Érzéstelenítés - SingleSpeed-del szólóban, a Holdfényliget 10 órás MTB versenyen

Ejha! Most aztán tényleg elmondhatom, hogy totálisan leépítettem magam.

Kitaláltam, megterveztem, megvalósítottam, s végül itt ülök a laptoppal az ölemben és alig mozognak az ujjaim. Ez kellett!

Tényleg bérletes vagyok már ezen a versenyen, ahogy az eredményhirdetésnél is frappánsan megjegyezték. Negyedszer jöttem-mentem, tekertem-küzdöttem, adtam magamnak a kiképzést a Holdfényligetben. Volt, hogy jobban ment, volt, hogy kevésbé, volt szárazáság és volt eső, sár is, a dobogóra viszont mindig felkúsztam valahogy. A változatosság gyönyörködtet. És a dobogón álldogálás is. De, hogy ne csak a formámra vagy az időjárásra foghassam az eredmények alakulását, gondoltam egyet: célozzuk meg a technikát. Mármint annak minimalizálást. Láttam tavaly, hogy Németh Gabesz és Pósfalvi Tomi milyen remekül repesztenek a ragadós sárban az egysebességes, rigid (fullmerev) bicajaikkal, még azon az őszön én is újra beszereztem egy singlespeedet: a Rithey-t. Tudjátok, megépítettem, hogy akkor idén "visszatérek", singlespeedezek a maratonokon, de nem, ez nem történt meg. S amely bringa menetközben mégis váltóssá alakult, s a szezon jó részében azon és úgy, váltósan ("változatosan") versenyeztem. A nyári karbonizálás következtében viszont visszaépült egysebességessé, így volt-lett célszszerszámom a merénylet megvalósítására. Az időjárás ezentúl nem izgatott, sőt reménykedtem is, hogy lesz némi csapadék - ígérték. Sajnos nem lett, így ezen a téren nem tudtam bizonyítani.

Amúgy nem újdonág számomra a váltó nélküli bringával való ultra-endurance mtb esemény látogatás, csak "mostanában" (idestova 4 éve, jajj) nem csinálom. Elkapott a korszerű, váltó-karbon-teló láz (ami azért nem olyan rossz, valljuk be), s figyelmem lankadt a klasszikus technika irányába. Pedig 2005-ben (na, már megint nosztalgiázom), azzal kezdtem a szóló ultra szakmát - első 24 órásom, Csillebércen egy softtail KHS SoloOne nyergében, utána meg még több hasonló megmozdulás, 10, 12, 24 órás versenyek, hosszútávú maratonok itthon, Ausztriában és Csehországban is. És... ami a lényeg: mindig sikerrel jártam - a SingleSpeed versengésben (a váltósok között ám!) sosem csalódtam, sosem hagyott cserben - sem a testem, sem a technika. Nem kellett figyelnem a többi versenyzőt, az időképet, a láncnyúlást, semmit. Csak nyomni, nyomni kőkeményen, s a gépezet beindul megy, megyek mint a metronóm, s beérek valahogy. Általában (mindig) be is értem, s azt kell mondjam, nem is rosszul. Hátha - a jelentős kihagyás ellenére - újra összejön, beindul az izommemória. Mert azért azt hozzá kell tennem, hogy a normális kerékpározáshoz képest ez a fajta tekerés teljesen más izomzatot; ez a fajta versenyzés teljesen más beállítódást-hozzáállást kíván. De rákészültem. Lélekben mindenképp. Annyira, hogy a verseny hetében midőn kitaláltam ezt az egésze - de főleg az utolsó éjszaka - alig aludtam. Izgultam, na, hogy mi lesz. Mindössze kétszer ültem, gyakorlatoztam a bicajjal a héten, azt sem túl intenzíven, mert hát a "tapering"... a versenyre élesítés.

Így nem is kellett az ébresztőóra, hajnali négykor már "javában ki voltam pattanva" az ágyból, szerintem ha 4 órát "aludtam", akkor sokat mondok. Mondjuk legalább egy verseny előtti szabadnapot kivettem - szerintem ez volt idén a harmadik nap, amikor verseny előtt este hétkor még nem a boltban toporogtam egy kilenc órás munkanap végefelé.

