Bármennyire is hihetetlen... - Mátra Maraton 2012
… de ezen a képen, láss csodát, a dobogó harmadik fokán én virítok!
A magam módján igencsak meg kellett érte küzdenem, a szerencse is mellém szegődött, de azóta is nyögöm a terheit. Például nem alszom.
Mint korábbi írásaimból kiolvasható, próbáltam készülni, de egyben lazán is venni - már amennyire lehet - az utolsó „nagy” versenyt.
A hét közepén még erősítettünk egyet Balázs Úrral, aztán csak lötyögtem a bicajon. Szombaton a hidratálásé volt a főszerep, bár ideig-óráig próbálkoztam a hagyományos szénhidráttöltéssel is, de egy negyed pizza (melyet már nagyon kívántam, mert több, mint egy éve nem ettem) után elegem lett belőle. Sajnos a hazai, olajban tocsogó (vajon miért) verzió, mely ugyan „olasz recept alapján” készült (Ugyan melyik nem? Vagy van talán szabolcs-szatmári recept is? Mert akkor olyat kérek!) kicsapta nálam a biztosítékot, a nap ebéd utáni része folyamatos önmarcangolással telt, hogy miért voltam ekkora barom, miszerint feladom elveimet és bedőlök a népszerűnek. No, az biztos, soha többé nem (t)eszek ilyet, maradok a bevált zöldség-gyümölcs-hús-sajt-hal-tojás-müzli-teljeskiőrlésű dolgaimnál. De nem ám lepaleózni engem, mert nagyon nem vagyok az! Nem kis ügyködésbe került helyrehozni a hibát, de az eredmények tükrében azt mondom, sikerült.
A versenyre, idén rendhagyó módon a régebben már kitűnően bevált, és eredményességét tekintve szuper-motiváló bolti felállásban mentünk: Balázs Úr – Józsi – én. Ha így utazunk, mindig garantált valami helyezés!
Mivel kellemes kánikulát ígértek mára is, még a kocsiban is döntöttem magamba a folyadékot, a bő órás autóutat alig bírtam ki…
A rajtig változatos kisdolgozással múlattuk az időt, Józsival felváltva.
Remek idei szereplésem következményeképpen, ma is beszólítottak. A második sorból vártam a mozsárágyú durranását. Az utolsó percekben még bemutattam két Master-2-es pajtásomnak, hogy nekem is van: „aktivátorom”. Azt hiszem, volt meglepetés az arcokon… na most mi lesz velünk?! Pedig én másik kategória vagyok, nem kell félniük.
Az aszfaltos ráhangolódás után a sípálya nem esett nehezemre, de nem is éreztem magam szuper könnyűnek. Nem így az azt követő, végtelen, ultra rázós, kicsit szintben, kicsit lejtve tekerhető szakaszon. Hohó! A rég nem vért érzés. Bizony, ha a Duna Maraton nem tudott volna kellően elbizonytalanítani erőnlétem felől s kétségessé tenni számomra, hogy érdemes volt akármennyi munkát is belefektetni a versenyzésbe, akkor a Bükk megtette azt. A nyár, a pár jó kis szóló túrázásomat kivéve a kétségek közepette telt. Nem kívánom senkinek!
De most! Valami megint beindult. És úgy is maradt.
A kövek pattogtak, a lejtő veszettül rázott, de én haladtam. Mondjuk volt egy-két pattogás, mely a kerékpár állapotát nem javította túlzottan – az egyik következtében a hátsó váltót tartó fül el is görbült, így megszűnt a kónusz használatának és megnőtt a küllők közé beváltás lehetősége, esélye. Ez fontos lesz a következőkben.
Idén nem kellett áthaladni a kalandparkon (tavaly nem voltam itt, nekem ez új volt), felette kerültünk (Itt szerelt „Drótos” Tóth András, aki előzőleg valami olyan sebességgel haladt felfelé a sípályán, hogy…), s irány a Görgő-bükki út! Itt majdnem betagozódtam egy 4-5 fős bolyba, ráadásul az elejére, de szerencsémre egy óra menetidőnél jártam, s Balázs Úr szavára hallgatva megálltam az óránként esedékes olajozást elvégezni. Így ugyan kicsit leszakadtam a fiúkról, de legalább nem kellett elől nyomnom.
Nemsokára úgyis utolértem, majd elhagytam őket. Pörgött a láb, pörgött a láb. Terepes lejtő kezdetén Cser Gabi generáloz, terepes emelkedőn beértem Kakas Lacit (Neki szerettem volna már itt jelezni, csak valahogy nem tudtam összehozni a szöveget ott helyben, hogy részemről mehet a 10 órás dzsembori!), Lebedy Mátét és…. Vas Peti(XC)-t. Utóbbi két sporttárssal kicsit több időt töltöttem, mintegy rápihenve a következő szekcióra. Próbáltam (bosszantónak szánt) diskurzust is folytatni az élet dolgairól velük, ez Petinek nem annyira tetszett.
