Hosszú lesz ez a hét... Edzőtábor 2016 KRK Vol.1.
Ez az egész – mármint, hogy Krk szigetére menjünk táborozni – „a” Máté tanítvány ötlete volt.
Ugyanis neki volt rokoni-ismerettségi alapon egy potenciális (értsd nagyon jó, és a téli időszakban az „ingyen és az önköltségi ár között” kivehető) apartman-ötlete. Hogy (még) olcsóbb legyen ez at egy hét, riasztottam Fityisz tanítványt, aki ráadásul még járt is pár éve Krk-en, tehát rendelkezett – kerékpáros – helyismerettél. Így én csak az autót-soförszolgálatot, illetve – de nem utolsósorban - a szakmai irányítást adtam. Mert kőkemény, vezetett edzőtáborról lesz itt szó mindjárt, az első a „TrainingAtya Coaching Systems” (Ugye ismeritek a viccet: ki a Pap(p)ok edzője?) történetében.
Aztán azért volt egy kis izgalom az indulás előtti napokban, mert „a” Máté eltünt. Iskolába jár, vizsgaidőszak... Ezt nem is tudtam, hogy mostanság ilyen komoly? Bezzeg az én időmben – maga volt a megtestesült szabadság pár hete...
No meg az apartmant. Mikor bő egy héttel indulás előtt megjött az árajánlat... akkor először lehidaltam, majd még ugyanabban a telefonbeszélgetésben kényszerítettem „a” Mátét, hogy most azonnal nézzen valamit a nagy szállásfogalós oldalon, mert azért ez nem az a billig-günstig, amire számítottam a beharango zás alapján. És még wifi sincs benne. A mai világban, pedig nem lehet net nélkül mozdulni sem! Kettő perc sem telt el, s máris megvolt az új – igaz már nem rokoni-ismerettségi alapon szerzett – és féláras szállás. Wifi-vel. Szuper!
Szombaton nekiindultunk.
Ugyan már nem vagyok a régi, de egész jól sikerült az indulási-emberösszeszedési ütem- és időtervet tartanom, s már 8 óra magasságban elhagytuk a várost, ahol...
Székesfehérvár után a ködöt is magunk mögött tudtuk.
Az út vége előtt 100km-rel viszont visszakúsztunk bele. Mondjuk ez egy másik, amolyan tengerpartra vezető autópályavégi köd volt. De akkora, hogy még Fityisz is előre ült, hogy hárman figyelhessük, vajh merre tart az út. 40km/h-s sebességkorlátozás autópályán – azért az már nem semmi, hmmm?
Az ereszkedés a korlát nélküli másfélsáv széles szerpentinen már meg sem kottyant. Befizettük a hídvámot (Igen, Krk szigetére autóval bejutni csak fizetés után lehet.), még 25km kocsikázás, és az előzetesen megtekintett, majd agyunkba lementett sztrítvjú képek alapján egyből a száláson landoltunk.
Idő közepesen pocsék, de legalább nem esik és nem hideg. Az előrejelzés(ek) szerint a héten úgyis meg fogunk tapasztalni minden esőfajtát, 10-12 fokos hőmérséklettel körítve. Hát nem is vacakoltunk sokáig, mert ettünk két falatot, s mivel még sötétedett is, gyorsan (azaz lassan) elindultunk „Recovery” kerékpározni.
No, hát az első megállapítás: itt, ezen a helyen, ezen a héten nem lesz „Recovery” bringázás, azaz regenerálás. Ez az első 32km is egyből tartalmazott majd 600méter szintet, s a meredélyek egyike sem mászható meg kényelmesen (sokszor még ülve sem), pedig nekem aztán igazán gagyi, 34:32-es a legkönnyebb átéttelem. A minimum, hogy percekig belelógunk a Z4-be (Threshold). Azt, hogy például Fityisszel mi lesz itt a következő napokban a 38:26-tal... azt nem tudjuk... majd meglátjuk, majd meglátja... Hozzátartozik még a tekeréshez, hogy nagyjából egyből eláztunk, tehát megvolt a keresztség is. Szerencsére lakásunkban csodásan műkdöik a légkondi (azaz jól fűt), pár perc alatt sikerült az edzőtáborokra (férfitanyákra) oly jellemző izzadt-büdös-esőáztatta-doh szagot reprodukálnunk az 56 négyzetméteren. Annyira jól, hogy azóta sem tudtuk kiszellőztetni azt. Pedig próbáltuk.
