Az edzésmunka ünnepe - Balaton MTB Maraton 2016
Csak sikerült versenyezni a Balaton mellett!
Janival jól megöl(elget)tük egymást; pályán, dobogón...
Második helyezett, Pál Zsolt pedig már megint hazament az eredményhírdetés előtt, pedig igazán kivárhatta volna azt a röpke 2-3 órácskát!
Hogy, s mint történt...
Mivel a múlt vasárnapi erőpróba kimaradt (fáj is a fejem azóta), azon hét végén, ezen hét elején csináltam pár pótlás-jellegű tornagyakorlatot, s utána elkezdtem lelkiekben is rákészülni az először megrendezésre kerülő balatonfüredi Balaton MTB Maratonra.
Kezdtem a szombattal, amikor is teljes pihenőnapot tartottam, mert lassan már nem tudtam számolni, hogy hány napja tekerek zsinórban. Azért nem maradtam sport nélkül:
Ez itt kérem szépen egy akrobatikus rock'n'roll verseny. Ne ijedjetek meg, nem én indultam; családi vonatkozása volt az ügynek, szerény személyem csak, mint jelzésértékű utaskisérő gubbasztott az izgatott rockyanyukák and rollapukák tömegében, a lelátón. Legalább addig sem kell(ett) mozogni! Egy ideig figyeltem, s érdekes megállapításokat tettem magamban a két sport (kerékpár és rocky) összehasonlítása eredményeként:
- mekkora különbség van a befektetett (edzés)munka (ez mindkét esetben rettenet sok) és a versenyzés (akár időtartama, 30mp vs. 3óra; akár értékelése, kimenetele, szubjektív/pontozásos vs. célbaérés sorrendje) között...
- hiszen, aki táncol, az "menet" közben nem mindig tudja 100%-osan, hogy most jól, jobban, vagy esetleg pocsékul (oké, ezt talán észreveszi) teljesített, hogyan tud korrigálni; szemben a bringással, aki azért csak "fel tud jönni", vagy éppenséggel "szét tudja hajtani magát, már az elején"... mindenesetre mindkét sportban van valamennyi varia, de jelentős a differencia
- mennyire jó lehet "látvány(os)sportnak" lenni, azért itt jelentős összegű belépőt szedtek (szülő/kisérőtől is), van dressz-, póló, kiegészítő- és egyéb kazalnyi hasznos és kevésbé hasznos emléktárgy árusítása (merchandising)... és fogytak is rendesen... csak lestem... Oké, kerékpárversenyeken is van "kitelepülés", de nem tudom, hogy mekkora mennyiség (és milyen áron) fogy...hat... Szerintem nem összehasonlítható, de ne így legyen.
No, a (zenei)wattokkal alátámasztott táncolást két óráig (!) bírtam, sőt még olvasni is tudtam közben...
Aztán ki kellett menekülnöm a sajnos csak későn észrevett, szuperplush fotelekkel (mit fotelekkel, kanapékkal) megtámogatott kávézóba, ahol egy mennyei latte-t engedtem a torkomba.
Mivel ezen a verőfényes szombaton fél napomat egy fedett sportcsarnokban töltöttem, délutánra engedélyeztem magamnak egy kis napozást (értsd: D-vitamin magambaszippantás), egy másik kávézó teraszán... Meg még egy latte-t...
A vacsora sem telt el vitaminok és nyomelemek nélkül. A koffein kivételesen kimaradt.
Másnap hajnalban... á nem, csak reggel (nem is korán reggel) kimásztam az ágyból, s egész későn, 8:30-kor elindultam Balatonfüredre. Azért íly későn, mert az I. Balaton MTB Maraton-t délben rajtoltatták. Hááát... ennek én annyira nem örültem, mert szeretem időben (megszokott időben) "letudni" a sportolást, ebédidőben inkább ebédelnék, meg esőt is mondtak délutánra, s nem árt ha vasárnap nem délután öt óra magasságában indul haza az ember (a Balatonról, még ha nincs is szezon), főleg ha másnap munka, suli van... Rendben, rövid a verseny, de az eredményhírdetést akkor is 16:30-ra pozícionálták, ami igencsak kései a tervezett 2-2.5 órás átlagos/lehetséges Sport (itt ez a hossú, azaz a hosszabb - 50km/800m szint, és ennyi is volt lényegében) táv teljesítéséhez képest.
Midőn leértem a tetthelyre, két kedves régi ismerős (illetve most éppen: Rendező - egyikük épp távozik a képen) nyitott protekciós bejáratot a majdnem teli parkolóba, ahol sikerült egy szuper helyet találni!
Szemben például Berkes Janit így kényeztette élete párja:
Én ezt otthon (nemhogy versenyen, nyílvánosság előtt) meg sem merem pendíteni... hogyaszongya: masszázs, meg illóolajos bedörzsölés...
Magamat "csak" némi kávéféleséggel ápolgattam... jesszus, mi van már a kocsimban...
