Dolomiti dutyi-dili 1.

... azaz hóbortos történetek a Dolomitokból...

 

 

Ami jár, az jár,  még, ha 18 évente is. Ugyanis és végre valahára, illetve megint eljutottam a kerékpározás – egyik – mekkájába, a Dolomitokba.

 

Az úgy volt, hogy Balázs Úr éppen a következő időszak műsorát ecsetelte, s amikor meghallottam, hogy Cortina d’Ampezzo, akkor rögtön eszembe jutott... nem, nem a téli olimpia, s még csak nem is az, hogy bizony 1997-ben jártam ott először (s eleddi utoljára), hanem az, hogy nekem mégiscsak ott a helyem. Mert pont előtte mondtam le anyagi, szervezési és kedvi megfontolásból az összes idei, külföldi versengést. Ez más, nem versengés az ismeretlenekkel, hanem élménybringázás, motivációs mennyország, s persze egy kis erősödés, mert az is rámfér. A társaság (közvetlen úti-és lakótársak Papp Attila és Balázs Úr) kellemesnek ígérkezett, még az sem zavart senkit (?), hogy csak úgy bejelentkeztem, mint hivatlan vendég (??); felvettek.

A társaság (mert még többen is jöttek ismerősök kis hazánkból) nagy része hegyikerékpározni  tervezett, de nekem csak egyetlen célom volt: minél több hágót meghódítani, természetesen országúton, hiszen ez a pár (?) négyzetkilométer mindennek az alapja, ami klasszikus kerékpározás. Ha másért nem, akkor innen lehet rájönni, hogy melyik olasz kerékpárt, vázat, alkatrészt, vagy éppen ruhadarabot melyik hágóról, hegyről, völgyről neveztek el a gyártók. Tehát - nem nehéz kitalálni - a következőkben javarészt magam kerekeztem fel s le, de lakni társaságban laktam. Balázs Úrral már ezer éve ismerjük egymást, nem árultunk egymásnak zsákbamacskát (bár újítások azért mindig vannak)... Így ez a kétrészes - mert olyan sok és jó élmény ért, hogy nem fért el egy írásban - napló róla is ugyanannyira szól, mint rólam. (Időben jeleztem felé ezen szándékom, remélem így nem lesz belőle morgás holnap, a boltban.)

A nagy napon (=utazás), értem jött a kocsi, bringa a tetőre:

Én pedig a jobb hátsó kuckóba, s pár megállás, illetve egy (több) remek vetélkedés (például, hogy ki látott magasabb számot  az imént a magasságmérőn, s amit persze mindig Balázs Úr nyer, sőt az összes ilyen játékot is Ő fogja nyerni ezután is, de játszani jó, tehát benne vagyok...) után a délután közepére már a helyszínen is voltunk. Még annyit, hogy a többiek folyamatosan ettek, én meg majdnem elfelejtettem... aztán az utolsó félórában eszembe jutott, hogy ma még lehet egy kis sporttevékenység is összejöhet, így hát bekaptam némi fruktózt.

Az Olympia Camping-be hajtattunk – igen, itt töltöttünk 4 napot, annak idején. Balázs Úr, aki akkor még csak Balázs volt, éppen a boltját nyitogatta, Sass Józsi talán a tanulmányai befejezésével volt elfoglalva, ugyanúgy, mint Holluby Andris, vagy éppen én. Atyám, de rég volt mindez!

S ebben a faházban tengődtünk megint 5 éjszakán keresztül.

Khmm... micsoda hasonlóság...?

Vajon ki ücsörög a földön, s éppen bőszen láncot sterilizál?

Megérkezésünket és az azóta is álló, s némiképpen átrendezett (s valamiért összement, de ez csak Balázs Úr szubjektív véleménye) bodega felületes birtokba vétele után követően 10 perccel már kerékpárjainkon robogtunk a város felé, hogy megtaláljuk a Tre Croci hágó, majd a Misuria-tó felé vezető utat (ez nem az a tó, ott mellettünk, csak egy kisebb állóvíz).

Mint régen...

Nem egyből, de meglett az emelkedő...

Ó, ez csak 1800+ méterig kúszott fel...

utána kis „pihenő”,  tóba bambulás (menet közben), majd a 6 napon, rólam készült két kép egyike:

... irány a Tre Cime...

