Előretolt alaptábor 2013 2/2 - jégbor, majd ennek kapcsán étel - s végül életképek

Avagy: hogy adtam a fejem borkóstolásra?

Természetes, hogy bejött a jóslat és az első napon elkezdett esni. Legalább letudjuk az elején! Amikor szemerkélésből hirtelen elállt, nekiindultunk (Ez is csak a második próbálkozásra jött csak össze – mondanom sem kell.) egy könnyed négy órás szaggatásnak.

Az eleje még elment, sőt száraz útszakaszokkal is találkoztunk a fennsíki részen. Nem sokkal később már azt mondtam magamban, ott kellett volna ide-oda menni, aztán irány haza. Sokkal később már egészen más mondtam.

Másfél órával később, Orebic után elkezdett megint szemerkélni, de még inkább villámlani. Vissza is fordultam Petiért, aki nem sokkal mögöttem jött, de ő hajthatatlan volt, neki – ha cigánygyerekek potyognak az égből akkor is – el kell jutnia félsziget csücskére. Megfordultam (megint) és felmentem vele a hágóra, ahonnan ő még tovább én meg még inkább hazahúztam. Volna. Ha nem kezd el olyan szinten ömleni az eső, amilyenben még nem volt részem. Azért elindultam visszafelé.

A parton folyamatosan cipő-kerékagy magasságig érő hömpölygésben „haladtam”, közben villámlott és dörgött.

A városból kiérve kezdett nagyon pocsék lenni a helyzet, nem is az eső, inkább a közeledő emelkedőn, s utána a hegytetőn beszerezhető potenciális áramütés (magyarul villámcsapás) veszélye miatt. Találtam egy kis falut – Postup – ahol kérdezősködtem a partmenti hazaút lehetősége felől, de nemleges volt a válasz. Ellenben beállhattam – volna – az eresz alá, míg elül a vihar. Megköszöntem, de az ázott ruhában ácsorgásos megfagyás veszélye is felsejlett, így továbbálltam. Úgy látszik, a villámok jobban vonzottak. 10-15 perc múlva úgy vélekedtem, hogy talán jobban jártam volna, ha maradok.

Tehát  - mert keménytökű magyar gyerek vagyok – nekivágtam a hegynek. Remek kis sziklafal alatt – s tényleg alatt, mert többszáz métert az út bal oldalán tettem meg, hogy még annyit se legyek az öt méterre lévő peremen, ahol már igencsak komoly zivatartevékenység tombolt – küszködtem felfelé.

Mint később kiderült, a helyiek "Kapitány"-oknak nevezik ezeket a sziklafalakat. Van egy speciális tulajdonságuk: omlanak.

Az idegbajtól (Vagy a nagy légköri áramerősségtől?) a pulzusom az óra szerint az egekben járt, pedig nem nyomtam, csak haladtam, sőt inkább cammogtam. Még jó, hogy volt kapacitásom erre is figyelni.

Folyamatos reszketéstől fűtve, még életben voltam és sikeresen átbuktam a hágón.  A következő lejtős, majd sík részen, azaz a félsziget belsejében a várva várt jobb (a jóról már lemondtam a felhők láttán) idő elmaradt. Lett helyette jégeső. Először csak a sisakomon kopogtattak egyszer-egyszer. Én meg arra gondoltam, felverődik a víz által az úttestre felhordott sóder. Aztán rájöttem, hogy az nem a sisakomon koppanna. Még aztán észre is vettem a kopogás konkrét okait: fehér borsónyi, majd egyre nagyobb jégdarabok. De jó! Tényleg ez hiányzott! Az ember átutazza a fél világot, hogy aztán annak végén, a semmi közepén, bőrig ázva két villámcsapás között, egy kőomlás után még a jég is agyonverje!

Ugyanis ekkor már esődzsekiben is fájt, ami rám hullott. Itt jegyzem meg, hogy tényleg érdemes jó minőségű ruhákat beszerezni, mert a dzsekim, illetve a cipőmet védő esőkamáslim alatt csak most, lassan egy óra szakadó áztatás után jelentek meg az első vízfolyások, s még így, vizesen sem kezdtem el kihűlni. Ehhez természetesen a folyamatos, megállás nélküli haladás is kellett. Hogy a félelem fűtő hatásáról ne is szóljak…

Volt egy „átlós”útszakasz, keresztül a pusztaságon. Sehol egy fa, egy bozót, egy ház antennával vagy akármi, amibe – rajtam kívül – belecsaphatna az istennyila. Egészen pontosan itt tojtam össze magam teljesen. Innen kedzve nem tudom miképp haladtam, de az egész biztos, hogy nem álltam, mert sikerült elkecmeregnem Pijavicino-ba, mely település az utolsó volt az utolsó hágó előtt. Sőt már magán a hágón volt, sőt-sőt majdnem a tetején, de ezt csak később tudtam meg egész pontosan.