A szélvédő mögül figyeltem, hogy bő egy órval a rajt előtt már mindenki teljes menetfelszerelésben zárja és hagyja el a kocsiját/parkolót, s megy melegíteni. Én meg nekiálltam előebédelni, mert valahogy volt egy félelmem, hogy korogni fog a gyomrom verseny közben, ami igencsak kellemetlen lenne.
Fél tizenkettőkor kikászálódtam a furgonból, s összeraktam magam, meg a menetfelszerelésem:
Mivel elég hűvös volt az idő, negyedórát pörögtem én is a környék utcáiban, majd beálltam a rajtba, csak úgy - mert kategóriák, ranglista, beszólítás az nem volt, lévén ez nem egy "szankcionált" verseny volt.
Addig addig tolakodtam, míg a 3-4. sorba nem kerültem, ez egész jó tőlem. Gyorsan viszontláttam rég nem látott klubtársaimat:
Aztán jöhet a menet:
A versengésről dióhéjban:
Az élbolyhoz természetesen az első (másod)percektől fogva nem volt semmi közöm, ezen nem is idegeltem magam. Tehát megint sikerült Berkes Jani és még 1-2 másik sporttárs társaságát élvezni az első kilométereken. Jani néha előreállt, néha nem, a többiek meg lobogtak mögöttünk. Aztán... és egyszercsak... elő(re)került Táncos Sanyi, jajjnekem! Környékbéli lévén elég jó helyismerettel rendelkezik (Bár Ő is aggódott a potenciális eltévedés miatt - bár minden utat ismer, de mégis ritkán versengünk itt, s miért pont arra menne a pálya, amerre?), így gondoltam, nem árt ha megy egy kicsit elöl. Ment, de nem kicsit... Az egyik meredélyt úgy, de úgy "meghúzta", hogy azt hittem kiugrik a szemem... Képzeljétek, most már van teljesítménymérőm a montin is, s ez volt az első megmérettetés, hogy láttam mit csinálok éppen - mármint számszakilag. Húúú... és fúúú... ha ez még 5-10 percig így megy tovább, jobb, ha elföldelem magam valahol a pálya mentén, mert ezt frankón nem élem túl. Edzéseken ezeknek a numerusoknak még csak a közelébe sem kerültem eleddig. Itt a vég! De nem. Nem így történt. Tényleg, hihetetlen az emberi szervezet, hogy mit kibír! Éreztem is, hogy megy, halad a bringa a fura számsorok ellenére (illetve talán pont azért), nekem meg nincs különösebb bajom tőle, hát nem akadályoztam meg magam a nyomatásban. Jani, majd később Sanyi is lemaradt valahol. Én meg csak mentem, mentem... Az egész jól kijelölt pályán. A narancsszín CST szalagok messziről látszottak, nagy segítséget jelentettek. Ugyanígy a szép számmal jelenlévő rendezők is, igaz belőlük akadt, aki inkább nézőként funkcionált, mások pedig római számokat mutogattak az irányzék helyett (Pista, Pista...!), s volt, aki ujjongva szurkolt, de a nagy többség az utat (is) mutatta. Csak párszáz méter volt a pályán, ahol elveszettnek éreztem magam, mert nem volt a látótávolságban semmilyen jelzés, de nem tojtam be, nyomtam neki - tökegyedül a verseny maradék, közel háromnegyedében (!), és addig is, csak úgy röpködtek a wattok! Csak kisebb - egyéb - küzdelmekbe bocsátkoztam, így például a kulacsommal, ami szintén nekiállt röpködni, lévén a legdurvább lejtőn bekapcsolva, hagytam a villa lock-out-ját. A palack megjelent a combom és a nyereg/váz között valahol, de egy rutinos szorítással ott tartottam (szerencsére nem kellett tekerni), s a következő "lehetőségnél" maunálisan visszahelyeztem a tartójába. A másik támadás egy dühös darázstól ért, aki beférkőzött a mezem, sőt az alöltözetem (!) alá, s ott nekiállt rendetlenkedni (= szanaszét csípte a mellkasomat). Csapkodtam magam rendesen, de csak nem akart kimúlni, aztán pár perc után mégis. Vagy ki- és tovaszállt, nem tudom...
Tehát nagy tempóval és maradéktalanul sikerült beérni a célba, nagyjából a tervezett 25km/h-s átlaggal (2ó 1p 50 mp), majd befordultam a konyhára/ba...
Meg sem izzadtam, egy bő kulacs lötty fogyott csak, meg 3 minimál gél. Hmmm...
A célvonalon ünnepi csendben haladtam át, s megérkezésem után sem szólt semmi és senki a hangosból. Mi történt? Ennyire lemaradtam volna valahol az eseményekről, hogy már hazament Ádám?
És az is fura volt, hogy milyen hamar letudhattam az esemény utáni szemináriumot, mert csak kevés érdeklődő jött el...