Krisztinán barátom - aki látta a közösségi hálón, hogy már megint jelentkeztem a versenyre, s egyből jelentkezett is, hogy rendes évi családmentes-szabadnapját szeretné ilymódon velem tölteni, nateszegény - már lent várt a kiürített járgánnyal. Hja! Bizony, végre-valahára engem visznek egy versenyre. Nem kell oda-vissza vezetnem nem kell fuvaroznom senkit, éljen! Ez és az előbb említett szabadnap már olyan jóleső érzéssel töltött el, hogy az odaúton tapasztalt pár rövid zápor - azaz, mi lesz ha ott is esik - sem tudott a gondolataimba férkőzni...

A szokásos répcelaki közért-pitsopot követően, folyamatos "család által készített fullos-gyümölcsös zabkeksz zabálással" tűzdelt, bő 3 órás autóút után, nyolc óra előtt nem sokkal a tetthelyre érkeztünk. Nevezés, illemhely és egy potenciális kávéautomata felkeresése... Lett volna a terv, de a legutóbbi egyszerűen nem volt. Azt mondták, majd 10 óra után a parkban, fent... De akkor én már javában tekergek! Mi lesz így velem? Az lett, hogy kávé nélkül indultam neki a napnak. Szerencsémre nem vagyok totál függő, így semmi gondot nem okozott a koffeinhiányos start.

Találkozom Kakas Lacival, mondja nincs Tomi, mert beteg. Jajj, pont a legjobbkor, pedig már olyan rég ütköztünk. (Mindenesetre jobbulást innen a monitor túloldaláról!) "Cserébe" van Zorán - végre egy buzgó "fiatal", aki meg akarja próbálni, hajrá!

Krisztián átvette a rajtcsomagot - hát eléggé minimál, tavaly mintha lett volna egy gél is benne, de most csak egy kuponfüzet árválkodik a szatyorban, a névre szóló (DINI) rajtszámok (!) és a kábelkötegelők, valamint egy karszalag mellett.

Bringát összerakom, felrajtszámozom, át- vagy beöltözöm, kenegetem magam, hosszú lesz a nap, kell és kerül is a a jóféle babapopsi ápoló kence az alfélre, bőséggel.

Krisztián kiköltözik a pálya szélére, a "szokott" helyre, a "szokott" felszereléssel. Kisszék, nagykabát, kistáska, nagytáska, fotóapparát. Fúj a szél, s bár nincs hideg, sőt végre-valahára ideális idő van, azért elég jól át (és meg) lehet fázni, ha 10 órát toporog az ember egy helyben, a huzatban. De ki áll mellette-mögötte? Hát Gabesz! Indul? Nem indul. Supportál. Ó, mi lesz így? Tavaly még volt singlespeed kategória is (idén sajnos nem, ezt tudtam is), hát mi lesz így a megméredzkedéssel. Se Tomi, se Gabesz. Na, szépek vagytok fiúk!

A rajtnál Laci még megkér egy sporttársat, hogy ne fülhallgatóban sportoljon - ugyanis valószínű, hogy nem hallja, ha jön és szól mögötte-mellette az éppen gyorsabb. Ezt a "paragrafust" amúgy Laci tetette a versenyszabályzatba. Hogy mik vannak? Megállapodnak egy  fél-fülhallgatózásban... Hmmm... ennyire unalmas a bicajozás, hogy kell a "motiváció"? Embere válogatja.

Szerintem két perccel 8:45 előtt, de mindenképp időben (...) elindulunk. No, nézzük - mire emlékszik sokat látott szervezetem. Próbálom időrendbe szedni az eseményeket, de a vége az majd kusza lesz, elnézést, ott már készen volt az izom- és az agymemória is....

