Az örök n+1-edik - Crosskovácsi 2012 06 16

 

Nem volt gulyás. Még ilyet! Nem mintha annyira bánnám, hogy nem kaptam olyan ételt, amit nem eszem meg.

 

Volt helyette ajándék narancsszín Spyral kulacs, izotóinás löttyel telítve (sajnos nem lehetett repetázni a folyadékból, mert kiszámolt mennyiség érkezett a célterületre - pedig ki tudtam volna inni a hordót), és póló annak, aki előre kérvényezte. Én nem, de azért rákérdeztem, hátha…

 

Az ajándékokért tenni is kellett elébb ezt-azt az erdőben! Például versenyezni egy irgalmatlant a rekkenő hőségben.

El kell áruljam, elég „nyomott” hetem volt. A múlt vasárnap (Kondenzgyík Maraton) óta nem találtam a helyem sem a bringán sem az élet egyéb szakterületein. De… csodás dolog az edzett emberi szervezet! Balázs Úrtól kaptam egy szabad péntek délutánt, szombat reggelre pedig nagyjából a helyére is ugrott minden. Ébredési pulzus, hajnali testtömeg, étkezési testzsír, kedv s öröm röpkedtek… Egy kis kétség persze maradt, de az meg mikor nincs? Az kell!

És felkészültem: tönkölykockás reggeli, Horalky majszolás a rajt előtt, ipari mennyiségű gél zsebekbe készítése – így álltam a beszólításhoz. Glikogénjelentés: rendben, és a nálam lévő tápokon nem múlhat. Csak rajtam.

Egy utolsó mosoly postázása rég nem látott családtagjaim felé:

A precíziós lassú rajtomat egy udvarias felvezető kör követte, Balázs Úr nyomában – épp csak 3 másodperccel mertem áthaladni előtte a kis kör végén a célkapun. Hogy aztán felvegyem az üzemi tempót.

Vaspeti(xc), Táncos Sanyi, Ódor Csaba, Hasenfratz Peti és Takács Tamás nyomában haladtam. Kellemes tempóban, pedig meleg volt, meredekség volt és nyomatás.

A jó érzés egész a kutya-hegyi hurok utánig tartott… ahol eltévedtem. Eltévedtünk. Hazai terepen?!

Igen. Valaki átkötötte a szalagot. Tudtam, hogy merre kellene menni, de arra lezárt területet láttam. Gurulok és beleszaladok a pályába, de oldalról. Megállok. Ekkor meg belém szaladnak, akik mögöttem jönnek. Irány vissza! Szemben a tömeggel, akiknek ugyan próbálok kiabálni, hogy állj! meg lassan! – de minek? Mindennek tetejébe a pálya szélén álldogál Baros Bálint régi-új csapattársam, véres arccal, anyafölddel jól meghintve, kormánya elcsavarodva. Egy sunyi kő kirántotta alóla a bicajt. Kérdezgettem, hogy minden rendben van-e? Normálisan válaszolt, úgy tűnt magánál van. Mondtam neki, hogy melyik irányban jut el a célba leggyorsabban. Mert persze telefon egyikünknél sem volt, hogy orvost hívjunk.

Elég komoly lelkiismeret furdalással (nem biztos, hogy jól tettem, hogy otthagytam őt) és enyhén demoralizálva haladtam tovább a gyors egymásutánban történt két kellemetlen eset után, ráadásul nyakamban egy becsületes adag hosszú- és középtávos sporttárssal.

Ekkor még más címen gondolkodtam a mai írásműhöz...

És nem volt elég. A hab a tortán a Budajenő határában lévő leeresztett (!) sorompó volt. Hogy az mit keresett ott, úgy, leeresztve? Én is csak azért vettem észre, mert egy narancssárga mezes (azaz feltűnő) KTM-es versenyző becsúszó szereléssel haladt át alatta.

Meg kell álljak egy pillanatra (a meséléssel): menet közben realizáltam, hogy ez egy nagyon veszélyes pálya. Szuper gyors, de szinte kizárólag köves-gyökeres vagy sodrós, laza talajú lejtőkkel. A besokallást, kisodródást, legalább egyszer szerintem senki nem úszta meg. És sokan - köztük rengeteg hétvégi harcos – indulnak rajta. Aki meg „elitnek” érzi magát, azért küldi lefelé. Sok, nagyon sok pályabiztosító ember kell, szalmabála, mentő. Vagy egy szelídebb vonalvezetés. Bár tudom, a rendezők kezét is megkötik. Sok – és súlyos - baleset történt ma, ez figyelmeztető jel!

