Bohemian Gran Fondo - 5K Monument 2016

Időszerű volt még valamit csinálnom most ősszel, mert már lassan két hete nyugalomban voltam. Persze a Mátra Maraton magasságában elhatároztam, hogy szépen leengedek… no, ez egészen aznap estéig tartott, majd sebtiben beneveztem a 10 órásra és nekiálltam érdekes weboldalakat böngészni, melyek hosszabb bringázásokról szóltak, és… és… igen-igen, regisztráltam erre a csehországi csodára Cesky Krumlov városába (és környékére).

Gran Fondo – ilyen megmérettetésen még nem vettem részt. Országút… nem hegyikerékpározás… ezt is ki kell próbáljam szervezett körülmények között. Hallani már hallottam a kifejezést, olvasni már olvastam róluk, hogy ezek amolyan nemversenyek (kivétel, amikor igen), s a lényeg a részvétel, esetleg vannak mért szakaszok (“szegmensek”), vagy épp az egész egy kőkemény verseny. Jöhet a gyakorlat!

Egy internetes versenynaptárban bukkantam erre a kvázi-közeli rendezvényre, s el is döntöttem, hogy márpedig tökéletesen fog illeszkedni az őszi terveimbe. 220 km, több, mint 5000 méter szint, nincs nyomulás, csak kellemes sportmozgás, szuper lesz! Pár hosszabb, 4-5 órás GF-jellegű bringázással készültem. Ez jelen esetben nem gluten-free, hanem gran fondo… Jó hosszú menetek, bennük 3-4 “mért” szegmenssel, szakasszal (5-10 perc időtartam között) lehetőleg jó távol, sok kilométer után. A testi ráhangolódásnál csak a lelki ment jobban. Annyira, hogy pár nappal előtte jól meg is fáztam. Emiatt mintha nyűgös lettem volna, de aztán lebeszéltem magam róla. Jól leszek, és kész!

Gatyába ráztam a bringámat is. A “rendeset”. A fiúk a boltban rábeszéltek, hogy nehogy már ne a jó országútimmal menjek, s felejtsem el a “dózerbicajt”. Hát akkor főjavítás: kapott az “öreg” Scott lánckerekeket, láncot, fogaskoszorú, új külsőt, hátra egy új felnit (a repedt helyett), fékbetéteket, bandázst. Csillogott villogott, pedig már 3 éves! Tényleg eljött az idő a generálra.

Utólag belegondolva jól jött a minusz 3kg bringatömeg (elég volt a saját pluszom), s nem volt gond a félelmeimmel sem. Ugyanis a drága bringán a fékváltókar menetrendszerűen (méterre pontosan 7000 kilométerenként) elvágja a hátsó váltóbovdent a karon belül. Most 16500-nál tartok, tehát épp nem esedékes a nyisszantás, de az ördög nem alszik… Aggódtam egy kicsit, hogy ha esik az eső, elegendő lesz-e az abroncsfék…? A többiek azt mondták, hogy a Tour-on is lejönnek a hegyről esőben. Végül is le… csak kapnak cserebringát, új betétekkel. De szerencsére jó idő volt – de még milyen jó -, így nem kopott semmi sem semennyit.

Regisztráltam, nem sokkal később adakoztam – lévén a “nevezési díj” adomány a mellrák ellenes kampány jegyében és szerveztem családi… na jó, economy-szállást…

Huhh… azért ez a lila szoba kemény meglepetés volt… sebaj, a lányomnak tetszett! Nekem meg déja vu érzésem volt, mert amikor 2011-ben Fityisszel Liberec-ben voltunk, akkor is valami hasonlót fogtunk ki egy vadászkastélynak álcázva… most kéményseprés (!) volt a szállás mottója…

Nem is bírtam bent sokáig, elhúztam regenerálódni, mert hat óra vezetés meg a lila köd az azért mégiscsak sok!

Egyből találtam egy félig kipurcant papírgyárat a Moldva völgyében – tudjátok, nagyon tetszenek az “abandoned” indusztriál építmények – ez az (volt) a javából:

Még futószalagot is tudtam fotózni:

Egy kis mellékúton pedig megtaláltam a másnapi menet jelölését – legalább tudtam, mit kell majd követni.