Itt azonnal menedéket kellett keresnem, mert a villámlás és a mennydörgés folytonossá vált. Nem viccelek, akik ismernek, tudják, hogy időjárástól függetlenül jövök-megyek, de itt komolyan feladtam magamnak az utolsó kenetet.

A falu utolsó házánál bekanyarodtam, hogy beállok valami fedél alá, hátha megúszom a kisütést. Sikerült is egy egy olyan házat választanom, melynek se eresze, se fedele semmije nem volt, ahová meghúzhattam volna magam. Már csak egyvalamit tehettem: lapultam. A falhoz.

Amint így lapulok már 3-4 perce és visszaszámolok... merengek életem – feltehetően - utolsó szakaszán, nyílik a lakatlannak hitt épület ajtaja és egy fiatalasszony int felém: jöjjek beljebb!

Most már aztán tényleg nem hittem el a mai napot, de szélsebesen, laposkúszásban haladva, a fal mellett beoldalaztam az előszobába. Ő meg nyitotta a szoba ajtaját és láss csodát: bent kandalló s annak melege , törölköző, szék és két kedves ember fogadott. Megérdeklődték, hogy minden rendben-é? Remegve nyilatkoztam, hogy talán, de inkább én kérdeztem, hogy ami kint történik, az normális időjárási tevékenység errefelé? Persze, hogy nem volt az, meg is nyugtattak valamelyest. Várható elültét egy órával későbbre jósolták, addig engem szívesen marasztaltak. Beszélgettünk is, kaptam – török – kávét, tejet, süteményt, frankón fejedelmi módon éreztem magam.

Egyszer csak fény jelent meg a szobában: úgy maradt egy villám?

Nem, nem – kisütött a nap! Pedig nem telt el 10 perc, negyedóra az évezred égszakadása óta. De egyszer tényleg minden rossznak vége szakad, s minden jónak is, így búcsúzkodni kezdtem. Tárgyi emlékképpen kaptam egy névjegyet:

Anto Kacic, borász.

Mikor kiléptem, így festett a tájkép – csata után:

Sebeseb tekertem a hágóra, melytől mindössze csak 500 méter választott el, de az az utolsó fél kilométer ilyen volt:

Jeges. Néhol "csak" vizes:

Azt hiszem, többszörösen nem bántam meg, hogy az utolsó utáni pillanatban lemondtam a továbbtekerésről: élek és egy, mit egy, rengeteg „élménnyel” gazdagabb lettem.

Ennek a kalandnak a folytatása, hogy hosszú évek „kihagyása” után ismét bort fogyasztottam. No, nem ittam, csak kóstoltam, mert a bor – bár a borkultúrát tisztelem és becsülöm – sajnos nem megy le a gigámon. Ez van, de tessék elhinni, el lehet így is éldegélni. Most azonban kivételt tettem magammal, mert mégiscsak kell, hogy valami kézzelfogható, szájjalízlelhető emléket vigyek haza a nagyszerű első napi edzésem, megmenekülésem mementójaként, és valamelyest megmentőim iránti hálám jeléül.

Korculáról hazafelé, ezért Petivel beugrottunk a pincészetbe, s az ő illetve Anto segítségével összeszedtem némi folyékony ajándékfélét a családnak.

Kielemeztük, hogy milyen szép az idő errefelé, aztán mindenki hazaeredt, ahogy azt kell.

A borkóstolóval el is érkeztem kötelező és egyben kedvenc tábori-gasztro rovatomhoz. Mit fogyasztottunk egy álló héten keresztül? Mivel az élelmiszer drágább (el ne feledjem, tankolni viszont olcsóbb), mint idehaza, javarészt hozott anyagból dolgoztunk.

Reggelire:

Peti különleges vonzalmat táplál a kakaós tej iránt, se fel is halmozott egy kisebb készletet, mely lefedte a hűtő legfelső polcát.

Amúgy is szereti a kristálycukrot tartalmazó termékeket (kóla, rízskóh+lekvár, rácsos süti+lekvár, burek, rétes, csokis tej).

Valamint a klasszikus táplálkozást követve jó kis „egytálételeket” fogyaszt (utána mindig deszert jön). Leginkább tésztát tésztával (+ feltét).

Ellenben velem!