Este még felderítettük „a” Plodine-t. Ez a közelebbi és kisebbik nagybolt. (Sajnos nem volt kilós mirelit, csak közel félkilós és az is drágán. Nem tudom mi lesz így velem, mert pár hónapja nagyjából csak mireliten élek. Frankón elvonási tünteteim lesznek, azt hiszem... ) Nagyon nem mindegy ám, hogy milyen névelőket használok, ez hamar kiderült. Mert több Plodine is van. Tehát igazából ez csak „egy” Plodine (a sok közül). Hja, ilyeneken vitatkoztunk akkortájt. S erre mondta Fityisz: „Hosszú lesz ez az egy hét...”
Persze nem volt újdonság, hogy szavaimnak, ó, mit szavaimnak, nézésemnek, mozdulataimnak, egyszóval minden gesztusomnak súlya van! Csak egy pillantás, s máris visszakozik, hogy nem azt mondta, mást tesz és mást eszik (mint szeretett volna), fegyelmezetten teker, leül, feláll. Nem mondom, hogy az az igazi, ha egy edzőtől félnek, sőt rettegnek (...) a tanítványai, de úgy látom, sikeresen fogok rendet tartani közöttük és még nem is kell sokat tépnem a számat. Hehe!
Nem vagyok pedig szigorú: a fiúk nekiálltak sört inni és pirított földimogyorót enni vacsora után... legalább vacsorára ették volna, de nem – s én még nem is szóltam, de most így utólag azért ejnye-bejnye... Az meg, hogy mindenkinek laptop van az orra előtt, vagy az ölében, de non-stop...?! (Azt hittem csak én vagyok ilyen – otthon - , de ahogy látom, már másokat is beszippantott a virtualitás tere...) De van differencia a felhasználás módozataiban. A többiek javarészt kommunikálással töltik idejüket. Hogy milyen szinten kattogtak a klaviatúrák, ha ébren, de nem a bringán voltak... hát csak lestem.
Tényleg, lehet így pihenni? Én például igyekeztem sokat olvasni, digitális és nyomtatott formában is és próbáltam a minimálisra szorítani külvilággal való kapcsolatápolásomat. Ezt az átlagos kétnaponkénti postaládába való bejelentkezéssel, illetve a – hogylétünket firtató, izgatott kérdésekre adott - rövid Strava-kommentekkel egész jól le is tudtam. Ja, meg az online edzésnapló elemzéssel, töltögetéssel, korrigálással, tervezéssel... benne egy nem tervezett – és egy nyugtalan éjszakát mindenképpen okozó – teljes-tervezet-átstruktúrálással... Fú, akkor mégsem vagyok kivétel, én is folyton diskurálok a hálón. Akkor ezt most nem lehet már megúszni?
A tápolás persze alapvetően kritikus pont (mindenki életében) – most is látom, hogy csorog a nyáluk minden egyes „konoba” tábla, fényképes étlap, pizzéria láttán.
S, hogy miket vásárolnak a közértben? A fentebb említett mogyoró, sör mellett gyömbér üdítő és kóla, sőt chips is megjelent az ebédlőasztalon. Ejj már! Hamarosan íro majd egy szakmai tanulmányt „A közeli közért kísértése, avagy (akarat)erő fejlesztés edzőtábori körülmények között” címen, azt hiszem...
Hogy milyen az igazi kemény tréner, azt már az első „rendes” edzésnapon demonstráltam. Vasárnap, példának okáért reggeli tornával kezdtük a napot.
Ez az a tevékenység az, amit szerintem a legtöbben a pokolba kívánnak, s így el is hagyják az edzésrendszerükből. Pedig nálam aztán kötelező. Mivel a több tonnás súlyzókészlet már nem fért volna bele az autó teherbírásába, így egyéb (könnyű és kéznél lévő) eszközöket kellett igénybe vennem: bemelegítő „szabadgyakorlati alapformájú gyakorlatok”, gumikkötéllel végzett gyakorlatok, saját testsúlyos gyakorlatok, statikus („core”) gyakorlatok – mindezt egyelőre felsőtestre, hiszen reggeli után mentünk megint kerekezni.
