Ez nem volt egy laza csörte - Mátra Maraton 2013

A verseny jó volt, én meg olyan, amilyen. Kemény pillanatokat tudok magamnak összehozni, mi tagadás... Nem, nem egy éjszakába nyúló pókerpartiról érkeztem a Mátrába vasárnap reggel, a sportom maradt a kerékpározás. Mert bringázni a legjobb!

A begyűjtött, csodával határos ötödik hely rendes erőlködés eredményeként jött össze. A napot elemezve azonban akár még elégedett is lehetek magammal.

Ennyit az öntömjénezésről, mondom a részleteket:

Szerdán, a hétközepi szabadnapomon lezavartam - legalábbis akkor azt hittem - egy röpke gyomorrontást. Jól kiürült a testem, lehetett feltölteni. De lehetett volna jobban is...

Utána dolgoztam, dolgoztam, a versenykedvem viszont nem akart alakulni. Mondjuk azt, hogy enyhén indiszponált voltam. Vagy apatikus. Hmmm... így nem jó versenyre menni. Fél szándék nagy esés, ahogy középiskolai tornatanárom mondta.

Szombaton próbáltam keveset álldogálni, például "üres" időszakokban jól bebújtam a monitor mögé Vuelta befutót nézni:

Vasárnap reggel, nem túl jó alvás után egy remek reggelit tüntettem el magamban. Köleskása, mákospite, lekvár - ritka nagy glikémiás telítettség, de hát valamiből menni kell!

Fél nyolckor felvettem a Fellegi Famíliát, elindultunk (Az útvonaltervezés ilyenkor sosem egyszerű. Gábor parancsára például szigorúan nem használhatom a Bartók Béla utat! Se oda, se vissza...) aztán együtt (is) ettünk az autóban. Én még egy pitét, Gábor pedig majonézes hússalátát, amiről hamarosan kiderült, hogy szottyasztott müzli, csak én "néztem be"....

 

Panyi Janó és húga Gabi már vártak minket a professzionális sátotáborral, parkolóhellyel, átvett rajtszámokkal. Frankón nem tudom, mi lenne, ha Ők nem lennének!

A rajtcsomagban volt egy meglepő ajándék is:

Aszongya' pókerkártya... hát utólag végiggondolva lehet, hogy ma jobb lett volna zsugázni egy nagyot? Sajnos a kártyajáték is azon tevékenységek közé tartozik, melyek 5-15 másodpercig tudnak lekötni... Sebaj, azért lesz helye a családban, ebben biztos vagyok!

A rajt előtti egy órát dehidratálással töltöttem. Talán a hűvös miatt (esküszöm fáztam)... minden esetre nem örültem neki, de mit tehettem?

A beszólítás "hozta meg" igazán a kedvem a versenyzéshez... Olvassák a neveket, de furcsa a névsor. Össze is nézünk Cser Gabival, aztán nagy sokára őt szólítják, engem nem. Már a Master 2-nél tartunk... és még akkor sem Pedig gondoltam, hátha korengedményesként megelőlegeznek nekem egy próbát a jövendőbéli kategóriámban. Egyszerűen nem szerepeltem a rajtlistán. Nem szólítottak be. Mikor szóvá tettem, a bíró néni közölte, hogy nem vagyok a nevezettek listáján. Ezt nem igazán értettem, mert a kormányomon ott fityegett a névre szóló rajtszámom, meg úgy általában egész évben "ott voltam" - versenyeken, eredménylistán, meg még ki tudja hol... Kis hezitálás ("Igazán megnézhettem volna 9 óráig..." He? Mit nézzek, keresgéljek listákat, nekem elég egyértelmű volt, hogy lesz helyem...) után azért megengedte, hogy beosonjak. No, ettől még a minimális kedvem is elment az egésztől, de ha már itt/ott vagyok, akkor azért mégiscsak illendő odatenni magam!

A lassú rajt és a sípálya egész jól esett. Hangulat, pulzus, lihegés, erőlködés rendben.

Az első lejtő érdekesen alakult, mert egyrészt az elején azzal voltam elfoglalva, hogy a kulacsomat áttegyem az alsócsövi tartóból a nyeregvázcsövibe, nehogy kiessen a rázkódástól. Ekkor jól elment egy nagy csomó sporttárs. Persze mikor átpakoltam, akkor inni elfelejtettem, így viszonylag sokat mentem ivászat nélkül. Ráadás gyanánt blokkolva maradt a teleszkópom (Kékes óta), s ezt csak Sástó magasságában vettem észre - mikor az emelkedőn be akartam kapcsolni. Legalább megspóroltam két mozdulatot (egy ki- és egy bekapcs), bár abba bele sem mertem gondolni, hogy hány perccel (?) lennék előrébb, ha rendesen rugózok lefelé. És, hogy mi lehet most a teló belsejében...? Ajjjajj...

