Jöjj vissza vándor… díj! 10 órás XCU – MTB verseny, Holdfényliget/Gyöngyösfalu, 2017.09.16.
Olyan nincs, hogy nekem valami egyszerű legyen. Nem.
Olyan nincs, hogy nekem valami egyszerű legyen. Nem.
Például mindig keletkeznek előzmények:
A hét elején jön az e-mail Szőnye Péter Főszervezőtől, hogy nagyon kevesen előneveztek a versenyre, megerősítést kér, ki jön, ki nem, ki nevez helyben? Válaszolok, hogy rám számíthat, ha más miatt nem, hát azért, mert viszem vissza továbbadni a Vándordíjat, amit az aktuális férfi szóló győztes kap. És persze versenyezni is szeretnék, megkérem, hogy mindenképp legyen verseny! Már hatodszorra fogok itt indulni. Válasz jön hamarosan, megnyugszom.
Oké. Akkor a fogak. Kedd estére “tevődött át” az eredetileg múlt hétre tervezett, az utolsó, monstre kezelés, melynek keretében megkapom az inlay-onlay-overlay (amiről később kiderül, hogy: tabletop) alkatrészeimet és megtörténik a koronázás is. És tényleg! Délután 5-től este 10-ig valóban pakolódtak be a kis préskerámia darabok a számba, de a koronázás még váratott magára. Félsiker. Lesz még – legalább – három alkalom, hogy befejeződjék a tortúra. Azért így, most már valamivel jobb a helyzet: tudok fájdalom nélkül enni. Ez május közepétől egész eddig nem volt így. Ne tudjátok meg, míly pokoli kínok közt telt a nyaram. Elég volt azoknak, akik a közelmben voltak az étkezések alkalmával. Nem mondom, de ez az ötórás szeánsz elég rendesen belekavart a bioritmusomba – érzékeny, öreg ember vagyok, ez van.
Kicsit meg is fáztam – a boltban vagy meleg van vagy meleg és huzat. Ebből lehet választani. Minden esetre a pénteket aszpirinszedegetéssel és strepsils-szopogatással töltöttem, bőséges folyadékbevitel (és izzadás) mellett. Szerencsére Balázs Úr hamarabb hazaengedett, így otthon pakolászhattam félbetegen… meg gondolkodhattam, hogy biztos kell nekem a holnapi nap? Esőt ígértek – főleg Nyugat-Magyarországra…. Krisztánnal, mint biztos segítséggel egyeztettem: hajnal 5-kor találkozunk, megyünk!
És jönnek a tények…
Én mindig felébredek a beállított ébresztő előtt pár perccel. Szombat reggel is így történt. Első dolgom a telefon leakasztása volt a töltőről, s mit látok 3 óra 57-kor? Egy üzenet: Krisztián írt éjjel, hogy rosszul van, rázza a hideg, nem tud jönni. Huhh… És húha!
Élet áttervezés. Irány a hálószoba, feleség felkeltése: Jöttök segédkezni vagy sem – ezt egy perc van eldönteni! Nem kötelező csak hátha?! Nem. Oké, akkor elő a NoSupport szettel: műanyag hűtőláda, bele tízensok kulacs, kis dobozokba pedig a tápok, csokik, gélek, kekszek porciózva, hogy könnyen fel tudjam venni a depózások alkalmával. Mókás, hogy pont most dobtam (volna) ki a megunt, nem használt, koszos, régi kulacsaimat. Az ajtó mellett voltak egy szemeteszsákban. Kaptak még egy esélyt… Kazal ruha, két bringa – váltós, egysebességes… még az ajtóban is vaciállok, hogy melyiket hozzam-vigyem. A váltóst. Pár perc… Meg az egysebességest is. Végül is beférnek, én pedig megnyugszom. Átmenetileg.
Reggelizés helyett tehát újrapakolás, de Krisztián egészségén kívül más (például magam) miatt nem aggódtam. Egyszer (kétszer) már csináltam ilyet…
Még 2005-ben… egészen pontosan Csillebércen a 24 órás váltóversenyen szólóban:
Tudom hát, hogy milyen egy kínkeserves hajnal…
Majd feltámadni a “second wind” segítségével:
Végül megpihenni…
(Érdekes… Már akkor is… vagy inkább még, a merev acél egysebességes volt a célszerszám… illetve csak félig merev, hiszen ez egy KHS Solo One Softtail volt, 1″ hátsó rugózással – el is tört pár hét alatt…)
Néha nem a legkellemesebb (főleg az utána következő hazavezetés bárhonnan), de meg lehet oldani. Csak hát olyan jó ha van az embernek egy kis társasága-segítsége ezen rendezvények alkalmával!
Az indulás már a tervek szerint ment.