Az aszfaltra visszatérve, gondoltam jó erőben vagyok (Miket gondoltam már…?), meghúzom az itatóig. Meg is húztam, Peti tudott velem jönni, sőt akart is, mert nagy ellenfele Egei „papa” mellett is el tudtunk suhanni. Aztán kicsit kezdett leszakadni, én meg az összeszedett előnyömet egy kulacstöltésre használtam fel. Jut eszembe, nagyon finom piros és barna színű italokat szolgáltak fel, korlátlan mennyiségben a frissítőknél.
Így kell ezt!
Tehát, a frissítés után tovább nyomattuk kettesben. A második hihetetlen ultra-rázós lejtőn Peti az élemre állt, sőt még a felbukkanó másik ("Aki nem "Hegyibringás" és nem is "Drótos" - hanem milyen?") Tóth Andrist is utolérte, utolértük.
Az egyik kanyarban Józsi pumpált. A célban megkért minket, hogy ugyan lőjjük már le, ha legközelebb is belsővel akar versenyezni.
Tyűha… „opportunity” – valamiért ez a szó járt a fejemben. Fogynak a kollégák. Lehetőség támadt eredményesnek lenni. Na, hess! Éljük túl a napot inkább!
Peti továbbra is nyomta, Andris pedig közölte, hogy: „tiszteli a kort” (Kösszép!), így elenged. Tényleg rendes volt, de pont a napokban nézett valami lóti-futi-irodista hölgy 22 évesnek, így most akkor nem tudom, mi is a helyzet pontosan.
Szalajkaház felé,mikor javult valamelyest az útállapot, be kellett tolnom egy fél Horalky szeletet, mert korogni kezdett a gyomrom. Sajnos, mint korán (5 – ½ 6) kelő munkásember, kajaügyileg (mikor, mennyit, hogyan) nehezen küzdök meg a 10 órás rajtokkal, a mai meg ráadásul még 10:20-ra is tolódott, inkább hoztam magammal szilárd tápot is, pont az ilyen korgós esetekre. Probléma megoldva, jöhet a meredély, Mátraszentimrére, fel!
Peti ekkor végleg leszakadt, még hallottam valami b-vel kezdődőt, de nem mertem hátranézni (Ugye, azt tilos!), szerintem csak elkenődött. Egyedül nyomtam innen, egészen sokáig. Hogy ne unatkozzam, a legmeredekebb részen elkövettem az első nagyobb hibámat: figyelmen kívül hagytam, hogy nem 100%-os a váltórendszer, és beváltottam a küllők közé. Megáll, láncot kitép, kicsit őrjöng, majd a kellemesnél eggyel keményebb fokozatban továbbtapos. Nem esett jól, jócskán kikerültem a komfortzónából. Pedig olyan jól ment eddig!
Az aszfaltra kidőlve, meglepetés várt – egy bácsi TF-2-vel, menet közben (!) önkéntesen megkente a láncomat. Uram, Őn életet mentett! Kedélyállapotom javult, az sem izgatott, hogy megint sikerült eltévednem a falu közepén, a parkon áthaladva. Itt még soha nem tudtam követni a jeleket.
A következő szekció, mely új pályarészeket is tartalmazott, azért nyőgve-nyelősen ment. A kemény mászás sokat kivett. Próbáltam lazítani magamon, de nehezen akart visszaállni az üzemi fordulatra a vázizomrendszerem.
A Kétkerék Vendégház csodás frissítőjénél – ha jól emlékszem, mert ekkor már kezdett szétesni az agyszerkezetem – Kovács Tamás töltött nekem kulacsot, és ekkorra értem utól Ördög Danit is.
Vele, illetve mögötte sokáig együtt mentem. Megmondom, cefetül éreztem magam, érdekes tekerési stílusát nem tudtam felvenni, nyomtam a magamét. Meg Galyatető előtt az „aktivátort”. Igen, ezt meg kellett tennem. Végszükség esete állt fent!
Hogy mi történt utána? Semmi látványos, hacsak az nem, hogy megint kezdtek súlytalanná válni a lábaim. Beindult a pörgés újra! Danival előzgettük egymást, majd a kedvenc szakaszomon – a szintes slickdózer, mely a Mátra-nyeregig tartó emelkedő kezdetéhez visz – udvariasa előre engedett, s vonatozott mögöttem. Én pedig kicsiny görcskezdeményt véltem felfedezni lábaimban. Az emelkedőn meglátjuk, mi lesz! Lett is görcs, de csak minimális, és a folyamatos előzgetésekre való koncentrálás szerencsére elvonta figyelmemet róla. A nyeregbe már előnnyel érkeztem, s koncentrálhattam a következő új pályaelemre, Csór-rét felé.