Ami viszont igazán zavart, az az volt, hogy a lábaim nem tudtak bemelegedni. És fáztam lefelé. Jaj, nehogy úgy járjak már mint Szilvásváradon. Ahhoz képest azért csak jobb az idő...

Sástónál Janó csodásan feladta a két kulacsomat a folytatáshoz, biztatott is, ettől jobb lett a hangulatom, extra köszönet érte, de a versenyközpont után a jó kis aszfaltos nyomatásokon nem tudtam felvenni a ritmust, a lábaim "beálltak". Ettől meg lelohadt a kedvem. Kakas Lacinak - aki ma meglepően jó erőben volt - mondtam is, hogy ez nem az én napom lesz. Sokáig együtt robogtunk, de ott volt még Ódor Csaba is. Vele meg majdnem végig... Igaz, ő néha "előrement" - néztem is, mert inkább tartalékolni szokott, mintsem szembeszélben szólózni. Cser Gabival is összefutottam, ő meg arról mesélt, hogy milyen lószparádé megy elől, amit nem lehet bírni. Na, ha ő nem bírja, akkor ki...? Vártam is, hogy szépen visszacsurognak a kikészült ellenfelek, de ez nem nagyon akart megtörténni.

Nekem viszont két óra sport után kezdett elszállni az erőm. Igaz, Gabi, Laci lemaradtak, de Csaba el-elhúzott. Nem tudtam vele menni, nem indult be a gépezet. Gondolkodtam (már megint), hogy most túledzettem magam az elmúlt hetekben? Csak nem, ráadásul ezen a héten igazán minimális terhelésnek tettem ki magam kerékpározásilag. Lett volna időm szuperkompenzálni. A nagy gondolkodásból az térített észhez, hogy kikészült a gyomrom. Teljesen. Borzalmas diszkomfort uralkodott el rajtam a harmadik óra vége felé, és ez úgy is maradt a verseny hátralévő idejére. Ezek szerint mégsem "pihentem" ki a szerdai strapát? Mindezen rossz gondolatok ellenére úgy tűnik, hogy haladtam is, mert még féltáv környékén utolértem Kiss Józsit és Várallyai Lacit. Józsi érdekesen sportol, mert amikor utolérem, akkor épphogy csak halad, inkább rollerezik. Amint elé állok rám tapad és ott marad. Ez történt most is. Lacival egyetemben. Hogy a beállt láb érzésem csökkentsem, egy múltkori nyereménycsomagomban talált oxigén tartalmú (?) ampulla tartalmát próbáltam lenyelni. (Utánaolvastam még hajnalban és azt ígérték, hogy ettől aztán hipp-hopp elmúlik minden bajom!) Előtte és után szigorúan 5 (de inkább 10) percig nem vehettem magamhoz szénhidrátot. Ezt nem volt könnyű megoldani, de figyeltem az órámat és minden szabályt betartva játszottam. A várt csoda sajnos nem történt meg. Vagy lehet, hogy megtörtént, de annyira "le voltam puttyadva", hogy nem tudott érdemi változást előidézni a produkciómban.

Kezdem várni, hogy mikor ér utol az összes le- és le nem előzött sporttárs. Volt, hogy kisebb bolyban mentünk az általam utolértekkel, de engem nem értek utol. Hmmm... Ilyenkor mi van? Az egyik falu meredek aszfaltos emelkedőjén jeleztem, hogy megállok (olajozni). Miután visszaszálltam, nekiálltam öklendezni. Hoppá, ez nem volt a tervben. Egy tócsa, kettő... kicsit később a harmadik... A gélek? A kóla? Az izo-lötty? Láttam magam kívülről, hogy sápadok, éreztem, hogy levert a hideg víz, és erőm elszállásának beteljesedését sem véltem lehetetlennek. Az izgalmas mégis az volt, hogy ha nyomtam, akkor valamivel jobban lettem, mint amikor "belelazítottam". Így felhúztam magam valahogy Csabára, és együtt értünk Galyatetőre.

A kedvenc gyors-kanyargós szinttdózeren még előre is álltam (De mi a makknak?), nem kíméltem magam. A Mátra-nyereg felé pedig feltűnt Reznik Sanyi és Zóka Zoli háta is. Hehh, mi van, haladok?

Annyira azért nem, mert az utolsó frissítőpont előtti meredek és hosszú emelkedőn Csaba végleg ellépett, a többiekkel együtt kikerült a látómezőmből. Ezt már nem tudtam lereagálni, ekkorra teljesen kimerültem. Pulzusom leesett, minden erőm elszállt. Innen kezdődött a célbavonszolódás 20-25 perces időszaka. Homályos látás, szédüléssel kombinálva, folyamatos gyomorszúrás és hányinger. Így bóklásztam az utolért rövid- és középtávos versenyzők között, akik amúgy nagyon előzékenyen mindig elengedtek, sőt szurkoltak is! Hajrá-hajrá - nektek is!