Első kör - szerintem a tökutolsók között tekerek. Nem gond, ez így szokott lenni, s aztán majd megkezdem a feljövést valahol a 3-4. óra táján. Vagy nem. De ezen még nem gondolkodok most. Inkább azon, hogy hú de b...tt meredek ez az emelkedő, lehet, hogy kicsit túlvállaltam magam a 32:20-as áttétellel? A héten rengeteget (mármint magamhoz képest - rászántam vagy egy órát a témára) kalkuláltam a tavalyi Strava-log alapján, hogy mit, hogy kell ma csinálnom. Megnéztem mekkora az első (és lényegében egyetlen) dózeres (hurrá!) emelkedő szintben, emelkedésben, sebességben - azaz, hogy mit kell tudnom - egyenletesen, vagy lassan gyorsulva (...) -- produkálnom. Ugyanis ez itt a lényeg: a nyugis, stabil (kezdő) tempó, amiből, amivel aztán - ha minden szépen alakul - majd lehet alkotni a végefelé.

56 perc - az első kisdolog elintézése. Ehh... pont a fenti frissítővel szemben. Nem nyomtam annyira, hogy máris elhomályosodjon a látásom, így mivel pont nem volt ott senki, gondoltam, nyugiban megoldom. Erre mire visszapattanok a bicajra, négyen is ott állnak - civilek, karnyújtásnyira tőlem. Na, el lehet mondani, milyen gátlástalan- erkölcstelen-szeméremsértő vagyok...

1 óra 13 perc - utolér Zorán. Azaz leköröz.

Huhh, ez gyorsan ment. Aztán jön KakLac is. Nincs gond, jól érzem magam, gyömöszölöm az emelkedőt, rollerezek a csiki-csukiban, gördülök a lejtőn. Ennyi a pálya - három "szegmens" , három gyakorolni, megoldanivaló feladat egy körön belül: 71 kör x (2-2 és fél perces max. erőfejlesztés, RPM:45-50, R: 6' majdnem teljes pihenő... ez kb- egy télnyi adag, egy becsületes tanítványnak...), majd a lendületmegmaradás-megtartás gyakorlása a fák között (azaz, hogy lehet "belőni" azt a minimum - ami maximum is egyben - sebességet, hogy a legkevesebb fékezéssel, felesleges energiapazarlással, ki- felgyorsítással, a leggyorsabban lehessen teljesíteni a szakaszt), végül lendületszerzés és gurulás a hosszú lejtőn, rettenet-rázatással, annak sporttudományos csillapításával a végén (erre nem tudok, mit mondani, tekerni kellett, ahol lehetett, ahol tudtam a vicces kis áttételemmel). Látszik is, hogy az egyszem sebességemet leginkább az egyszem emelkedőn volt esélyem kamatoztatni, utána "játszanom" kellett (és esetleg pihennem), hogy minél jobban, gyorsabban, többet tudjak gurulni. Totálfizka az egész!

A kaja-stratégia jól működik. Gél-nápolyi-(Horalky - mint régen!)-müzliszelet-banán - váltakozva. Fekete kupakos kulacs, mezei izotóniás itallal, piros tetejű kulacs valamilyen energiaszolgáltatóval megtöltve. Kicsit izgultam, hogy mostani, kísérleti állapotomban - miszerint épp a gabona, s ezáltal gluténmentes táplálkozást kezdtem a napokban, s fogom ezen a télen a gyakorlatba átültetni - ne görcsöljön be a gyomrom a nápolyik, müzliszeletek gluténtartalma miatt. De - lekopogom, így utólag - minden klappolt!

3 óra 5 perc - második kisdolog. Ezt most a pálya egy másik részén. Banyek, hát most is rámköszön valaki a hátam mögött. Mi van? Nem lehet nyugiban brunyálni az erdőben, az Alpokalján? Hehe!

3 óra kicsit több perc - másodszor teker el mellettem Zorán, majd Laci.

Továbbra sem izgat a dolog. Ugyanis. Ugyanis jó a hangulatom, a singlespeed levesz minden terhet a vállamról, hiszen a maximumot hozom ki belőle, illetve magamból is ezen a napon. A legjobb alibi: Jól mentél? Fú, és váltó nélkül, hú, de szuper, látod nem is gondoltam, hogy így is lehet! Vagy: Nem mentél jól? Hja, hiszen nincs is váltód (meg teleszkópod sem), ó, te szegényke! Tehát mindig lehet mire fogni az eredményt vagy az eredménytelenséget.