Bringán sem volt kegyelem – fejlesztettük az erőt (itt nagyon más nem lehet, mert örülünk, ha valahogy feljutunk az első púpra ülve), majd az anaerob küszöb polírozásába fogtunk bele. Az nagyon jól ment, én speciel majd összetojtam magam a harmadik intervalnál, de hát még csak most kezdtem ezt a típusú edzést idén.
Energiapótlás kókuszrúddal:
Levezetésképpen még robogtunk egy háromnegyed órát a potenciális esőfelhőket kerülgetve, de – időben – hazaértünk.
Az ebédet jó lett volna kihagyni – fogynia kell mindenkinek, elég az a pár falat ebédre, amit a bringán ettünk menet közben – de nem lehetett. Ráadásul, táplálkozás után/közben még tévézni is kezdtünk: megnéztük a moto... ja nem cyclocross világbajnokság elit férfi versenyét. Tövig rágtuk a körmeinket a nagy izgalomban, vajon melyik a lejobb spd-s kerék a sárban. A tunyulás után egy kiadós „passeggiata”-t rendeltem el a társaságnak, melynek keretében „a” Máté vezetésével felderítettük az óvárost...
...a helyi macskákat és a kikötőt.
Fagylaltozni még nem tudtunk...
Valami rettenet karaoke-buli ment éppen a parton, nem volt kérdés, hogy hazafelé futólépésben vonuljunk-e?!
Az első éjjel aludtunk vagy 10 órát, a másodikra ez már szűk 9-re csökkent csak. Mi lesz itt pénteken?
Azt nem tudom, de hétfő este már több, mint negyed tizenegyig éjszakáztunk. Mondjuk volt is előtte egy kemény nap, főleg Fityisz számára.
Még vasárnap eldöntöttük – a pozitív időjárásjelentések összegzése után -, hogy a hétfői menetet a szárazföldön bonyolítjuk. Reggeli után berámoltuk Fityiszt és a három bringát a kocsi puttonyába. Ezt azért fontos megemlíteni, mert mi „a” Mátéval elől ültünk, s nem lettünk rosszul már az odaúton. Tehát úgy indultunk neki, hogy Fityisz nagyjából öklendezett – de nem visszakozott. Vállalta kihívást, de sajnos az első kilométereken élvezhető gyönyörű látvány sem vidította fel...
Első körben tehát kiszáguldottunk a szigetről:
Nem volt könnyű a tervezett út megtalálása sem, kicsit túlszáguldottunk az elágazáson (vagy 15 kilométerrel), de az utolsó pillanatban, offline Horvátország térképem segítségével be tudtunk hatolni a hegyekre vezető szerpentínre.
Ez a korlát pont olyan színű volt, mint a végtagjaim a megfelelő mennyiségű estirépa elfogyasztása utáni reggeleken:
Lassan emelkedve, egyből láthattuk, hogy milyen az, ha süt a nap... a szigeten:
Fityisz totálisan a halálán volt...
...„a” Máté viszont csak úgy repült felfelé. Hihetetlen... Az idő fent igencsak borússá , ködössé nyirkossá vált (de nem esett), az utak romlottak...
...a leszakadt Fityiszt pedig meg még harapós kutyák is megállásra kényszerítették. Úgy döntöttem, hogy előre megyek, megcsinálom még a „minőségi” munkámat, „a” Mátét pedig visszaküldöm – mivel neki már megvolt az aznapi -, hogy hozza le barátunkat – akinek meg már minden mindegy volt akkor - a hegyről. Aztán meg csak összefutunk, mert egy út van a környéken. Ő vállalta is a hősies feladatot, csak a kutyákról nem tudott. Ezért volt az, hogy - mikor már én is visszafordultam a keresésükre, mert ugyan hol vannak már? – csak nagyon soká történt meg újraegyesítésünk. Ugyanis akkor már ketten állták (szó szoros értelemben álltak) a kutyák rohamát. De a nagy lejtő előtti bónusz 200 méteres meredély aljában meglett minden és mindenki, együtt értünk a láthatatlan hágóhoz...
...és gurultunk le, versenyezve a helyi buszjárat „egyszerű” sofőrjével, illetve egy remek tehervonatot is sikerült „spottolni”!
Miután kijutottunk a Krízisből... illetve Krizisce-ből...
Beromboltunk a szigetre, elvergődtünk a kocsihoz, irány haza, irány az étkező, kiettük a hűtőt, csevegtünk, majd egy (vagy „a”) másik bevásárlóközpont felfedezése ürügyén lesétáltuk az ebédet. Végre találtam mirelitet elfogadható áron. Vettem is közel 3 kilót. Meg akciós csokikát a következő napok edzéseire. Remélem gluténmentes, különben baj lesz!