Nos, a lejtő az rendben volt, de az utána következő gyilok felfelé… hát azt nem kívánom senkinek. Itt már több táv haladt együtt. Mit mondjak, nem láttam pedálozó embert – azt hiszem ettől a szakasztól sajnos nem lett népszerűbb a verseny, érdemes lenne jövőre elgondolkodni, hogy a legnagyobb melegben ideérő, rövid/középtáv vége tényleg élvezheti-e ezt?
Azért egy pedálozóval csak sikerült találkoznom, Reznik Sanyi személyében. Igen érdekes módon kommunikált a többi sportolóval, szóltam is neki, remélem nem bántottam meg.
Sanyi a céltól 5km-re lévő frissítőnél megállt. Kérdezte, hogy megállok-e én is, de ezt nem igazán értettem… hát nem be kell nyomni nyélen a befutóhoz, ha már ilyen közel vagyunk? Nem is lassítottam, toltam neki ezerrel! Erre nincs szebb kifejezés.
Arra pedig szintén nincs, hogy elkövettem második nagy hibát: megint beváltottam. De most durván! Kezemet nem kímélve rángattam ki a láncot a csapdájából, minden másodperc számított.
Már csak 3km, már csak 2… a főút keresztezése után HoCsa kullog. Kérdezem, mi a helyzet? Mondja, felcsavarta a láncot… Fú, ez egy ilyen verseny. Tényleg az ér be jó helyen, aki megússza „technical” nélkül.
Megúsztam.
Hosszú idő után végre jót versenyeztem!
Magával a rendezvénnyel sem volt gondom, hibátlanul történtek a dolgok.
A célba érkezés után kezdődött viszont az igazi tortúrám.
Gyomorgörcs. Ez most a keményebb fajtából való volt. És persze a hőség is segített a hatásvadászatban!
Szerencsére Balázs Úr, aki már lefürödve tip-top állapotban várt...
...bepakolta a bicajom a járgányba, mert meg sem tudtam volna emelni.
Én addig levakartam a kérget a verseny legretkesebb alsó végtagjairól.
Természetesen volt sókiválási ősbemutató is:
Közben megérkezett Józsi is, a 20-as, 30-as évek országúti versenyzőinek stílusában hordozott belsővel:
A tésztát:
- még meg tudtam enni, nem is volt rossz, de utána…
Ja, utána kiderült, hogy kategóriámban harmadik lettem! Hű, ez azért nagy öröm! (Természetesen abszolútban hetedik - ez meg az alap!) Az előzetes tervekkel ellentétben nem lesz itt hazahúzás öt percen belül! Eredményhirdetés lesz, meg dobogóra állás, meg interjú adás. De addig, hogy bírom ki? És mi van, ha összef…m, akarom mondani összerogyok a pulpituson?
Gondoskodó hajlamokkal megáldott Főnökünk szerzett egy fotelt a Budai Sziklák csoda-wellness árnyas sátrában. A díjkiosztó előtti közvetlen perceket pedig már Grósz Béla promó sátrában töltöttük. Balázs Úr kényelmesen, katalógust lapozgatva...
...én pedig a kiállítói terület megjelenését látványosan feldobva, kétrét görnyedve:
Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ki bírjak sétálni, fellépni, lehajolni, kezet fogni...
...nagyjából értelmesen nézni, majd leszállni. Valahogy megtettem.
Már csak a hazaút volt hátra. Ez egy hosszas-keserves és érdekes látomásokkal tarkított folyamat volt, nagy részét éber kómában töltve. A majrévasba kapaszkodva, fejemet lógatva, hűsítésként ötpercenként levert a hideg veríték. Néha feleszméltem, körülnéztem majd visszazuhantam a nagy mélységbe.
Jártam a Gyöngyös-Károlytáró útszakasz kezdetén, voltam egy benzinkútnál, ahol a lemenő Nap fényénél és annak 32 fokos melege mellett olaj került a motorba, egyszer Gödöllő központjában ébredtem, nem sokkal később, meg egy, a Pilis lábánál lévő kis településen. Még az üzlet előtti parkoló is felsejlett, s félálomban láttam ahogy Tibibá tolta be a bringámat a boltba, Balázs Úr pedig kérdezte, hogy ugye bemegyek… de már nem nagyon tudtam emberien felelni…
És, ahogy minden „utazásnak” vége lesz egyszer, sötétedés előtt eljutottam haza.
Azóta sem vagyok jól, sőt rosszul.
Hétfőn egy belsőnél (26-os, autószelepes) többet ne tessék tőlem kérni!
Eredménylista errefelé található.