3 óra még több perc - megindul a porlerakódás a lábaimon, valamint a kerékpár - főleg - olajozott részein. Még verseny előtt beszéltünk róla, s adtam is olajat Krisztiánnak, hogy majd kenünk. Ha kell. Kellett volna - bár minek... olyan por volt a pálya egyes kanyarulataiban, hogy egy kör alatt a négyzetére dagadt volna a frissen lubrikált lánc. Hát mentem - végül végig - nyikorogva.

Ekkor épp van szpíkerkedés, hallom, hogy negyedik vagyok a szólósok között. De ki a harmadik? Talán beállt Gabesz? (A rajt előtt viccesen rá is kérdeztünk Lacival, hogy na mi van, majd délután 5-kor, amikor már várhatóan esni fog, elég lesz neki beállni, hogy megnyerje?) Nem, Krisztián tudja a választ és meg is súgja - van egy srác KTM-mel, ő a harmadik (illetve épp negyedik, mert amikor kérdeztem, volt egy kis megállása). No, ezentúl minden KTM-esre "rámozdultam", mert persze fogalmam sem volt, hogy ki ő, milyen ruhában, bringával teker. Kellett hozzá pár kör (óra) míg a látómezőmbe került, s sikerült a körelőnyt megszereznem vele szemben!

Ő Kocsis János, s jó lesz rá figyelni! Legalább nem adják olyan könnyen azt a dobogót, meg kell küzdenem nekem is valakivel. Meg valamivel. Ami az egyre inkább ratatássá váló pályát jelenti. Semmi csoda, X ember szanaszét fékezi a rövid kört pár óra alatt, ennyi. Nekem meg kezd kihullani a kezemből a kormány a gyors lejtő végén. Ha jól látom, Orbán Daniék fotóznak és biztatnak a pálya széléről - úgy volt, hogy Ő is indul, de nagy szerencsénkre elment szüretelni a verseny előtti napokban, így legalább olyan fáradt lett, hogy lemondta a részvételt. Pedig akkor lett volna itt az igazi haddellhadd, ha Ő is startol!

4-6 óra között - tehát ekkor szerzem meg a körömet, mondjuk azt, hogy "stabilizálom" a harmadik helyet, de nyomni kell, mert a srác is jól nyomja, csak 15-30 másodperceket tudok rajta hozni körönként. Ezt Krisztián precízen monitorozza és közli velem minden elhaladáskor - közben még etet, itat és fotóz is. Ja, meg biztat Gabesszel, sőt még KakLac segítőjével együtt is, milyen szuper! A főszervező srác is biztat, midőn a pályán, pályát ellenőriz. Mindenki biztat. Teljesen jól érzem magam! Én is próbálok biztatni, de azért eléggé küzdök azzal az egyetlen meredéllyel felfelé, pedig ott lehetne, csak épp minden ideg- és hangszálam a 40-es pedálfordulattal való két és fél perces taposásra összpontosít. Utána meg pihegek, azért nem vagyok túl kommunikatív. Gabesz tavaly 34:19-ben tekert... hát aztat én nem nagyon tudom elhinni (de azért elhiszem, mert Ő mondta), nemhogy megvalósítani. Talán egyhelyben tudnám magam tartani vele az emelkedőn, de elindulni, haladni semmiképp sem. Igyekszem ülve kitekerni mindent. Kiállva csak 3-4 körönként, akkor is csak 20-30 másodpercre, gerinctorna gyanánt.

A kiállva tekerés - mivel több izmot, a felsőtestet - dolgoztat - feleslegesen - emeli  a pulzust. Amit azért figyelek (de inkább az RPE értékeimre támaszkodom). Most épp 4-5 ütéssel több - a maximum - mint az első órákban. Oké, kicsit talán nyomom, kört kell szereznem, illetve van egy kis cardiac drift is a háttérben talán. Spórolnom kell magammal, így visszaveszek (amennyire lehet és tudok - Krisztián kérdezi is, hogy tudom-e tartani ezt a tempót, jól esik-e, mert amúgy hasonló időket megyek, mint Zorán és Laci... ja, csak két körrel lemaradva - bezzeg ha hosszabb lenne a verseny...), illetve többet iszom. Óránként egy kulacs stabilan lemegy és nincs gond a "szilárd" tápokkal sem. Juhéj!