A keddi napon osztódtunk. Én balra, a fiúk jobbra. Kezdtem érezni, hogy „megjött az állóképességem” – tudjátok, mint a menő többnapos versenyzőknek, a második hét végére. Tehát én nagyot mentem. Tengeri csillagtúra formát gondoltam megoldani, azaz lemegyek minden parti városkába, ahol csak lehet...
...aztán onnan vissza fel a „fennsíkra” – jó sok szintet, elegendő wattot és némi kilométert gyűjtve.
Az idő ijesztő volt...
Előkerültek az akciós rízses csokik is - nem igazán fogyasztható menet(szél) közben... viszi a huzat a rízsszemeket... de legalább nem sok glutén lehetett benne, mert nem görcsölt be a bélrendszerem!
Néha a helyi oldtimerek elől kellett menekülnöm...
És meglepődve konstatáltam, mennyi "Lost Fürdőkádz" van errefelé - de legalább használják őket (itatónak):
Elmondhatom, elég jól sikerült a nap, de amikor este nézegettem a PMC-met („Performance Management Chart”), akkor láttam, hogy azért holnap már esedékes egy pihenőnap. Persze aktív.
Ebédre valami nagyon durvát ettem... Lila káposzta lencsével.
Hamarosan meg is kaptam a „Krk-i Gázmester” tudományos fokozatot. Természetesen le kellett tennem a doktorit ebből a témából is, de mivel sokdiplomás vagyok , a rutin már bőven megvan... Werkcím: „A hüvelyesek és káposztafélék gasztroenterológai együtállása és hatása a lakótér klímatikus viszonyaira,közvetlen sportolás után és a regenerálódás további fázisaiban”
Késő délután még meglátogattuk a másik boltot...
... ja bocsánat... nem, ez nem az a kép... nem a kukából éltünk...
Tehát elmentünk a boltba, mert minden nap kell valami eleséget vásárolnunk. Versenyeztünk is: ki tudja vére 100 Kuna alatt megoldani...? És... harmadjára sikerült! Találtunk még akciós csokikát, sőt „a” Máté extra minőséget is bányászott nekem az „akcija” kosár mélyéről.
Olyan rendes gyerek ám ez „a” Máté – de még nem ismer teljesen, ezért a tábor első perceiben bepróbálkozott azzal, hogy például megkínál a finomságaival. Meg ha valamit megemlítek, akkor egyből rákeres valamelyik kütyü böngészőjében, s már mutatja is a megoldást. Nekem speciel eléggé megvan az elképzelésem arról, hogy mit szeretnék és fogok enni, nem lehet csak úgy kínálgatni engem, mert felborul az idegrendszerem. Ha meg valami információ kell, akkor szeretem azt magam megszerezni, ráadásul általában rá is ér a megoldás. Ha meg nem, akkor nyőgök... vagy kérek, kérdezek.
Szerdára komoly esőket prognosztizáltak a jósok, célszerűen hajnalban, reggeli előtt elhúztunk átmozgatni. De csak ketten, mert „a” Máté alva maradt.
Hmmm... a diákoknak húzós a 7 órás ébresztő? Pedig nem kíméltük – volt kávéfőzés, öltözés, wc-lehúzás, szobáján átgázolás... No, mindegy. Fityisszel elmentünk, visszajöttünk, nem áztunk el, „a” Máté meg rajtra készen állt/várt a kapuban.
Nem tudjuk, mióta dekkolt olt, de gyorsan átadtuk neki a stafétát, illetve a javasolt útvonaltervet másfél órára, s útjára engedtük.
Utána csak ettünk, ettünk és vertük a klaviatúrát. Mondjuk, amíg még beszélgetünk (is) közben, addig talán nem olyan nagy a baj. De, ha napokig csend lesz. Azt meg csak észrevesszük...
Még déltájban lementünk a városba, mert ott is volt egy bolt... a Trgovina... bevásároltunk fenemód!
A híres Dini-kecsöpös csipsz:
(Persze Fityisz vette ezt is.)
Estefelé már a lakás biztonságos klímájából, a tengerre néző ablakunkon, illetve a vízfüggönyön keresztül ázó pálmákat nézegettünk...
És még nincs vége... hosszú lesz ez a hét!