Az utóbbi lennék én. A többi, azok a többiek. Legalábbis a tegnapi szezonnyitogatás alatt így éreztem.
Utána, szusszanva egyet, már nem annyira, de azért érdemes tisztán látnom - nem ugyanaz a helyzet, mint tavaly, tavalyelőtt ilyenkor.
Bár próbálkoztam több alibivel is erre a szezonra, például, hogy:
- megint egysebességessel versengek (erről, mint tudjuk, pár hete letettem)
- meg jó nehéz bicajt építek, ami még kényelmetlen is (acél váz + merev villa vs. a korábbi évek karbon-teleszkóp párosa)
- aztán, hogy nem nyomom annyira az edzéseket (ez sem sikerült, mert nyomom - a szemem majd kiesik hetente legalább kétszer, kicsit táncolok is a túledzettség határán mostanság)
- felhizlalom magam (no, ebben jó vagyok, mert 2 év fényevés után, a felnőtt embernek való adagok világába való visszatérésem - nagyjából 2 szelet barna kenyér helyett 3 - ripsz-ropsz jelentős testtömeg növekedést eredményeztek esetemben), amúgy alapvetően az elmúlt két évben eltűnt combjaim újjáépítésére céloztam, de aztán épült mellette minden más is...
- s, hogy alapvetően a szó klasszikus értelmében "freeride"-osra veszem a figurát, azaz a kellemes, laza, szociális kerékpározás miatt járkálok majd csak versenyekre (nagy túróst, szerintetek ki lehet ezt bírni, ha ott vannak a "többiek"?)
Szóval a megszokott 110-120%-os felkészülés helyett, csak 100%-osan (amolyan átlagsportolósan) sikerült teljes lét/állapot/tudat/test bizonytalanságban rajthoz állnom kedvenc évkezdő mtb versenyemen. Lehet, hogy elkélne számomra egy testtudat-oktató? Van ilyen, olvastam a Nők Lapjában! Balázs Úr még a héten menedzselt - mások előtt - hogy és hiszen én vagyok a verseny utóbbi két évének abszolút győztese - ez alapvetően igaz, meg nagyon kedves is tőle, csak olyan súly lett ettől a vállamon, hogy áhhh! Pszichológus is kell!
Hoztam is az év eleji formát... hosszas nevezési sorban álldogálás után (mely amúgy gördülékenyen ment, csak sokan voltunk), a bemelegítést sikerült nagyjából 3 perc ide-oda gurulással "letudni", elfelejtettem meginni a meccs előtti kávémat ("fatal error")... Azért a kulacsaimat idejében beszámoztam, feltöltöttem, mert tudtam, hogy itt mindig jó - rettenet jó - idő van, árnyék meg alig, azaz az itatás létfontosságú.
Nálam úgy néz ki a rendszer, hogy a 0-ás jön velem az első körre, a segítőm kapja az 1-től kezdődőket... így nincs gond, hogy melyiket kell majd először a kezembe adni, hiszen az 1-est - egyértelmű!
A rajt előtt Zóka Zolival álldogáltunk egymás mellett. Természetesen jelezte, hogy Ő ilyenkor nem szokott formában lenni... na kösz, gondolom...
Meg is állapodtunk, hogy én meg a szezon előtti formaidőzítés mestere vagyok, csak és kizárólag azért szokott nekem ez a verseny sikerülni. Általában nem is nagyon látom Őt a többi mérkőzésen. Talán a hátát, néha.
Táncos Sanyi hátát viszont már most szemrevételeztem...
A hagyományos rajtostor elcsattanása után...
...a mezőny nyomába eredtem. Hoppá, hát nem így szoktunk rajtolni?! Vagy de, csak én vagyok a csiga.
Mindenki elhúzott egyből a francba. Pont a héten olvasgattam valami szaksajtóban, hogy az mtb versenyzés az "Time Trial on Trails" - azt hiszem ez tökéletesen helytálló kifejezés. Tavaly volt az engem- idén pedig a többieket üldözőverseny. Ehhez még hozzá kell szoknom (újra), de a fenti alibi pontok bemagolásával és kellő mennyiségű mantrázásával, érzem fog menni az átalakulás.
Tehát pikk-pakk társaság nélkül maradtam. Az első, katlanos lefelé elején meg majdnem benéztem... balra az erdőbe, hogy most merre tovább, mert volt egy nyíl a földön meg egy egy táblán - egyik balra, másik előre. Erőteljes lassítást követően úgy döntöttem, hogy megyek tovább a katlanban lefelé. Egyrészt eddig arra ment a pálya, másrészt arra volt a porfelhő. Pártíz méter után találkoztam két gyalogossal, akiket a biztonság kedvéért meginterjúvoltam, hogy jöttek-e erre bringások (igen), s rég történt-e mindez (nem). Teljes nyugalomban folytattam hát utam a sporttársak után.