 

6. órától - a pulzusom nekiáll esni. Ez a fáradtság jele. Szerencsére csak a keringésem "dudál", én - globálisan - kösz, jól vagyok. Maximumok az eddigi 161-164 helyett valahol 152-153-as zónába kerülnek. No problem, nekem csak egy dolgom van, ami kettő (vagy több): felfelé dagasztani, a rázatást túlélni, bejönni harmadiknak.

A 7. órától - nem érzem az al- és felkarjaimat. A merevvillázás megoldott mindent. Még a könyököm is begörcsöl (?) egy-egy pillanatra. A sóderes rész a befutónál, illetve az egyre meredekebb emelkedő a megváltás a pályán. A többi... maga a pokol. Eszembe jut, hogy a rajtnál egy sporttárs megkérdezte, hogy nem-e zavaró a merevvilla? Mire én azt mondtam, hogy nem, semmi gond nincs vele, nem is építenék be zavaró alkatrészt (főleg nem egy ilyen hosszú versenyre), s talán ha én vagyok az egyetlen zavaró jelenség a bringámon. S igen! Most sem a villa a problematika tárgya, hanem a rengeteg ratata, rázató, ami nap során kialakult. Azért egy teló jó lett volna, na de akkor ki lenne a kemény cowboy, ha nem én? Akkor mivel vagánykodjak? Csak azzal, hogy váltó nélkül mentem? Az nem nagy szám. Az a durva, hogy az utolsó három órában nem éreztem a karjaimon keresztül a kapcsolatot a bringával. Na, ez már valami! (Vagy hülye vagyok.)

A vége felé - megyek monoton. Krisztián mondja, hogy totál egyenletesen, kb. 8:20 és 8:40 közötti időket hajtok. Ez számomra is hihetetlen, majd le is ellenőrzöm szoftveresen! A kilencedik óra végén elmegy megint Zorán - aki közben átesett a szokásos defektjavításon, illetve egy rövidebb depressziós-gyomorrontós-hányós szetten is - és Laci is. Pár szót váltunk a jelenlegi - nem politikai - helyzetről, aztán megy mindenki a maga dolgára. Krisztián jelzi, hogy még 5 kör, aztán vége. "Hamarosan" utolérem - megint - az "ellenfelem". Azért ez lassú darálás volt, kellett hozzá megint pár óra "kutyakemény meló". Jut eszembe, aznap pont kutyás rendezvény volt a ligetben, de valami hihetetlen módon kutyát szerintem nem is láttam a verseny alatt, s vakkantást is csak kettőt-hármat hallottam. Pedig már előre reszkettem, hogy mi lesz, ha még az ebekkel is szlalomozni kell. De tökéletesen megoldották a rendezők a két esemény szeparálását.

És az útba eső váltós-váltósok is vagy előzékenyek voltak, vagy kulturáltan előztek, mint például ez az arc itt:

Utolsó előtti kör - az emelkedő tetején végre le tudom előzni a negyedik helyen álló sporttársat. Hát, jól meg kellett nyomni. Mivel egy másik sporttárssal kielemzik, hogy én vagyok a harmadik - aki épp előz - gyorsan kap is egy utolsó vérszemet, s elém áll az erdőben. Ha tud, menjen, én nem tudok gyorsabban menni, eléggé kötöttek a lehetőségeim, mind áttételben, mind az épp lebomló fizikumomat tekintve. Még szerencse, hogy heti 3-4 alkalommal évek óta emelgetem azokat a súlyzókat. Bár kívülről nem látszik, azért valami szerepe csak van/lett abban, hogy - a konstans fájdalom ellenére - nem vágódtam el a lejtőkön, a tavalyi (!) sáros verseny idén is látszó, mély nyomvályúiban, nem kapok el egy fát sem (a nyomvonal közepe ráz, a széle nem - annyira -, így ott megyek, de a fatörzsek is ott kezdődnek).

Utolsó kör - megint próbálkozom az előzéssel, most teljesen sikeresen, két-három bringás is közénk kerül, nehezítve az utolérésem lehetőségét. Most már csak zúdulnom kell, amit meg is oldok. Itt a vége.

A célban - gratulálok egyből a "remekül" kinéző Zoránnak. Nem panaszkodik, á nem...!