Ahogy hajnali 5-kor kikanyarodtam a ház elől, leszakadt az ég, s ez egész Szombathelyig tartott:
Láttam két szörnyű balesetet, még a rádió is bemondta, félpályás lezárás… Hála az új auóútnak bő két óra alatt leértem. A faluban találtam egy közkifolyót, ami mellé közvetlen le tudtam parkolni, s így a legkevesebb energiabefektetéssel (értsd mozgás) feltöltöttem a rengeteg kulacsomat.
A házban, a redőny mögött égett a lámpa – szerintem biztos figyelt valami mamóka vagy papóka, hogy ki az a félkegyelmű, aki hajnalok hajnalán miniatür vizespalackok (mert nem ceglédi kannával járok) garmadáját tölti majd rámolja egy autó első ülésén található hűtőládába.
A parkolóba az elsők között érkeztem, végre közel állhattam a ki/bejárathoz – ha már ennyire egyedül vagyok, akkor lehet, hogy néha szükség lesz/lehet a kocsi gyors elérésére menet/verseny közben.
Általában szokott lenni ki/bejárat közeli hely, de az valahogy mindig “foglalt” – az előző években rendszeresen hessegettek el onnan…
Szerencsére nem esik, sőt egész kellemes idő van. De az látszik – a pályáról visszatérők bringáján s ruháján – hogy valószínűleg egész este esett, egész ezidáig.
A radar sajnos nem mutatja, hogy van-e utánpótlás, minden esetre én az előző évek tapasztalata alapján a két hozott bringából az egysebességest rakom össze. Ezen a pályán, ha sár van, akkor ez a nyerő szerkezet – ezt 2014-ben Németh Gabesz és Pósfalvi Tamás már látványosan bemutatta. Ha porzik, akkor viszont hiányzik a “végsebesség” – ezt pedig Kakas Laci fogalmazta meg nagyon találóan és használta ki okosan – amivel a sík-enyhén lejtős szakaszokon lehet(ne) robogni. Csak az a kérdés, hogy mi van, ha mégsem fog ma a későbbiekben esni és felszárad a pálya…? (Ja! Akkor kell átülni a másik bringára.)
A szpíker bácsi is kiszúrta a szép piros(-kék-fehér) bicajt, s mindenáron le szerette volna fozótatni még tiszta állapotában. Hát… ha volt teleobjektív, akkor gondolom sikerült, de nekem annyi tennivalóm volt most, hogy nem tudtam élni a lehetőséggel. De köszönöm, mert szerintem is szép kerékpár!
Kialakítottam a rendszert a ládában, alul a kulacsok, mellettük a banánok, fölöttük dobozban a gélek, szeletek, csoki, illetve a szerszámos kis zsák, a tetejükre a mellény, rossz idő esetére.
Alakul a kupleráj!
Tényleg nem voltunk sokan a rajtnál. Ezen Tamással a verseny után gondolkodtunk is… hogy lehetne vonzóbbá tenni a (kerékpár… mtb…) sportot? Pedig egy ilyen egész napos csapat… csapatépítő verseny pont ideális lehetne. Akár a hobbiszinten művelőknek, akár családoknak is. Egyszerű, rövid, kompakt pályák, nincsenek teljesíthetetlen kihívások bennük, pörgős, követhető versengés, izgalom a váltásoknál, vagy ha éppen műszaki probléma akad… és nem utolsó sorban ezeknek kultúrált helyek (strand, lovaspark, kalandpark, ifjúsági tábor) adnak otthont…
Kevés induló ide-vagy oda, én a versenyzést komolyan veszem. Ha van valaki, akivel lehet versengeni, akkor azért, ha nincs – ezt sosem lehet tudni, bár itt is többen bajnokként hírdettek a vereseny előtt, amit igyekeztem udvariasan elhárítani, mert hát addig tart a mérkőzés, míg le nem fújják, s bármi megtörténhet – akkor pedig a saját határaimat próbálom feszegetni több-kevesebb sikerrel.
Tamás intézett egy kvázi-segítséget is, ha netán szükségem lenne valami a ládámból.
Igyekeztem körönként megköszönni a lehetőséget, mert igazán jól esik a gondoskodás, de most már alapvetően áthangoltam magam arra, hogy akkor is egyedül oldok meg ma mindent, ha a fene éppen fenét eszik.
(Az első körökben…) Próbáltam felmérni kik az ellenfelek, a legutóbbi társaságokból csak Szabó Gábor székesfehérvári versenyzőt vettem észre. Nem volt Hajtány Miki, “A” Máté külföldre ment, Tamás nem indult… a régi Nagy Nevek sem jöttek (már) el… Még Zorán jelezte a hét elején, hogy indulna, de Őt sem láttam végül a helyszínen.