Még otthon a biztonság kedvéért feltöltöttem a műszerre a pálya teljes útvonalát. Nehogy már eltévedjek itt, mert ahogy nézegettem nincs olyan település, amelynek meg tudnám jegyezni a nevét (nemhogy kimondani – ha épp segítségre szorulnék). Arra is jó volt ez a kísérlet, hogy kiderüljön többet fogyaszt-e a Garmin, ha megy a GPS. Nem fogyaszt többet, kibírta rendes tartalékkal a majd’ félnapi használatot.

Más sportszakember is járt már erre – teljesítménymérés mindenhol. Stop! Ez a maximum!

Bringa után lótás-futás, irány a város!

Szerencsére mivel szombaton nem kellett élsportolnom, csak teljesítenem, így nem fordítottam akkora gondot az ultra-pihent lábizomzat és keringés elérésére. Örült a család is, hogy belefért pár perc közös séta Cesky Krumlov varázslatos óvárosában. Sőt még egy kis kultúrális kitérőt is szerettem volna tenni…

…. nem, nem ide:

Hopp, közben elrobogok egy “togo” kávézó mellett – zseniális (-an egyszerű) megoldás:

Szóval ide szaladtam, hogy még nyitvatartási időn belül meg tudjam nézni az Egon Schiele anyagot:

Az igazat megvallva, csalódás volt – több és jelentősebb rajzra, festményre számítottam. Bezzeg perui és helyi egzotikus kortárs művészek alkotásaiból volt vagy két emelet…

Ez van, akkor mentem inkább nevezni, közben meg észrevettem a részleteket:

Jó – cseh – szokás szerint a rendezvénynek köze volt a sörhöz. Egy sörgyár sörözőjében lehetett regisztrálni. Autentikus a hangulat, kár, hogy mostanság nem iszom szeszt (sem). Hamar elintéztem a formaságokat, a rajtcsomagban rajtszám, információk a frissítést illetően, gél, szelet, kuponok… pólót meg lehetett volna venni.

Volt egy kávé és sütikupon is a pakkban, este hatkor, verseny előtt jól esett a tripla fekete a szomszédos kolostor kávézójában!

Még sikerült elcsípni az óváros kisboltjának utolsó perceit, pár tonna mirelittel, húsokkal, sajttal, sonkával megpakolva tértem nyug… azaz haza.

Várom a vegetaniarizmusomra vonatkozó kérdéseket!

Másnap.

A Nagy Nap.

Mégiscsak rég tekertem 200km felett, a szint is helyénvalónak tűnik így elöljáróban. Kicsit izgulok, de ennyi kell. És matekozom, mi lenne, lesz a reális menetidő. A 10 óra. A 9 már álom.

Hajnali hétkor indulunk. Negyedórával korábban érkeztem, elég cudar idők jártak, de szerencsére magamra aggattam minden elhozott ruhadarabomat. Legfeljebb majd eldobálom őket. Ráadásul a sok ruha sok tárolóhelyet is jelent, mert két mez az hat zseb. Azokban meg egy heti elemózsia, pótalkatrész, szórakoztató elektronika, igazolványok… tömören (de) minden elfér.

Jól beálltam a majdnem első sorba. A chipszőnyegen álló fiatalember csehül és angolul tájékoztatta az indulókat, majd beült egy elektromos autóba és… majdnem nekünk tolatott… egyszer, kétszer, háromszor… A kisautónak nem volt kedve előrefelé menni. Pár perc kísérletezés után hagyta a csudába, s csak úgy ellőtte a rajtot.

Egy ideig… egész pontosan egy óráig jó nagy társaságban tekertem.

Érdekes volt figyelni a csoportdinamikát: minden hegynek, dombnak, púpnak úgy nekirobbantottak, hogy nem győztem kapkodni a levegőt. Ezt nem is csináltam velük sokáig, ahogy lehetett, egyből kihúzódtam a szélére és hátraeresztettem magam. Kell a csudának a sok kis mikro-interval. Főleg az elején. Aztán persze síkon és főleg lefelé (!) meg ment a tötymörgés. Gurulgászunk, trécselünk… persze… egyenletes tekerésről hallott itt valaki? Ó, és igen – a karbonkerekek… amik nem lassulnak csak csikorognak, füstölnek és szaguk van. Csak az volt a baj, hogy átlagban mindig újra és újra összekerültünk. De nagy szerencsémre a társaság egyszer csak megállt – az egyik sporttársnak kiszakadt egy küllő a hátsó kerekéből, hát “segített” neki mind a húsz kerékpáros a közelben. Így legalább már nyugiban nyomhattam tovább, a nekem jóleső dízel tempómat.