Persze egy kicsit - talán érthetően - nyűgös voltam, nézzük csak az aktuális eredménylistát:
Nem látszik, de ott van: Master-2, 1. helyezett: Takács Péter... de nem csak úgy simán első, hanem abszolútban is. No, de ki is Ő, mert még nem hallottam róla, s kezdek igencsak kilenni, hogy minden maratonra előkerül valaki a bozótból, aki megnyeri a versenyt...
Kerékpárspecifikus levezetés után koffeinmámorba hajtottam magam... A rajt-célterülethez legközelebbi vendéglátóipari egységben (melybe elküldtek mindenkit, hogy ott lehet fogyasztani - s mindenki azt hitte, a rajtszám csücskéért adnak gulyást, virslit, de nem adtak, viszont, ha már ott volt az a mindenki, akkor vásárolt...) olyan retro-kávé szettet kaptam, hogy csak na!
Nem volt tejhabosító készülék a környéken, így kávé, tej, cukor, víz szerepelt a tálcán. Szigorúan minden darab más készletből! Amúgy meg tök jól esett az időközben szemerkélni kezdő esőben... Mert csak sikerült megvárni az eredményhírdetéssel a délutáni csapadékot, bár időközben hallottam hangos és halk célozgatásokat arra vonatkozólag, hogy talán... és esetleg... merthogy esni fog... meg már szakad is... szóval, hogy előrébb hozzák... De nem.
Így maradt még egy kis idő... arra, hogy egy másik vendéglátóipari egység mögött felfedezzük a tejtermékboltot, ami egy családi házat jelentett. A "TEJ" gombot tessék megnyomni!
És kisvártatva megjelent egy nagyon kedves hölgy, akinél friss, házi (tudom, ez másnak mindennapos) tejet és túrót vételeztem. Fincsi-nyami-üdv!
Találtam még egy roppant jópofa verdát is a kertben, le is fotóztam, mert én még soha nem láttam minimotort:
A remény nem hal meg... tehát visszacaplattam a faliújsághoz, ahol... ahol éppen átszögelték az eredménylistákat. No! Mi a manó?
S lám!
Eljött az igazság pillanata, ideje, kora... mittudomén. A lényeg, hogy ott virít a nevem az első sorban, tratatataaa!
Huhh... egyből odébb is vonultam, s de megkönnyebbültem! Rendesen esett már, de nagy örömömben én még énekelni is kezdtem biztos fedezékemben:
A "Toi-Toi ajtajába, soha nem süt be a nap..." című régi-régi ifjúsági slágert...
A következő esőszünetben átrohantam az eredményhírdetés közelébe, ahol Ádám próbálta tartani a lelket a várakozó tömegben:
Aztán jött egy újabb felhő... de nem, csak megjelent "A" Máté, aki árnyékot vetett rám...
Pár mondatban kielemeztük az elemeznivalókat. Közben elkalandozott a tekintetem, s megláttam "Révészt" is, de nem Ő volt igazán a lényeg (elnézést, bocsánat), hanem az ország egyetlen - és még mindig működő - KONA A típusú singlespeed össztelós (!) kerékpárja:
Mivel komoly érzelmi kötődésem van a márka iránt, ezért kénytelen voltam lefényképezni.
S végül... eljött a ceremónia ideje.
A díjátadó bácsi még a dobogóra állásom, állásunk pillanatában is kérdezte, hogy szerintünk jó- e az eredmény?! Hát, nekem jó, Janinak jó, Zsolt sehol... akkor minek reklamáljunk? Kaptunk csodás kerámia érmet, én még egy serleget is. Tárgynyeremény... az nem volt.
A hosszabb táv után jött a rövidebb verzió díjátadása, ahol elnyűhetetlen Horváth Ági Master-2 tagtársunk begyűjtött egy harmadik helyet:
És friss igazolásunk - mert minden versenyre jut egy - Heiszer Zsolt a Master-3 férfi súlycsoportban intézett egy ezüstérmet magának és dicsőséget az Egyletnek!
Hja, nem fiatalodunk, de... öregedünk...
Aztán már annyira esett, hogy hazaindultam. Így lemaradtam Klement Olviér 2. helyéről (Hobby, Master-1).
A kocsiban hazafelé kicsit megbomlott az eddigi zavaró (kávés)ibrik hegemónia: 50% kávéspohár - 50% tejesüveg-túrósbödön-serleg, no így már jobb az összhatás! (Rám nézve.)
Ezek után természetesen semmi gondot nem jelentett a hazaautókázás az enyhe csúcsforgalomban, özönvízzel tarkítva. Ugyan már, mit nekem? (Volt már ilyen nem egyszer...)
De most már itthon vagyok, eszem-iszom, fogalmazok, gépelek, aztán nemsokára szunya!
Köszönet ezért a remek napért, a jó versenyért a Rendezőknek (Sportaktív); a Meditech Kft-nek és a VITACTIVA-nak a jelentős támogatásért; kis családomnak... nekik aztán mindenért... az engem lelkesítőknek a lelkesítésért, hajrá!
A hajam menetközben lenyíródott, igen; s ne tessék félteni az esetleges koffeintúladagolás miatt sem, nem mind "olyan" kávé, ami annak látszik!