Early In The Morning...
Ain't Got Nothnig But The Blues...
Énekelte csütörtök este John Mayall, aki immáron tízenharmadik alkalommal tette tiszteletét kis hazánkban.
Ropi barátommal utolsó pillanatban találtam ki, hogy illene megint elmenni, mert bár már ujjongtunk együtt az egyik legnagyobb élő legenda valamelyik korábbi előadásán , de nem is tudtuk összrakni, hogy az mikor volt... Az biztos, hogy akkor Coco Montoya gitározott. Ennyi ment fejből.
Én még talán az 1986-os (?) Budapest Sportcsarnokban tartott fellépésén is ott voltam. Hű... ahhoz képest azért változott a világ. Akkor meg lehetett tölteni egy stadiont egy külföldi (nyugati) blues mesterrel... Igaz, volt előzenekara is anno a Hobo Blues Band és a Chicago Climax Blues Band "személyében". Úgy könnyebb lehetett. Akkor talán Walter Trout volt az (egyik) szólógitáros.
Most egy - nekem és szerencsére - minimál fellálással érkezett. Dob-basszus-gitár és Ő. Utána is néztem, nagyjából 5 éve ez a zenakara a 82 (!) éves Mayall-nak, aki talán a legenergikusabb volt a szinpadon. A többiek - jó sportemberhez méltóan - fokozatosan melegedtek be... aztán a harmadik-negyedik számtól beindult az örömzenélés! Mivel én is a négyhúrost pengettem anno, így különös figyelemmel viseltetek a basszerek iránt. Nagyon tetszett a sound, amit most hallhattam. Mivel teljesen kimaradtam az utóbbi években a zenekarok/zenészek vizslatásából, így eleinte azt gondoltam, hogy egy fiatal lány bújt a hippi-köntösbe (Hendrix-pólóba) és akasztott magára egy hatalmas Precision-t. Pár perc múlva, az első basszus-szóló alkalmával változtattam véleményem, hogy lehet, hogy ez egy fiatal fiú. Egy kicsit soknak tűnt, amit ki szeretett volna hozni a szólók alatt a hangszeréből, de hát tegye, ezért van a koncert. Utánaolvasáom eredményeképp viszont fény derült az igazságra, hogy Ő Greg Rzab, aki nem éppen egy tízenéves csitri... Ennyit rólam.
A gitáros, Rocky Athas (micsoda művésznév - mintha egy pankrátortól kapta volna...) "Kőbánya Blues" viseletben, iszonyat szólókat vágott le. Talán lehetett volna néha kicsit visszafogottabb - Mekkora kritikus vagyok, ugye? - mert néha, még a lassabb számok alatt is, majd leszakadt a fejem, amikor szólózni kezdett. A dobos Jay Davenportkosárlabda mezben nyomult és előszeretettel használt "bojtos" dobverőket (Mi a neve annak, ha filc, pompom nemtudommi van a végén?. Mayall erős kontrasztott alkotott eleganciájával (ing, nyakláncok) velük. De a zene nagyon "ott volt" - tényleg!
Az a jó a blues-ban, hogy nincs két egyformán előadott szám, nincs két egyforma koncert. Teljesen másképp szólt a Long Gone Midnight (Bár hiányoltam a "feszes" részt a végéről.) vagy a Talk To Your Daughter, mint ahogy azt például lemezen (studió- vagy korábbi koncert album, mindegy) hallottam-megszoktam. Még a ritmus sem volt ugyanaz - "mezei" 4/4 vagy épp "triolás 4/4"... minden működik! Ezt sokan adaptálhatnák a kerékpározásukba is - én ezt teszem vagy száz éve - miszerint nincs két egyforma gyakorlatsor, edzés, év... Nos? S mennyivel többen tartanának ki szeretett sportunk mellett, s maradnának "benne" öreg (master) korukra is... Erre meg... a kijártnál nem belefutunk Holluby Andris Master-2 élversenyzőnkbe? Nincsenek véletlenek, naugye!
Meg is állapítottuk, a koncert után hazafelé sétálva, hogy azért ez a blues-dolog örök és elpusztíthatatlan, sőt nemcsak konzervál, de erőt és fiatalságot is ad. (Lehet, elő kellene vennem néha a hangszerem?) S milyen jó, hogy tinédzser korunk végén, pár évig mi is blues-zenéléssel töltöttük szabadidőnket...
Nem is vacakoltam sokat az alvással - persze az élmények sem hagytak nyugodni, meg...
...meg az a fájdalom, amit még csütörtök reggel esésem miatt éreztem. Jól elvágódtam a terepen, a nedves avaron. Minek kell nekem 28mm-es slick-kel az erdőben rallizni?
Megütöttem a lábam, ez eddig nem gond, de a bordáim alatt is keletkezett egy nagy, tenyérni "fájdalom" - befelé. Hallottam is egy nagy reccsenést. Először a karbonvillára gondoltam, aztán meg arra a nagy fadarabra, amit a hónom alól szedtem ki, amikor feltápászkodtam a földről. Hátha azok adták a hangot. Kivülről - látható - nyoma nincs, de ha megnyomom magam, akkor ajjaj! Néha be is görcsöl, akkor jön pár másodpercnyi kényszertartás, kiugró szemek... esetleg kis üvöltés. Mi van ott, a bordák alatt? Máj, gyomor, rekesz? Egy jó kis belső vérzés...? Mondjuk, akkor talán most nem gépelnék.
Azért csak felraktam magam a bringára péntek reggel - hiszen szabadnap és szép idő volt - és nekiindultam a rehabilitációs menetnek.
A lábam jól gyógyult...
De a tekerés nem ment. Fájt a levegővétel. Már majdnem hazafordultam a hegytetőről, amikor egy kicsit kezdtem jobban lenni. Talán bemelegedtek a belső szervek?
Gondoltam, folytatom, de nem megyek messze a várostól, hogy bármikor haza tudjak gurulni, ha úgy adódik.
No, erre még belefutottam Zoránba is Pátyon. Illetve Ő ért utól, hívott is, hogy folytassuk együtt, Máriahalom felé, de jeleztem, most nem lennék remek edzőpartner...
Közben majd ledőltem a bringáról - mármint, amikor meg kellett szólalni. Sport és beszéd nem ment egyszerre.
Lefordultam Herceghalom felé... de nem sokáig tekertem egyedül, lett új társaságom:
Fel is derültem arra a pár percre, míg velem utazott a kis bogár!
Utána még megnéztem, hogy sza... akarom mondani szórják a trágyát a földeken:
Végül hazamentem, majd le a doki nénihez. Becsületesen megnyomogatott, s kizárta az "akut has" (?) létrejöttét, szerinte puha az, ami szerintem kemény... Remélem, hogy nem fog elkönyvelni a "pamut", mindenért nyávogó férfiemberek közé! A diskurzus végén, a biztonság kedvéért kaptam egy beutalót hasi ultrahangra - ha nem javulok a hétvégén, akkor hétfőn megyek időpontért... aztán gondolom karácsonykor sorrakerülök. Addig viszont lehet, hogy meggyógyulok...?
Mindenesetre a páromtól átvettem egy szett nem szteroid alapú gyulladáscsökkentő-fájdalomcsillapítót. "Jó szer" lehet, mert csak napi két egységet lehet fogyasztani belőle...
Hogy mi lesz a folytatásban? Nem tudom.