Hú, ez a szerpenti azóta is izgatja a fantáziámat. Mert akkor még – hivatalosan – „gyenge” voltam, s a kerékpárom 10-11 kiló (Mali országúti, Shimano 300EX szettel), 40:23-as „legkönnyebb” áttétellel... No, hát izgat a tény továbbra is, mert azt a mai (2015.06.25. este 20:00 óra, a nosztalgia bringázás után nem sokkal) fejemmel nem fogom megérteni, hogy akkor a manóba tudtam feltekerni azon (és a többi helyi) emelkedőn. Nem, ezt nem értem – hivatalosan. Balázs Úr meg nem is jött fel a tetejéig... arra emlékezett, hogy 2500 méteren van a vége, s 2200-nál visszafordult, pedig neki kompakt (34:28-as legkönnyebb, ellentétben az én standard, 39:28-as) áttétele volt most fent, és a bringáink is a 6-8 kilós kategóriába tartoznak. És még a feje is fájt a magasságtól. No, hát a vége éppen 2340 méteren volt, szóval jöhetett volna még 4-5 percet, nem többet, s járhatott volna neki is a csúcs-csoki, amit végül magamban ettem meg (köszönöm Máté a rengeteg szeletet, életet mentettek), s a retro-fotózást is egyedül, önkioldóval ejtettem meg (köszönöm Olympus), mivel nem volt, ki mellém álljon a korlátnál.

...mint anno Józsi:

Illetve egy T3-as mégis akadt a világ tetején:

A legurulás volt a nap fénypontja. Ekkor derült ki, hogy nem lüke dolog (bizonyos domborzati viszonyok között) a tárcsafékes országúti... 80km/h felett (meg kell jegyeznem, hogy hihetetlen módon, de ebben a versenyben tízed kilóméterperórára azonos sebességet gurultam Balázs Úrral – ezek szerint van döntetlen is a játékunkban; valamint az is fontos momentum, hogy Ő megérezte a ritka levegő miatti kisebb légellenállást-nagyobb gyorsulást), illetve 10-15 perc, hajtűkanyarokkal tűzdelt szabadesésnél már kevés az abroncsfék. Mondjuk, hogy akkor hogy tudtunk lejönni a lélekvesztőinkkel... meg végül is a 60-as, 70-es, 10-es, 20-as években sem maradt fent senki a hegyen...

Elő kellene bogarászni akkori edzésnaplómat, hogy milyen időt tekertem ezen a körön. Szerintem nem lett nagy a különbség. Akkor még fiatal voltam (és bohó), ment a taposás... most vért izzadtam, köptem, nyeltem, hogy feljussak. A teljesítményt nem is volt érdemes figyelni (nem is láttam az izzadtságtól), inkább a pulzust találtam – érdekesmód – mérvadónak. A – kényszerűen - alacsony (60 alatt, sőt...) pedálfordulat miatt nem tudtam magas teljesítményt generálni. Gondolom a magaslat is szerepet játszott az ebben a teljesítménytartományban elvártnál magas(abb) pulzusban, amit viszont az alacsony pedálfordulat meg némileg lecsökkentett (nem tud „felpörögni a szív”). Nem beszélve a folyadékháztartás zavarairól. Nem járok wc-re... (a leghosszabb bringázás is lement kisdolog nélkül, nem titok), viszont este, elalvás előtt meg kell innom egy kulacs löttyöt, hogy ne ébredjek fel az éjszaka közepén, kiszáradva... No, ezt rakd össze, Dini! Az igazat megvallva az életemért küzdöttem, illetve egész pontosan azért, hogy valahogy feljussak az emelkedő tetejéig. Ez aztán a következő napra is áttevődött, de addig még...

Volt egy hazatekerés, mikor is egy 30 kilós, gyufaszálakból álló ember viharzott el mellettem (éppen síkon). Azt hiszem ekkor épp nagyon fáradt voltam.

Aztán jött az evészet – míg a többiek pizzákért folyamodtak a helyi intézményben, addig én a hazait (párom főztje, nincs is jobb) toltam magamba tonnaszámra. Elég böcsületes mennyiségű zöldet kell elfogyasztani azért, hogy másnap is tudjak mozogni... Természetesen húskészítményeket is ettem...

A nyugalmas – senki sem horkolt, ujjé – éjszaka után zab- és tönkölypelyhet reggeliztem, bébiétellel...

A másnap reggeli – Lavaredo Trail futás rajthelyszín ellenőrzést követő...

(Mert, hogy azt a versenyt pont június 26-án indították, s pont Cortina-ból; tényleg Olipapa, Gyurkó Peti itt voltak?) ...bevásárlás végénél megkaptam az  „Így vásárol be egy vegán!” (?) minősítést, este pedig átjött egy honfitársunk két pokrócért, s bár nem nagyon ismert, de rákérdezett:  „Ugye te vagy, aki ketogén?”. Hogy honnan ered ez... ötletem sincs. Talán, aki nem jár pizzázni, az keto-vegán? Vagy mi van? A reggelinél Attila azt szúrta ki, hogy nem áztattam el/át a pelyheket, hanem szárazon ettem őket. Igen, így szoktam (meg), így szeretem. Van még kérdés, meglátás a kajálásommal kapcsolatban?  Mondjuk , holnap egy hágó tetején rámszól majd egy motoros:  „No mi van Te paleo, nápolyit eszel?”

