Az Interjú
... mely inkább volt egy kötetlen beszélgetés a sportról, egyesületről, családról, munkáról, rólam...
Kedves Régi Ismerősöm, Bíró Ádám keresett meg pár hete, azzal a nem rejtett szándékkal, hogy márpedig Ő el fog velem diskurálni a Nagy Kerékpáros Szakkiállításon. Hmmm, hát lehet egy ilyen ajánlatra nemet mondani? Nem. Meg én amúgy sem szoktam meghátrálni. De mitől is? Mindennemű publicitás elkél a mai világban, nem?
Kicsit izgultam, mert az igazat megvallva engem még sosem kértek fel arra, hogy sok ember előtt beszéljek... Bár, ha azt nézzük, régen zenéltem, sőt énekeltem (!) is. De akkor még fiatal és bohó voltam. Érett felnőttként nem is töménnyel melegítettem a fellépésre, hanem megittam az összes, a BNV-n aznap tartott kiállítás kávékészletét... lámpaláznak nyoma sem volt kora délutánra!
Sőt, még fáradtságnak - mert alig aludtam az éjjel az izgalomtól, és reggel (azaz hajnalban) még gyorsan bringáztam is egyet a 6 fokos esőben... hogy időben odaérjek a 13:15-ös időpontra!
Felvettem legszebb, nemzetiszín csíkokkal díszített mezemet. Megvártam míg a művészi kerékpáros hölgy balra kigurul a színpad előteréből, a közönség eltűnik a nézőtérről (ehhez is hozzászoktam már anno a zenészidőkben) s már iparkodtam is fel az emelvényre, mert bizony hívott Ádám!
Hú, hát amilyen kedvesen felkonferált... majd elolvadtam. Szerencsére messze ültünk az izzóktól, így csak pszichés feszélyemet kellett levetkőznöm, ami a különösen barátságos hangvétel(e) miatt hamar ment.
Röpke előkészítés - művész/becenevem fixálása - után, egyből bele is vágott, vágtunk az egyesület (Meditech Sport Club - melynek lassan szinonimája leszek) rövid, vázlatos történetébe, kezdve az őskorral (1995-1996):
Tudjátok, a "Hogyan is volt az, akkor régen?"...
Nem is kellett külön készülnie belőlem, mert nagyjából "a kezdetektől" fogva nyomon követ(het)i sportéletemet.
Aztán átlendültünk hazai-nemzetközi-megint hazai versenyzői pályafutásom elemzésébe:
Merthogy én pár éve, pár évre eltűntem a hazai mezőnyből, ami azért nem volt teljes eltűnés csak részleges dinifogyatkozás.
S nemsokára jöttek az intim kérdések:
Melyek keretében szerintem profi és egyben kimagasló(an híres) diplomáciai érzékkel megáldott marketingesként megemlítettem - elsőként - a családomat, mint legfőbb támaszomat:
Tökéletes volt egyetértésünk abban, hogy a "siker titka a család"! A kis (közvetlen rokonság) és a nagy (tanítványaim, akikkel fekszem-kelek) is megemlítésre került:
Majd felsoroltam volt és jelenlegi - mind-mind kerékpár(os)/sportoló és ember barát - munkahelyemet, munkaadóimat:
A fentiekkel kapcsolatban elárultam pár titkot napi idő/edzésbeosztásomról, módszereimről.
Végül elköszöntünk egymástól:
Hejj, de szuper volt! Tényleg köszönöm a lehetőséget, nekem nagyon sokat jelentett ez a pár perc!
(S nem csak azért, mert írhatok róla 14 és fél sort.)
Nem volt más hátra, mint szedelődzködni, várt otthon az ebéd.
Öltözködés közben rátaláltam még egy üdítő színfoltra itt a kiállításon:
Hogy ez milyen jó! Kerékpáros áramfejlesztéssel működtetett verseny villanyvasút - egy ilyet csinálok én is otthonra, s lehet, hogy a következő télen ki sem megyek már a szabadba!
Elbúztam hát a régi tettestársakról... hú, Fityisz azért nagyon "lenéző" (értsd. hóttfáradt) volt... főleg Vilard friss "fényében"... s bennem is csak az addig elfogyasztott hetvenöt adag fekete tartotta már a lelket...
Jó volt, szép volt, köszönöm mégegyszer!