Nemrég olvastam egy jó mondást (beszólást): az ember az egyetlen élőlény, aki tudatosan tönkreteszi az élelmiszereit (konyhatechnika – sütés, pirítás, kíméletlen főzés), így még inkább maradok az „Eating Clean” mozgalom vívmányai mellett, mely nem egyenlő a paleo-val, a félreértések elkerülése végett.

Japán eredetű (sőt gyártású) hajdina metélt, egy híres versenyző nevével fémjelezve:

Zöldség, gyümölcs.

A konyhatechnikailag legösszetettebb étkem a héten a keksz illetve a barna kenyér volt.

Aztán Peti mégsem hízik én meg hónapokkal a szezon előtt grammozhatom a narancsot, ha versenysúlyba szeretném magam hozni májusra. Ez a nagy büdös helyzet…

A fizikai táplálék helyett inkább szellemiekre helyeztem a hangsúlyt. A pihenésnek egyébként is fontos része a lélek táplálása.

Egy szaftos kis szoftpornó-novellagyűjtemény a reneszánszból:

(A könyvtárban leselejtezték, egy százasért vettem.)

Ha pedig az ember fia edzősködésre adja a fejét, akkor nem árt tisztában lenni a rá váró feladatokkal:

Természetesen az elmélyülést meg kellett támogatni a helybéli radler különlegességekkel!

Sajnos nem ettünk helyi specialitásokat, de találkoztunk a tenger gyümölcseivel:

Ugyanitt lehetett egyesületi tetőcserépre is bukkanni:

Az edzőnek figyelnie kell más sportágakra is! A település hátsó része csodás látnivalókat tartogatott.

Itt egy vízi testvér, partra vetve:

Hopp, mibe boltottam?! Ez már csak távoli rokon, de mivel hajdanán nagy motorcsónak-csónakmotor kedvelő voltam (még sportcélú kishajó vezetői jogosítvánnyal is rendelkeztem 150kw-ig), kellemes meglepetést okozott gazban heverő hajó, rajta egy amerikai West Bend márkájú (a Hartfordi Aluminiumgyár terméke) 200-as csónakmotorral. Hajj, ha nekem ilyen lehetett volna annak idején!

És… volt is, de eggyel nagyobb kivitelben: a Silver Shark, melyet 350-esnek saccoltunk (szintén West Bend gyátmány, de nem volt rajta a lökettérfogatra utaló jelzés) és 18 lóerőt tudott:

Beépített, elemes "műszerfal" világítás (2db góliát elem szükségeltetett hozzá), fehér szivató és stop gombok – micsoda csemege! Vitte is a ladikot később a Progressz testet, mint a szélvész! (A Nyimor testre már nem került fel.) És a fogyasztása! Azért is adtuk el – 1liter/1km… nem csoda, a hatvanas években, mikor készülhetett nem ez volt a szempont. Csak mi a négygallonos tankkal nem jutottunk messzire, azt is drágán, mozgó benzinkút pedig nem volt a Dunán.

Hú, de elkalandoztam…

Nem sokkal később egy könnyed kétkezes súlyzónak is használható járműalkatrészt lehetett észrevenni a gazban:

Hmmm... az edző szeme, ugye?

Ez az E-Kadett úgy látszik a rozsdán kívül a fémet is vonzza:

Kedvenceim a lokális autókülönlegességek. A környék jellemző autója a Golf:

Vagy a két Golf:

Illetve bármi, ami VW:

De van ám mááásik típus is! Kérem tisztelettel, aki tanult 1989-1993 között francia  nyelvet a gimnáziumban, most figyeljen! Mi is volt a Marchand család járgánya?

Hát persze, hogy a Renault Quatre (R4):

Igaz, itt már csak a lepukkantnál is lepukkantabb darabok szolgálnak valamennyire (leginkább rendszám nélküli terepjáróként), a többség áll az út szélén, kertek alján...

Másik érdekes Renault-ra is rábukkantunk a gazban - R16, ha jól tudom az első "ferdehátú" (5 ajtós) járgány:

Ez a Union Jack-be öltöztetett jobbkormányos Volvo vajon hogyan (k)úszott át ide?

Nem felejtettem el, de a hazai gyártásból – Zastava – meglepően keveset vettem észre, s abból is inkább csak az ősi típusokat. Bár volt, ahol egész kis gyűjtemény kerekedett belőlük:

Kerékpárt (működőképest), kerékpárost… azt nem láttunk…

Így teleltünk, tavaszodtunk és közben edződtünk! A helyet melegen ajánlom mindenkinek, csak az az utazás oda-vissza... jajj! Öreg vagyok (?) én már ehhez.