Hogy, hogy nem - és öt perccel a tavalyi időmön kívül - bezuhantam a célba. Onnan meg egyből a táborhelyre, illetve pár lépéssel tovább a szomszédos kőmező közepére, hogy előrehajolva eldöntsem marad-e bennem valami, vagy sem. A bringázás elmúltával azonban az egyéb "ingerek" is elmúltak, de ebben azért annyira nem voltam akkor biztos. A többiek vagy nem vettek észre vagy megijedtek a látványtól, de Balázs Úron kívül nagyon senki nem érdeklődött a hogylétem felől, pedig igyekeztem látványosan "cefetül" kinézni. (Ehh, milyen érzékeny vagyok...!) Gyorsan tettem egy próbát a toi-toi-jal is, de az is negatív lett. Valamelyest fellélegeztem, mert pont nem hiányzott volna semmilyen kiegészítő gyakorlat a nap végére. Így sebtiben lemostam magam egy csapnál, átöltöztem, magamhoz vettem a hat banánomat és az extrém péktermékemet (lásd képek) és próbáltam a társasági élet ritmusát felvenni.

 

A szociális integrálódáson alapuló rehabilitációs kísérletem végeredményben jól sikerült. Balázs Úrral, Janóval jól elbeszélgettünk... persze főleg a táplálkozásról szólt a diskurzus, de körüljártunk pár egyéb izgalmas témát is. Sajnos most nem tudtam szabadegyetemet tartani az elmúlt húsz év élményeiből, ma nem én voltam a sztár. Bár hatalmasat lepődtem, mikor Józsi közölte, hogy ötödik lettem. Mi a manó? Vagy egy "tízessel" hátrébb képzeltem magam - igaz nem tudtam volna még tíz nevet mondani, hogy meglegyen a sorrend, de akkor is! Balázs Úr ekkor visszaszívta a korábban kérdezett "nem lett volna jobb akkor és ott kiállni" ötletfoszlányát. Főleg, hogy emlékeztettem arra, hogy ha - még döcögve is - megy a szekér, megéri tovább haladni, mert ha meg/kiállok, akkor abban a pillanatban száll el igazán minden erőm, s most valahol ott görnyednék a Mátra másik csücskében a kormányom felett, jobb esetben két és fél km/h-val talicskáznék az aszfalton Galyatető magasságában.

 

Az eredményhirdetés előtt gyorsan meg is néztem a kiszögelt papirosokat és tényleg! Valamint basszus! Ha nincs utolsó fél órás agónia... De Dini! Vésd már az eszedbe, hogy a sportban nincs ha! Örülj, hogy félholtan is ott maradtál valahogy a mezőny elejében!

Úgy legyen!

A napot kielemeztem még leendő jövendőbéli masterkettőbéli ellenfeleimmel is. Jó kis társaság lesz, felköthetem a gatyámat! Lélekben már nagyon készülök!

 

A díjkiosztó relatíve hamar lebonyolódott. Egyletünk tagjai ismét kitettek magukért!

Középtáv Master-1: Veingartner Balázs (Hosszú idő után végre! 3., Táncos Sándor 2.

Középtáv Master-2: Berkes Mészáros János (Végre!) 3., Holluby András (Visszatérő alapítótagja az Egyesületnek!) 1.

Hosszútáv Master-1: Sass József 2.

Nem beszélve rövidtávos különítményünkről. Felnőtt nő: Panyi Gabi 3. Master-2: Fésüs László 1. Őket korábban lebonyolították, így nem tudtam fotózni, mert a hegység túloldalán szenvedtem éppen.

Szép volt fiúk/lány(ok)!

A hazafelé út - mint minden Mátra Maraton után - rövid volt, de... kávés! Ezért kell olasz autót venni, mert tökéletes hőntartó kávéspohár fülkék vannak a váltó alatt. Kis pohár, nagy pohár egyre (és bele) megy! Sajnos a kedvenc benzinkúti akciós XL capuccino-t nem tudtam kihagyni (a normál mellé), így ma sem lesz alvás, ellenben lett olvasnivaló!

Így végződött számomra a 2013-as versenyszezon, az utolsó Master-1 évem (Ígérem, ezen többet nem nyammogok!) "érdemi" része. Ja, lehetett volna egy dobogós "finish" is, de ne ugyan legyek már telhetetlen!

Az egész éves (sőt évtizedes) támogatásért extra köszönet a MEDITECH KFT-nek, Balázs Úrnak (mint PROBIKE), a családnak a kitartó támogatásért (ez is évtizedes ügy), sport- és egyleti társaimnak, hozzátartozóiknak a versenyek körüli segítségért, biztatásért, a szurkolóknak a szurkolásért és végül, de nem utolsó sorban a lelkes olvasóknak a lelkes olvasásért!