A mélylevegőn kívül vettem egy térképet is a helyi, macskabarát könyvesboltban...

Igen, ebben a digitális világban is alap nálam, hogy "meglegyen" a környék papír formátumban.

Amúgy a konyha igazi ördöge Balázs Úr. Egyes sepcialitásait - mint pl. a tejtermékeknek nem kell hűtés – már megszokhattuk a boltban.  Itt láthattam a szendvicsmelegítés trükkjét – nem, nem melegszendvicsről van szó, hanem egy normál darabról, amit beltartalmától megfosztva (magyarul a zsemlét, először vajas felével lefordítva, majd cserélve) kell egy nagy leveses fazékban melegíteni...

Valószínű, hogy a bal kézben tartott, két napja kettévágott állapotában pihenő almafél és kiskés segít az M méretű karbon Scott hegyikerékpáron és az éppen üzemelő háromszemélyes Pedrini márkájú kotyogóson áthajolva történő főzőcskézéshez szükséges tökéletes balansz eltalálásában. Hát, ja.

Későbbi történet: készített tintahalat is, hogy majd azt vacsizunk. Addig tetszett igazán, amíg csak párolódtak (a nagy szendvicsmelegítős fazéékban) a karikák... aztán jött a „mártás” (fél tonna sajt és liter tej rá)... ekkor már húztam a számat, de a vég akkor jött el, mikor fogyasztás előtt nem sokkal kiderült, hogy összekeverte a tésztával. Szervusz tintahal! Mentem répát ropogtatni. Aztán olyat is tud, hogy szemre megmondja hány fokos a főzővíz – talán a bugyboréksűrűségből? Az enyémben speciel egy darab bubi sem volt, de a 70 fok megállapításra került. Nem is égettem meg a számat!

Arról nem is beszélve, hogy Balázs Úr teljesen alulműszerezett, s mégis minden olyan paramétert tud a kerékpározásról, alatt, közben, amiért én súlyos ezreket fizetek, hogy kiderüljenek. Neki van egy nagyjából 20 éves Cateye Altiemeter magasság- és hőmérővel rendelkező órája. Nos, ebből a két paraméterből neki nem gond kiszámolni a pedálfordulatot, vagy épp a teljesítményt sem. Hogy csinálja?

Mindezen felbuzdulva, rettenet későn, majd fél tízenegykor álltam neki a napi kerékpáros programomnak, ami 4 hágót tartalmazott. Majdnem ezeket:

Felfelé ilyen cementes tartályt láttam az út mentén - emlékszik még valaki erre a csapatra?

Tehát az első hágó - Falzarego...

Ez meg 1997. Holluby Andrissal:

Utána, folyamatos emelkedést követően a ValParola:

...kis (?) gurulás:

...a friss aszfalton:

Le a völgybe, s Corvara-t elhagyva...

Campolongo:

Mellette a Hotel Boé...

...vajon ki lehet a tulaj?

És a végén a Giau. Hűha! Hát ezen utolsó meredély rendesen meggyötört. A településneveket olvasgatva, mormoltam magamban egy kis lelkisegélyt:

Ne

Dini!

Nem kalkuláltam ilyen emelkedéssel, ilyen hosszan. Konkrétan mégis majd betojtam... először, mikor megláttam az út kezdetét, aztán a várható 29 hajtűkanyart jelző "motivációs" táblát:

s hogy milyen lassan „fogytak”... azaz jutottam el a tényleges 29-esig:

Az valamelyest motivált, hogy senki nem vert hátba felfelé. Igaz, a rengeteg próbálkozó jelentős százaléka 70+ éves volt, kompakt vagy tripla hajtóművel, s az is lehet, hogy nem ez volt az aznapi 4. (na jó, harmadik, mert az első kettő az majdnem „összeér”) hágójuk. Nézegettem a műszerfalat... ha már 60 rpm  közelében járt a  pedálfordulatom, jól éreztem magam (lélekben). Alatta, maga a pokol...  Amikor felértem, gyorsan szédültem egyet...