S tényleg! A mezőre kiérve megláttam a bandát, s nem is olyan messze. De azért távolodtak. Egyedül Zóka Zoli nem, aki nekiállt bringát szerelni. Kérdem, hogy "mondja, mi a gondja?" - a láncra hivatkozott... Találgattam hangosan - mert felpattant és jött velem - tán egy új patentszem ugrik abban a szép aranyszínű láncban, vagy a váltófül görbült el? Szerencsémre 165-170-es pulzusnál is tudok ilyeneken gondolkodni. Azt hiszem ettől vagyok univerzális. Épp csak menet közben nem javítok kerékpárt. De lehet, hogy még annak is eljön az ideje Az lesz aztán az alibi: "Bocs, azért lettem negyedik, mert feltöltöttem löttyel a második-harmadik helyezett kerekét, majd fel is pumpáltam!". Persze itt nem volt szó szerelésről, egyelőre a menet közbeni problémamegoldást gyakoroltam. Zoli, ahogy állt, úgy el is ment. Próbáltam rakni neki a kerekem - ez vagy tíz másodpercig sikerült is -, aztán hagytam a csudába, érje utol a többieket, ha tudja. Az az igazság, hogy Ő elég kellemetlen stílusban teker, iszonyat rángatva, meg-megbikázva a kerékpárt. Nem tudom, hogy lehet hosszasan így haladni, de általában sikerül eljutnia a célig. Persze néha van (alkatrész)áldozata is a dolognak...
Ezek után lényegében tényleg egyéni időfutamba bocsátkoztam a szőlőtőkék között. Az utolsó előtti mászás előtt egy sporttárs éppen defektet szerelt. Nah, egy helyet máris javítottam - gondoltam kajánul.
Itt küzdök a senkiföldjén (szinte sehol senki - végig a versenyen) - a következő két képet Zóka Zoli kedves felesége készítette (most érkeztek cikkírás közben):
Valahol a "célegyenesben":
A kör végén még megkaptam kulacsom kis családomtól, jól esett a felüdülés.
Már nyújtogatom is kacsóimat a friss palackért:
Hosszú téli-tavaszi hiátus után végre megint ihatom a mesterséges ízeket!
Nézegettem a menetidőt... hát... 50 perc... ez nem nyerő, 2 óra 30 körül itt nem jut dobogó (tavaly jobbat mentem, sokkal).
Gondolkodtam azon is, hogy ha "ezek ott elől" ennyire mennek, akkor én tényleg jó nehéz lehetek, így elkezdtem verseny közben fogyókúrázni: úgy döntöttem, nem eszem, csak iszom. Ezt a második kör feléig bírtam, akkor benyomtam egy mini-Xenofit gélt. Aztán tényleg nem ettem már többet, csak ittam és ittam...
A hegytetőn lévő frissítőpont után megláttam az út szélén, egy fának támasztva az eddig előttem tekerő Borsos Bence bringáját. Tulajdonosa épp a bozótba rohant... Ha ügyesen manőverezek, akkor megint előrébb vagyok, tyuhaj! Innen már tényleg freeride-oztam, élveztem a nagy lejtőt, bár a hátam és a karom majd leszakadt a nagy rázkódásban. Tényleg Zoli ezzel is sokkolt még a rajt előtt közvetlen - "hogy fogom bírni ezeket a fűcsomós-rázatós utakat?" - jelentem sehogy. Csak pattogtam ezerrel... A hátfájásomra is megtaláltam a magyarázatot - csüngőhasam okozta túlterhelést már nem bírja a gerincoszlopom. Egy újabb érv a fogyizás és a "core" gyakorlatok szorgalmazása mellett!
Csak vedeltem és vedeltem - körönként egy kulacs. A minimum. Bár nem vagyok az ásványianyag-fogyással összefüggésbe hozott görcselmélet híve (mert azt ugye egy kétszáz éves bányászati felmérésre alapozták, inkább a fáradtság ideg-izom-ingerület-koordinációs problémákra alapozót favorizálom manapság), inni kell!
A harmadik kör elején még mindig sehol senki, de kezdtem magam végre tényleg jól érezni felfelé is. Hmmm... kell a bemelegítés... de majd két órányi? Hát, ha annyi, akkor annyi... ez is a korral jár. A nagy tolós-mászós hegyre felfelé megláttam Zoli hátát. A következő emelkedőn ráközelítettem, s erre... erre eldől nekem a töltésoldalban... Hú anyám, most mi lesz?! Ül a földön, lába remeg, görcsöl... Kérdem tőle, hogy minden oké? (Bár látszott, hogy nem, mert visított a fájdalomtól), van-e innivalója, hívjak-e mentőt...? Mondta, menjek - mentem. Innen aztán robogtam, mint a meszes, vittem a hírt (meg magamat) a célba. Ahogy beértem, le is adtam a drótot szervezőnek, családnak - lehet, hogy túlreagáltam a helyzetet, de biztos, ami biztos...
