Áhhh... ilyenkor az ember nem is tudja, mit mondjon.
Illetve dehogynem tudja. És mondja.
Anyázik egy becsületeset akkor, amikor észreveszi, hogy kilencedmagával együtt lement a térképről (csak Óbudáig tartott a kitérő...).
Meg egy másik sorozatot, amikor visszatérve a pályára meglátja, hogy hol tévesztett, mi volt az ok (no, mi... nem volt ott... - se ember, se szalag).
Belül hörög egy adagot, amikor realizálja, hogy kik mentek el addig, míg ő a kertek alatt tekergett (mindenki).
Akkor sem hagyja abba, mikor beesik a célba és találkozik a "tettestársaival" (sőt, együtt sztorizgatnak).
Majd kiordibálja magát az útba eső rendezőkkel. Nem nyugszik, mikor megtudja, hogy hol végezhetett volna (Amúgy ezt inkább jobb nem kutatni... a sportban pedig nincs "ha"!)
Interjút ad az előtte végző ellenfelek kérdő tekinteteinek (tudom, ez képzavar).
A család is kap egy keveset (és még a nap hátralévő részében is - nem irigylem őket).
Gondolkodik azon, hogy hogyan lesz a "ha én ezt a klubban (a boltban) elmesélem" (kínos mesedélután holnap, holnapután...).
Végül leül és ki(s)írja magát.
Közben újra végiggondolja (mert ma már egyszer, kétszer, sokszor megtette), hogy mióta és mennyit készül, emiatt kel-fekszik, eszik-iszik, dolgozik-pihen, akkor és úgy, hogy az az adott (verseny)napon a legjobban működjön.
S erre egy fránya kétméteres szalag, egy majd kétméteres rendező - illetve a hiányuk - elront mindent.
Ez volt ma. Remélem, a következő verseny jobban sikerül.