A singlespeed-ezésben az a jó, hogy nincs kapkodás. Egyenletesség van, mondhatni monotónia, amit én egész jól tűrök. Nem lesznek rekordgyorsasságú körök és csigalassúak sem. És így van ez a fáradással is – szépen, komótosan lassulok csak, nincs “megrogyás”. Ez nagyon jó, mert teljesen kiszámítható, tartható, akár 5… 10… 24 órán át. Tudom.
Most is így volt: billegtem felfelé a dózerúton…
bolyongtam az erdőben…
legurultam a célba… majd mindezt előről és újra és előről és újra…
Két óránként megálltam kulacsot cserélni, banánt felvenni, zsebeket megtömni.
A pálya nagyon jól alakult. Mivel nem sütött a nap, így nem száradt fel teljesen, egy kis – pont elég – ragadósság megmaradt. Pár óra alatt eltűnt a kezdeti csúszósság, fröcsögés, lehetett gyakorolni, hogy kell fék nélkül végigmenni a csiki-csukin, s szerencsére a lejtő nem vált szupergyorssá, így félelmem elmúlt, hogy ott előzznek majd vissza az ellenfelek. Nem zavart a merev villa sem – úgy látszik, az elmúlt évek kitartó kézisúlyzó emelgetése megtette hatását – egész jól bírtam tartani a kormányt, pedig kezdtek kialakulni kisebb rataták a kanyarok előtt.
Ment hát a körözés, előzés, bíztattuk egymást, megálltunk “gombászni” (én vagy 10-szer), mosolyogtunk a fotósokra.
Jó kis társaság jár ide, és ez a rövid körverseny “formátum” összehozza az embereket – akikkel amúgy alapvetően egy szót sem váltanál. Sőt, még a parkban kalandozó gyerekcsapatok, vagy épp vállalati önismereti tréningen résztvevő, baltahajigáló felnőttek is szurkoltak hellyel-közzel! Délután még Tamás is előkerült – nagyban szurkolt, kérdezte miben segíthet – végül eluntam és kértem tőleg egy Etióp Yirga Latte-t… hát azt nem tudott, képzeljétek! Pedig mindent tud ám!
Hamar kiderült, hogy jó helyen vagyok a mezőnyben is, nem kell különösebben aggódnom.
Nézegettem a pulzusom: enyhén fáradok, a maximum már nem nagyon megy (kiállva sem) 150 fölé, persze nem is erőltetem. Ez egyébként azt is jelenti, hogy rendben a vízháztartásom. Hűvösebb időben (11-13 fok, mint most) is kell inni, főleg megfázva (…) – az óránként egy kulacs működik. Meg a vesém is… Kilencszer álltam meg a pálya különböző pontjain kisdolgot intézni. (Mondjuk a legszörnyűbb az nem itt, mert az erdőben mindenre van hely és lehetőség, hanem a hazaúton volt. A Szombathely-Csorna autóúton nem igazán van “útszéli pihenő”, így kénytelen voltam letérni a főútról és mindenféle kieső körforgalmakból szántóföldekre vezető dózerutakon helyet keresni az ügyintézésre…) Ha szépen tekerem a tekerendőt, akkor meg lesz a győzelem. Persze ez technikai sport, tehát addig kell menni, míg lehet.
Pont addig mentem. 6 óra 47 percnyi menet után elkezdett csepegni, majd leszakadt az ég. Az addig remekül járhatóvá tett pályát nem egész tíz perc alatt tette tönkre. Olyan tükörsár keletkezett, hogy csak keresztbenálló bringával lehetett “közlekedni” rajta. Már a mellényt is felvettem – mert kezdett azért hűvös lenni… meg sötét is a felhőnek köszönhetően, pedig még a délután közepén járunk. Azért csak mentem, mentem, mert hát miért ne. Legfeljebb letolom, letoljuk. A bringát és a maradék három órát is. Hát nem így történt.
Hét óra húsz… huszonöt perc magasságában a célvonalon kisebb társaság ácsingózik. Jövök, s bár nem nagyon látok (a szemüvegem még az első körben kiadtam, mert sárpöttyös és párás lett egyből), és nem is lassulok (mert a fékrendszer kezdte felmondani a szolgálatot – nem elkopott, annyi szint/lejtő és sár még nem volt, egyszerűen csak szétrázódott/elállítódott a fékkar, mint utóbb a boltban megállapítottuk; hmmm… azért minden extrém-ultra megmérettés kötelező tartozéka a technical-mechanical….) de hamar egyértelmű lesz – most már látom, mert a neonszínű Marcali-mezben, kitárt karral ugrálnak, ezt nem lehet eltéveszteni -, hogy itt a vége! Jaj, de kár. Azért még rákérdezek, hogy biztos-e… mielőtt lenyomom a Stop gombot az órán. Sajnos biztos. Sillinger Sporttárs a kulacsomat vizslatja – nem hiszi, hogy koka a kóla benne…
Hát… ez van. Szomorúan konstatálom, hogy ma csak hét és fél óra sport jutott. Igaz, azért az velős. Oké, mentem volna… pár perccel később azért már úgy gondolom, hogy mégse tett volna jót a két és fél órányi ázás… No, akkor irány a ládám megtalálása, a szemétdomb rendberakása, eltűntetése és a mosó. Ott is jókat beszélgetünk, fel vagyok (még) pörögve, pedig el sem jutottam a kóla-only üzemmódig. Csak egy kulacs és egy koffeines gél volt bennem. Ha a lappangó náthámnak valami “jót” tett, akkor ez az pár perc biztos (nem) az volt. A zuhany már igen! Meleg víz! Tetszik érteni? Volt meleg víz!