Dehogynem. Teljesen kikészítette Ő is magát, velem egyetemben. Mondjuk Ő talán több aspektusból. Ahogy később Balázs Úrral beszéltük, a defekt és a gyomorrontás nála jellemző műsorszám, de egy-egy maratonra elosztva. Végül is... ha azt nézzük egy 10 órás, az nagyjából két maratonnyi, akkor pont kijött az átlag. Nekem a legnagyobb fájdalmaim a karjaim. Tekerni még tudtam volna a végtelenségig - legalábbis most ezt és így érzem. A lábaimmal semmi gond nincs, nem is volt. Hihetetlenül jól "muzsikáltak". Laci még valahol a pályán... kiment egy utolsó utáni körre. Vele idén nem nagyon lehet mit kezdeni, úgy tűnik az életét (de ezt az évét biztosan) tette az ultra-mtb-zésre. Azt hiszem, jól csinálja. (Még az MTB-U sorozat szabálykönyvének szerkesztésében is komoly szerepet vállalt, mint tudjuk.)

Aztán jött a zombijárás.

Pillanatok alatt, ahogy lecsengett az adrenalin belőlem vagy bennem, átalakultam. Összevissza beszéltem, összevissza cselekedtem. Nagy nehezen kimásztam ruháim egy részéből.

Utána sikerült egyedül elmennem zuhanyozni, kimosakodtam a porhüvelyemből, és nem is hagytam el semmit, sőt... úgy ahogy dumálni is tudtam másokkal. Enyhe kényszertartásomat látva sokan jöttek kommentálni. Végül is ezt akartam, nem? Sikerült, egész jól! Ez az én drogom.

Eszem a gulyásból. Nem kellett volna. Egyáltalán nem vagyok hozzászokva az ilyen "összetett" étkekhez, s ennek meg is lesz a hazaúton a böjtje...

Az eredményhirdetést még kihúzom valahogy, bár majd elalszunk Krisztiánnal a sörpadokon. Rengeteg kategória, majdnem száz (97) versenyző...

A szóló férfi dobogó - két felvonásban (a gyakorlatban persze egyszerre álltunk, csak nem leltem "olyan" fényképet...):

Volt oklevél, és Hollóházi Porcelán (!) emlékérem... Kávé, kávégép? Sehol. Már bezártak fönt. Hogy fogunk hazajutni?

Majdnem 9 óra - elindulunk haza, végre! Az előzetes tervekkel ellentétben nem állunk meg sehol, Krisztiánnak adom a kólát, ami megmaradt a versenyből, nekem csak friss levegőre van szükségem, hogy össze ne há...jam magam, így lehúzott ablakkal kaszálunk az autópálya felé. Aztán egyszercsak "bealszom". 10-15 perc is eltelt így. A sofőr szerencsére nem követett ebbéli tevékenységemben, csak nyomja a gázt, rendületlenül.

23:30 hazaérek. A leghosszabb nap idén.

Éjfél - megéhezek a szétpakolásban. Mert pakolni azt kell, egyből. Ugyanis a két szatyrom teli van random elhelyezett rohadó-poros-izzadt-nyirkos-folyós tárgyakkal. Ruha, kaja, pia... Szóval elkezdek enni. A hányinger-gyomorgörcs elmúlt, van helyette korgás. Csak elment egy nap rendes kajálás(ok) nélkül, ha azt nézzük...

Hajnali egy óra - a második tál párolt zöldséget készítem, hozzá sajt-válogatást, hidegtálat gyártok...

Reggel hat óra - megint korog a gyomrom. Karjaim, nyakam, derekam viszont nem mozdul... hogy jutok el így a hűtőig...?

***

Az egész napos - a végére már tényleg szó szerint értendő - többszintű támogatásért a legnagyobb köszönetem Krisztián!

Remekbeszabott képeiért külön hálám Orbán Daninak - főleg a címlapfotóért!

Valamint a buzdításért - de azt nem csak nekik, hanem mindenkinek, akinek volt egy (két) lelkesítő szava felém a laza 10 óra sertepertélésem alatt! Szuperek voltatok! S természetesen nem hagyhatom ki a  Kedves  Szervezőket sem a köszönetsorokból. Remélem, jövőre is találkozunk!