...lekászálódtam a gépről – jut eszembe, az utolsó kilométeren begörcsölt a jobb combom... – megettem az utolsó nápolyimat (még mindig köszönet, Máté), megittam az utolsó korty itókámat és nekiálltam legurulni, haza... Megúsztam, bár éreztem, hogy reflexeim lényegében fent maradtak a hegyen... nem ment oly fényesen a kanyarodás, fékezés... és rengeteg motoros... tényleg, annyi volt belőlük, hogy azt nem lehet leírni. Kicsit zavaró is volt, mert egy percig sem lehetett csöndben, elmélyülten emelkedni, vagy épp lejtőzni, mert mindig jött, egész pontosan csapatostul jöttek, mert olyan itt nincs, hogy szóló motoros, csak minimum 4 fős társaság. Az amúgy nem is akkor gond, ha jönnek-mennek. Tényleg nem zavar, hogy a cipőmbe akad az oldaldobozuk, vagy leégeti a lábamról a bőrt a kipufogó, mikor a záróvonalon előznek a hajtűkanyarokban. De azzal szerintem nincsenek tisztában, hogy nem olyan egyszerű 7-8 légkörre fújt, 23mm-nyi külsőkkel ereszkedni többszáz métert, s közben még azt is várom, mikor reccsen ketté a rugózás nélküli 300grammos karbon villa... Az utak nem olyan jó minőségűek, mint azt egy – széles gumikkal, rugózással, elől kettő, hátul egy, pizzányi tárcsafékkel rendelkező - motoron ülve gondolhatnánk. Meglepő mennyiségű repedés, ugrató, lépcső (!) van, a legváratlanabb helyeken, s ezekhez érve, sajnos sokszor csak az utolsó pillanatban tudok/lehet korrigálni, hogy ne üssem fel a bicajt vagy ne törjem össze magam. Nos, ha ilyenkor a hónom alatt megérkezik egy moci... az komolyan tetézheti a bajt.

Szerencsére épségben hazaértem, s csak ettem, ettem, ettem... meg néha ittam is, illetve sétáltam 6 percet, szigorúan regeneratív jelleggel, mert másnap is (kerékpáros) nap volt/van/lesz...

De csak egy könnyed átmozgatás az egyórányi járásra lévő fagyizók közül a legközelebbibe... És sikerült! Dobbiaco pont ennyi időre volt tőlünk, az úton lefotóztam Balázs Úr érdekesen "dudorodó" zsebeit... Hé, így nem lesz hosszú életű az a mez!

Meg kedvenc hirdetését is elkaptam...

...s a főutcán már szembe is mosolygott a sztenderd Nagy Műanyag Fagyitölcsér – takarásában pedig a műintézet. Én egy háromgombócos vegyest (csoki-sztracsatella-egészmogyoró), Balázs Úr pedig két szelet tortát (...) kért kávéink mellé, kísérőnek.

Hopp, a torták akkorák voltak, mint idehaza egy egész, szülinapi, így – engednem kellett az erőszaknak és – be kellett segítenem az eltüntetésükbe, egy fél szelet erejéig.

De azért látható a gondterhelt ábrázata, ugye?

"Hogy a csudába nem lehet itt háromötöd vagy négyheted tortát kérni, vigye el az ördög!" - gondolhatta az osztozkodás közben...

Ezek (szénhidrát és koffeintúladagolás – főleg Balázs Úrnál, akinek sikerült lényegében egy órán belül két teljes adag (!) feketét is felhajtania) után a hazaút, mondhatni gördülékenyen ment. Menet közben megnéztük a főúton keresztülfutó ultra-trail atlétákat, illetve a gyaloglókat. A délutáni passegiata során pedig egy autentikus helyen (a helyi kerékpárboltban) az olasz országúti bajnokság utolsó öt kilométerét:

Tisztára otthon éreztük magunkat, mert itt is pont az történt, hogy a befutó előtt 1 perccel megjelent valaki egy leszakadt stoplival. Szegény öreg szerelő bácsi láthatóan nem túlzottan örült annak, hogy lemarad(hat) a közvetítés végéről. De győzött az akarat(a), ott állt velünk, míg a célba nem ért Nibali és csak utána ment lakatolni. A vevő meg a cipője igazán várhat ennyit. A boltban lettem figyelmes a beépített konyha/tálalószekrényre benne egy klasszik hifi szettel:

Akart esni is egy kicsit, de akkor még nem tudott. Aztán az este közeledtével leszakadt az ég – amit délután egy órára ígértek, az most ért ide. De ideért. Szerencsére délutáni sétánkat már befejeztük, én hazafelé gyalogoltam a főút mellett, Balázs Úr pedig épp éttermet keresett a többiekkel, de nem talált. És ez volt a szerencsém, mert hívott egyből, hogy Attilával (aki menet közben elköltözött tőlünk, egy egy kilométernyire lévő szállóba), autóznak vissza... így fel tudtak szedni, mielőtt becsületesen elázhattam volna.

A késő délutánt már a kemping pizzériájában töltöttem, laptopom és egy jókora caffé latte macchiato társaságában...

...amit amúgy minden délután - megszegve az évszázados olasz kávéfőzési törvényeket - 17 és 18 óra között, igen kedvesen elkészítettek nekem!

Később még egy kis - többek által megénekelt - "hazai" koszt került a testembe, mert jött a másnap...