotban lehetett már ekkor – valószínű, hogy délibábot látott, hiszen ők már a bolygó másik oldalán jártak ekkor, de legalábbis biztos távolban.)

Pilisszentlászló előtt jött egy bónusz mászás, csodás minőségű talajúton. A község határában felállított itatónál szintén nem sikerült folyadékhoz jutnom. A félig kidőlt középtávos mezőny kiszolgálásával volt elfoglalva a személyzet, sajnos az miféle nyomatós, nem megállós elitrészerekre nem maradt kapacitás – konstatáltuk Petivel. A verseny, szervezésileg tökélyes volt, ezen az egy problémán lehet még egy kicsit javítgatni! A legtöbb állomáson szuperül a kezembe adták a pohara(ka)t.

Aki komoly energiát nyert valahonnan (Csak nem kapott egy aktivátort Kis Józsitól, akit meg lényegében nem is láttam ma… Hova tűnt?) és elkezdett teperni Hegytető felé az iszonyat ramaty köves úton. Elrévedeztem azon, hogy az utóbbi években ezt az emelkedőt, hogyan is tudtam singlespeed kerékpárral kitekerni – ráadásul mindig!

A Pap-rét felé vezető aszfaltosra kiérve megálltam kisdolgozni és viaszolni. Peti elhajtott, eddig tartott a mai közös program. Búr Zsolti itt ment el mellettem ma már vagy hatodszor, de most végleg. Elég jó idővel esett be a célba az egész napos kerékszerkesztés ellenére is.

A pap-réti itatónál a néni közölte, hogy nincs izotóniás lötty, mert ők nem mérgeznek minket ilyennel. Mondjuk ekkor már nem is kívántam semmi "ízeset".

Ettől kezdve a túlélés volt a cél, melyet hellyel-közzel meg is valósítottam. Azt hiszem borzalmasan lassan mehettem. A lefeléket azért még élveztem, de felfelé… ajjaj! Állandósult a hangos (!) fülzúgás (mert sztenderd-tinnitusom van már pár éve) az enyhe (?) kettős látás és a középsúlyos szédülés. Érdekes módon mindössze ketten előztek meg a célig (Egei Papa és Pogány Tomi), ahova végül kategória 11-ként érkeztem be. Well… ez van, volt meg lesz is jobb, most rendhagyó versenyzést „mutattam be” – remélem! Pedig volt tönköly kocka a reggeli menümben…

A célterület-prérin gomolyogva nagy hirtelen megittam két kulacs izotóniás levet, közben öntudatlanul betotyogtam a táborunkba – ahol a többiek próbáltak elhelyezni valahogy, én meg próbáltam nyugtatni őket, hogy nincs nagy gond, csak kicsi.

Az egyleti szociális "área" - sok, jó versenyzővel, kis helyen:

Amint feléledtem némiképp, Józsival elmentünk gőzborotválkozni, de csak testileg. A bicaj – bár irdatlan mocskos lett, mert nincs maraton sár nélkül, akkor sem ha nincs érdemi csapadék napok óta – majd otthon kapja a pucolást.

Sőt, tésztát enni is elmentünk. A sorállás közben találkoztam a zalaegerszegi Németh Gáborral, aki tegnap (szombaton) letekerte a KitzAlp ultra távját (!), ma pedig singlespeed-del a Duna Maraton hosszút, és nem is akárhogyan! Hát… minden elismerésem!

Velem még annyi történt, hogy a nagy esemény utáni szocializálódás közben kilógott a lábfejem a sátor árnyékából és leolvadt a cipőm talpa:

Tényleg meleg lehetett ma. Mindenkinek jó lehűlést!