Idegpályáról vissza a versenypályára! A következő majd egy óra a hangulatom visszaszerzésével és mezőnybéli helyzetem stabilizálásával telt. A nagy kör végére megtaláltam Vaspeti(xc)-t. Ekkor kezdtem érezni (2 és fél óra menetidőnél jártam), hogy visszazökkentem a helyes vágányra. Emberes teperésbe kezdtem.

Nem feledtem a múlt heti alultáplálásomat, így ma 7 gélt tömtem magamba. Egy kicsit talán keveset ittam, de a kulacsaimat körönként cseréltem és a frissítőknél is mindig löttyintettem az arcomba (és a fejemre) valamit. Ilyen volt a higított (?) energiaital – ezt még jó, hogy csak magamba töltöttem – illetve a legjobb, a Nagy-kopaszra kirendelt „Önkéntes Nagykovácsi Tűzoltóegylet” tagjai által, közvetlen közelről (lényegében kétszer is konkrétan csattantam a műanyag pohárral) az arcomra, testemre pozícionált, többször kétdeci vízmennyiség. Itt egyszer sem sikerült innom… cserébe majd betojtam a helyzet komikumán.

Az utolsó kör utolsó emelkedőjén értem utol mumusomat: Tóth Andrást. De nem ám a múlt hetit (Tényleg, Ő hol volt?), hanem a veszprémi verziót. És még előre is engedett. Hogy aztán közölje: most akkor lenyom engem lefelé, mert nem akar bekerülni az éppen szerkesztés alatt álló „Crosskovácsin lenyomott lúzerek” munkacímű listámba. Kösz szép! Múlt héten Kis Józsi enged előre, hogy utána egyből lenyomjon, most meg ő.

És lám, tényleg nekiállt elhúzni lefelé! Nagyon nem erőlködtem (András sporttárs, szerencsémre felnőtt kategóriában indult, nem master-1-ben), már így is pont „jól” éreztem magam, egyetlen komoly célom a célba történő bezúdulás volt, a rendelkezésre álló lejtők maximális kiélvezésével. Ez sikerült is!

Aztán meg hallom a hangost: Papp Dénes, master-1 kategória 4. hely.

Tessék…, ez az én formám - hogy klasszikusokat idézzek. Ha egy versenyen az első 6-ot értékelik, akkor hetedik leszek (Vértes), ha háromfős a dobogó (Szilvásváradon), akkor természetesen negyedik helyre csúszok be, ha meg végre eljutok egy versenyre, ahol felkapaszkodhatok a zsámolyokra, akkor richtig „csak” második leszek (Kondenzgyík Maraton). Jó-jó, azért ne legyek elégedetlen, mi? Igen, de van még valami kis lépés, amit még meg kellene lépni. A kérdés, hogy mi az? (Nem ám az aktivátor!) Ezen ügyködöm a jövőben, legalább van feladat.

Verseny után: spricc-fantasztik - végre nem a kerékpárt, hanem csak magamat kellett legőzberetválnom!

Szocializációs körképbe történő szemi-integrálódás – csapattársak és sporttársak mindenütt.

A füvön.

És a mentőnél.

Ugyanis itt gyülekeztek egyletünk Bálintjai.

A nap hőse számomra Baros „Balu” – aki végül végigtekerte a hosszút, és akit úgy kellett idetuszkolni!

Kis (?) orrtörés (??) + eszelős tekintet (versenyző vagy mi):

Jelképes (???) lábszárzúzódás…

Másik Bálint, aki (névileg is) Nagy – ő csak „benyelt” valami furát.

A szanitéc bácsinál volt egy igen komoly ampulla szett. Mi tagadás, tetszett! Nosza, rákérdeztem - ha már ott voltam -, hogy melyik lenne az, ami igazán "üt"?

Nos, arra a három, barna színű üvegcséből képzett csomagocskára mutatott mely az alábbi képen kb. az órája alatt, kicsit balra látható a felső sorban:

Sajnos a nevét (az szernek) elfeledtem (megfejtés jöhet a szerkesztőségbe), de állítólag pár napig komolyan pörögnék tőle...

Ezen kívül mindenkinek volt valami rémtörténete. Cser Gabi ujjtörés, Szalontay Bence vázlukadás, hogy csak a szelídebbeket említsem. A végén már a rosszullét kerülgetett a hírektől, így elmentem eredményhirdetést fotózni.

Egyletünkből Táncos Sanyi szépen összerakta magát, és megnyerte (abszolútban is) a középtávot:

Panyi Janó pedig második helyen érkezett be a felnőttek kategóriájában:

Gratulálok fiúk!

Eredmények itt: http://www.temposport.hu/download/2012_crosskovacsi.pdf

Végül szépen elköszöntem majdnem mindenkitől és hazafelé vettem az irányt.

***

A mai versenyzésemet egy kedves barátom emlékének ajánlom.