Finom hideg (4 fok) volt a völgyekben. A magasabb részeken meg már most majd meg lehetett sülni. Volt, aki a hegytetőn vetkőzött…

Az első frissítőnél beértem az elején elrobbantott társaság nagy részét. Nem igazán értem, hogy miért kell sokáig időzni ezeken a helyeken. Igaz, nem is vagyok egy nagy társasági lény, meg mindig időkényszerben vagyok, így hogyan is érteném az álldogálós bicajozások lényegét

Mindegy, az biztos, hogy jóval előrébb kerültem a képzeletbeli sorban…

Volt egy háromnegyed óra bolyozás – hú, de nem esett jól. Csak ment a rángatás – tudom, ilyen a mezőnyben tekerés, de nekem nem megy, félek, meg el is fáradok… Nekiálltam hát keményen dolgozni azon, hogy – tartósan – kiszakadjak a csapatból. Ez majdnem sikerült is, de egyszer csak mit látok…

Hát a fél banda az útszélén ácsingózik. Naná, hogy két perc múlva megint közöttük tekerészhettem.

4 óra sportolást követően megint a városban karikáztunk és eljött a második frissítés is. Ez itt alant a “gluténmentes” lehetőségek “tárháza”… Hát, ha valaki gabona, búza, tészta, sikér, glutén nélkül akar sokáig mozogni, akkor igencsak fel kell kötnie a gatyát.

Banán, alma, narancs, ásványvíz, ice-tea (no, ez utóbbi nagyon betalált, ittam is vagy tíz palackkal), aztán meg… ja, gumimaci, de aztán már tényleg semmi…

A klasszikus ellátás természetesen bőséges volt: müzliszelet, sütemények halmaza, szendvicsek (sonka, sajt, túró…), jajj a szívem fájdul belé! Ha meg eszem belőlük, akkor a gyomrom… (Kíváncsi vagyok, meddig tart ez az “őrületem”!)

Szerencsére megbuggyantottam még otthon a zsebeimet mogyorókrémes csokival (egy tábla), gf müzliszelettel (3db), meg egy halom géllel (hogy fogyjon már el); amiből csak hármat ettem meg – nyertek a rendes kaják!

Egy idő után, mikor elfogyott a normál-hazai koszt, átálltam a gumimaci-ice-tea energizálásra. Egyből utol is értem Wigginst… vagy Froome-ot, tudja fene…

Ilyen – festésű – bicajt lehet(ett) kapni? Vagy ez tényleg “onnan” származik?

Annyira elbambultam ezen, hogy majdnem elfelejtettem megnyomni az első mért szakaszt (a háromból), de aztán észbekaptam és odatettem magam, mondjuk a kényelmes állóképességi zóna helyett, valahol a tempó tartomány közepében. Meg is éreztem utána…

Érdekes volt ám a pálya vezetése – folytonosan az volt az érzésem, hogy feltekertünk valahova 7-800 méter magasba, s ott egy platón, fennsíkon nyomjuk fel s alá, rengeteg kis 10-50 méteres szinttel, aztán meg le. Ebből is össze tud jönni a kiírt szintkülönbség, de rettentően fárasztó módon. Persze ahol nincsenek ezerméteres mászások egyben… De semmi panasz, mert egész jól éreztem magam, szép volt a kilátás, néha beértem egy-egy másik távon induló sporttársat, kicsit lobogtam mögötte, aztán mentem tova a dolgomra…

Amikor csak lehetett ittam és töltöttem kulacsaimba a barackos jeges teából. Többévnyi mennyiség tűnt el bennem…

Visszatérve előző gondolatomra, ez a tó (?), folyó (?) is nyolcszáz méter magasságában leledzett:

És a vidám énekesmadárról (kukacku = kakukk?) elnevezett kemping is:

Már nem tudom hol jártam, de 170+ kilométer volt a lábamban az utolsó (3.) etetőpontnál. Természetesen megint csődület. Én gyorsan töltök, aztán húzok el. Gumimaci, banánok gyomromban vagy zsebemben, kiegészítve egy kis hazai csokival, géllel…

Nem sokkal később, valaki rám szól menet közben: “Magyar vagy?” – Igen, válaszolom, s hamarosan diskurzusba kezdek egy soproni triatlonos fiatalemberrel. Kicsi a világ – ahogy mondjuk. Nem is baj, mert ma azért nem sokat koptattam a számat, jól jött a társasága! Kiderült, hogy van ám egy közös ismerősünk is, egykori kollegám, de azt nem árulhatom el ki…

Közben adódott némi látványos száguldás a fenyvesben:

És még egy utolsó mászás, majd 500 méter szint egyben (végre!), mely az utolsó mért szakasz is. Mit mondjak, nem igazán tudtam ezt már megnyomni. Volt olyan meredek része, hogy örültem, hogy nem kell leszálljak. Azért 210 kilométerrel a lábamban… nekem ez nehezemre esik!

A méricskélés után még nem volt vége a hegynek, illetve a Gran Fondo-nak, fel kellett menni a tetőre. Szerencsére volt pár szurkoló az út mentén:

Már csak pár nyögvenyelős méter… Sajnos 9 óra pár percnél járok… vagy nem sajnos?

És nyakamban a medál! Megcsináltam, de szuper vagyok! Nem is készültem ki teljesen. A megfelelő mennyiségű kilométer meglett, az elképzelt menetidő is (lényegében), csak a szint lett kevesebb… nahát, mindössze 4500 méter, ki hallott már ilyet? Mondjuk már nem nagyon lett volna kedvem még 500-at (700-at) összerakosgatni, az is igaz.

Váltok még pár szót a kép hátterében cseverésző hazánkfiával, aki ahhoz képest, hogy csak pár éve bringázik, elég jól odatette magát a függőleges aszfalton, itt a végén.

Már csak a “jutalom” volt hátra, legurulás, vissza városba – reménykedtem, hogy letalálok… és mondjuk nem ájulok le a bicajról…

Lent a sörfőzde udvarán terülj-terülj asztalka. Már nem voltak sokan, mert persze az én távom indult legkorábban és ért be legkésőbb. Legalább nyugi volt. Szerkesztettem egy gluténmentes tésztát (= tészta nélkül):

Amit gyorsan el is nyammogtam, aztán mentem megkeresni a családot…

Hogy ismételjem magam: “és azóta is csak eszem és eszem és eszem…” De mit mondjak, van is rá okom. És csak sósat. Fú, ilyenkor kerülöm az édes ízeket… messziről, napokig. Bár ez a menet nem volt annyira intenzív, mégis elég rendesen kikészültem a végére. A sok-sok rövidebb és csak kicsit hosszabb meredély (10+ százalékok bőségesen ám), nagyon szívta a vérem. De tetszett! És ez nagyon fontos és jó! Idén már sajnos nem látok esélyt egy alpesi GF variációra (idő és időjárás), de jövőre… azt hiszem meg kell próbáljam!

Már itthon: vannak eredmények!

http://sportsoft.cz/cs/zavod/results/1860?rid=2288&eventid=5&genderid=1

Tanulság:

Mivel nem a menetidő számított, hanem a 3 mért szakasz összege, úgy tessék nézni: 32. lettem, 18 percet kaptam. Megyek fejlődni. Van hova! Mert ezt a Gran Fondo taktikázást még ki kell tanuljam, azaz nem kell sietni, úgyis beérek időben. Mint látható – pedig emiatt aggódtam leginkább, mármint, hogy kifutok a szintidőből, aztán meg közel sem… Sőt! Szumma-menetidőre a 4. lettem…. Tehát: sokkal lassabban kell menni a mért szakaszok között… igen, csak gurulni, meg-megállni… pihenni, pihenni, pihenni… s azt a pár kilométert, ami számít, no azt bezzeg ing-gatya nyomni. Micsoda új megvilágításba kerül mostantól a kerékpározás számomra!