Hihetetlen metronómikus fegyelemmel sikerült egyenletes köridőket hajtva 2:30 alatt beérnem. Nem vagyok elégedett, sőt... Legalább az vigasztalt, hogy azok végeztek előttem, akiknek eddig is alapvetően előttem kellett volna végezniük, azaz Táncos Sanyi, Molnár Jani és Naszódi Zsolt + Búr Zsolti, akivel még nem találkoztam itt korábban. Csak most épp senki sem szenvedett balesetet két héttel a verseny előtt, nem kapott defektet, nem görcsölt be a gyomra... Eddig szerencsés voltam, most meg reális. Ráadásul ezen a versenyen nincsenek kategóriák, korcsoportok, csak a távot lehet megválasztani a nevezésnél. No, akkor nem is vagyok annyira elégedetlen.
Miután nem csak a célba, hanem a célnál lévő kis sátorban lévő befutó-muffinra és befutó-diótortára is egyből (rá)csaptam, diskuráltam még kettő mondatot Sanyival (sőt, kétszer kettőt, mert később is összefutottunk), aki szintén nem volt túlzottan feldobva a negyedik helyétől, de gyorsan meg is magyaráztuk a - most nagyon divatos - öregedés-elmélettel, szezonkezdetre való külön hivatkozással. Mármint, hogy a fene sem bírja már ezt az iszonyat nyomatást, így egyből április végén... meg hát az immunrendszerünk...
Szusszantam egyet a kocsi árnyékában, magamba tömtem a sütiket (nesze neked fogyókúra), illetve a kajajegyért járó pizzám (ilyen is van...?!) családom által rám hagyományozott 1/16-od részét. Calories out - calories in.
A látszat ellenére nem voltam egyáltalán cefetül. Például nem görcsöltem be (eddig mindig be szoktam volt), a harmadik köröm gyorsabb lett, mint a második (30" - az is valami), jó erőben (khm...), (egyre) keményebb áttételeket használva tudtam mászkálni felfelé, csak a szokásos meredélyen kellett tolnom, pedig a 32:36, mint legkönnyebb áttétel, nem könnyű...
Táskám mélyén megleltem kávés termoszomat, s benyakaltam a feketelevest - újabb kutatások szerint segít a sport utáni szénhidrátfelszívódásban. Egye fene, meg legalább nem alszom el a hazaúton, a volán mögött... Megkerestem a slagot, leslagoztam magam.
Már megtisztultam, mikor megérkezett Balázs Úr és Kovács Andris...
...eltévedtek... ehhez nagyon nem tudok mit hozzáfűzni. Balázs Úrnak mintha már tavaly is lett volna itt valami hasonló nyűgje... Hmmm... Pakolás közben azért jól kielemeztük a helyzetet, nyugodt lélekkel meghallgattam, a "mi lett volna ha" (ami, mint tudjuk a sportban nem létezik) teóriákat. Az erő vele volt, a kanyarokat a legjobb íven vette, s mégis... ezek a fránya táblák (ott, ahol én is lelassítottam az első kör elején)... +5km...
Tartottam még gyorsan két előadást - egyet az egyszerakárhányas rendszerek előnyeiről, s egyet a budakörnyéki hegyoldalak .fit, .tcx, .gxp stb... fejemben lévő fájljairól... Mellesleg Zoli is előkerült, s jelezte, hogy életében nem ment még ilyen jó köröket itt, de elszúrta az itatását - sima, mezei csapvízzel frissített... Ejj, ezek a mesterbike-os fiúk... Hát bekezdenek, túlmelegednek, nagy melegben vízzel higítanak... tartok majd nekik is egy szemináriumot Dini TrainingAtya bölcsességeiből.
Aztán hazavezettem a familíát. Még úgy volt, hogy - megköszönjem az egész napos köröttem való fáradozásukat - fagyizunk egyet - idén megint, de csak nagyritkán azt is lehet - de inkább mégse. Kapart a torkom. Hogy a portól, az erőlködéstől, vagy a gyenge, öreges immunrendszerem volt az oka? Végül az otthon közelében, egy passegiatakeretében kávéztam (még egyet, de már, késő délután lévén szigorúan "decaf"-ot) - míg ők nyalták-falták a gombócokat...