Miután átvedlettem, még az autóban kucorogva hazatelefonáltam, hogy minden oké, kicsit hamarabb elengedtek. Mindenki megnyugodott, legalább éjfél előtt hazaérek. A nagy ücsörgésben majdnem lekésem az eredményhírdetést, amit szerencsére és ügyesen és rutinosan gyorsan levezényeltek.
A mázsás kődíjak emelgetése (nyomása, lökése és szakítása) ugyancsak komoly fizikai felkészültséget kívánt…
Eszembe jutott, hogy tényleg – mennyi mindenre – jó, hogy gyakorta súlyzózok…
A lelkes versenyzőtársak közönsége nagy tapssal jutalmazta erőlködésemet!
Ami még hihetetlen, hogy mindig akad egy-két… több női versenyző, aki dacol a körülményekkel és nyomja… csak nyomja… és még mindig csak nyomja… Karácsonyi Ildikó is ilyen:
És kaptunk nyereményt: egy Soehnle mérleget! De jó!
150 kilóig mér, úgyhogy használhatom az új fogaimat, hízhatok bátran! A látásom is tovább romolhat, hiszen az XL méretű számokat csukott szemmel is el tudom olvasni… Vagy nem…. inkább tekerek tovább szorgosan, koplalok, szemtornázok, mert megvan a motiváció > ha jól megyek, eljutok a tízed, század beosztású barista mérlegnyereményekig is, érzem ám!
És… még egy és… Visszatért hozzám – egy másik, kisebb, az erre a versenyre készült kőszikla társaságában – a Vándordíj is! Másodszor is az enyém! Vittem-hoztam, hoztam-vittem. Ugyan már előre megírták, hogy lényegében nem is kell, de azért ez nem úgy megy…
A nap méltó lezárása volt – legalábbis a stresszfaktor szint emelését illetően – a hazaút.
A nap legszebb időjárása nagyjából ekkor volt esedékes – tartott vagy 3… na jó 4 percig…
Győrig még szépen elautókáztam a lenyugvó Nap tükör általi vizslatása mellett…
Aztán az M1-esen elszabadult a pokol. Azt hiszem Európa összes román és bolgár vendégmunkása, kivilágítatlan roncsautószállító trélerese, kisteherautósa, mikrobuszosa most igyekezett hazafelé… Iszonyat koncentráció eredménye volt az épségben hazajutás. Főleg, hogy sárral borított szaruhártyámon keresztül nem sokat láttam, illetve állandóan pislognom/kacsingatnom és könnyeznem kellett a humuszdarabok szemhéjizgató hatása miatt. Az, hogy félálomban is voltam, hiszen elég rég ébredtem… nem… az nem számít – ugyanis ők is félálomban vannak… mire ideérnek Nyugat-Európából. Mivel olvashatjátok ezt a bejegyzést, valószínű, hogy hazaértem, de még én sem hiszem el teljesen…
Szeretném megköszönni a Szervezőknek, Szőnye Péterrel az élükön a Szervezést, a mérleget. Hopp! Igazából azt nem tudom kinek kell, de milyen jó ajándék már?! A Szpíker Bácsinak a rengeteg kedves szót – hallottam ám mindent menet közben! Németh Ritának, Pósfalvi Tamásnak a sziklákat. Lassan feldolgozzák a Kőszegi-hegység idevonatkozó fejezetét – nem lesz hol bringázni! Amúgy meg nem baj, mert a lányom pont most tanulja a pattintott kőeszközöket. És szintén nekik vagyok hálás a fotók egy részéért. Horváth Zoltán szombathelyi sportfotósnak pedig egy halom garázsmesteri Yeaahhh-t küldök, a csúcs-szuper akcióképekért! Végül, de nem utolsósorban gratulálok a kőkemény sporttársaknak, hogy eljöttek, ott voltak, tekertek (végig) és biztattak, biztathattuk egymást!