Lábadozós Versenydózis - Crosskovácsi Maraton 2016

Midőn ezeket a sorokat írom, az eredeti tervek szerint éppen Miskolcra kellene vezetnem az egyik (másik) kedvenc versenyemre, a Kondenzgyík Maratonra.

 

Jól beharangoztam mindenkinek még tegnap (is), hogy milyen kemény gyerek vagyok én, de később döntöttem: sajnos idén kimarad a próba. Eső, sár, céleszköz (singlespeed) összeszerelése, evés-ivás-regenerálódás lehetőségének szűkössége, verseny után nem alszom jól (illetve egyáltalán nem alszom), hajnali kelés, család, mint support most nem jön(ne), vezetés (2+ óra oda és 2+ óra vissza), második adag sportruházat elpusztítása, egy esetleges újabb bukta s vele a felelősség az emberi környezetem iránt (no, ebbe aztán beleérheti magát mindenki)... és még a fejem is elkezdett rettentően fájni tegnap este. Ez utóbbi lett ám a legnagyobb gondom még csillapítót is be kellett kapjak, pedig nagyon szeretem a gyógyszereket (nem is mulasztotta el, csak az alvás). Azt hiszem, nem tettem vele túl jót, hogy megversenyeztettem (értsd: rázattam) most szombaton.

 

Mert szombaton bizony rajthoz álltam az egyik (másik) kedvenc versenyemen, a Crosskovácsi Maratonon. Hogy miképp sikerült ezt a két szuper eseményt 4 év után egy hétvégére szervezni a szervezőknek, azt nem tudom kitalálni... Sőt egy kis ideig egy napon (!) is volt a kettő, majd legalább annyi történt, hogy szombat, vasárnap...

Én mindkettőn szerettem volna eredetileg indulni - mármint még a fejreállás előtt - s be is neveztem szépen. Majd jött a bukátó, s utána az, hogy egyáltalán fogok-e még tekerni idén. Aztán elkezdtem rehab sportolásokkal helyretenni az önbizalmam, s gondoltam is (egyből ám), hogy nekiveselkedek az időben és térben is közelebbinek, a Crosskovácsinak. A folytatást meg majd meglátom... (kis családom is így gondolta... azaz "ajánlotta").

Annyira optimistán mentem neki a feladatnak, amennyire csak lehetett! Felvettem a legbarátságosabb ábrázatomat, mindenkivel váltottam egy, sőt másfél szót!

Az utóbbi napokban, a velem kapcsolatos alap kérdések ugyebár azok voltak, hogy:

- mikor mész dolgozni / mikor ülsz majd biciklire / kijössz Nagykovácsiba / indulsz a versenyen?

?

Természetesen minden kötelességemet már nagyjából a kórházból való távozás utáni 24 órában teljesítettem - tettekkel és igéretekkel.

Varratmentes bal könyökömet a mágikus "Kék Kenőccsel" kenegettem.

Érdekes, mert olyan érzéketlen az egész (ahhoz képest, hogy az idegekig-csontokig kinyílt)... mintha bent maradt volna egy tízcentis fakéreg, még a hangja is olyan "tompa", ha megkopogtatom.

Ugyan nem levedzik, de egy adag védőburkolatot raktam rá a versenyre, mert ha mégegyszer odaverem, akkor sejtésem szerint már nem lesz annyira érzéketlen...

Meg mondták, hogy egy testen belül a bükki faágakat nem jó keverni a budai sárral....

A fagyasztásra is gondoltam - tavaly tudjátok kánikula volt...

Tehát szombat reggel irány a helyszín, időben, jó parkolóhelyet keresni - sikerült. Berendeztem a szalonomat az anyósülés környékén, kényelmesen készülgettem.

Annyi sárga cipőfűzős ezüst-szürke cipőm van, hogy majdnem összekevertem a lábaimat...

Beszereztem a rajtszámomat - kicsit bizonytalankodtak a nevezésnél, hogy megkaphatom-e? (Eü. állapotomat tekintve.) De nem volt más lehetőség. A szervezés egyébiránt a megszokott profi szinten operált. Ahhoz képest, hogy a Tisza-kastély és környéke mintha bombatalálatot kapott volna, teljesen szuperül megoldották a kerten belül a rajt-cél terület felállítását.

Start előtt vagy negyedórát melegítettem - mivel a bal combom-tédem még nem igazán hajlik, így kell neki egy kis idő az üzemi hőfok eléréséhez.

Időben odatotyogtam a beszólításhoz.

Zóka Zoli is odakígyózott...

Vele később még egész sokat kigyóztam a pályán.

Tam Csilla versenybíró néni pedig készségesen besegített a megfelelő raktkockába/ra/ra:

 

Ott még görnyedtem egy keveset. Közben elengedtük Berta Pistáékat szokásos világkörüli útjukra:

 

Majd! Ádám (elsőre meglepő) kérésére nyomtam egy garázsmesteri jeaaaaaaaaaaaaaaaaah-t (Nagy Ferótól tanultam a rádióból anno!) éééés elrajtolt a mezőny:

Jocó-Tuki-Zoli-Dini-Dani-Imi Hajrá!

Kezdődött a kőrözés...

Az előző pár napban próbáltam méricskélni, tesztelni mit tudok. Még pályát is jártam, hallottam a változtatásokról - szerencsére nagyságrendi nem volt. Közben jött némi csapadék az utolsó napon, de szerencsére nem lett tőle saras a vereny, csak "nagypocsolyás". Végül még egy "nullás" pihenőnapot is tartottam (amit amúgy nem szeretek), hogy aztán tényleg a lehető legjobb állapotomban tudjak indulni.

Abban nagyon reménykedtem, hogy be tudom fejezni a versenyt. Oké, van hozzá nehezítésként: combfájdalom/térdfájdalom, könyökfájdalom, zsibbadó kézfej, érzéketlen, bár étkezésnél sajgó kettészakadt száj, kettő törött borda fájdalma, mellkasi fájdalom (ez valami más lehet, mert nem a törésnél van), bizonyos pulzusnál (már) légzési nehézség, fejfájdalom... Jó, nem?

Nézegettem a wattokat, egész jók voltak... De a rajt után "helyreállt" minden... Mert úgy szakadtam le síkon (!) még az Amerikai Iskola előtt masterkettes kis játszótársaimról, mint a huzat. Hmmm... azért ez eddig nem volt szokás. Peti az első két kupafutamon még panaszkodott is, hogy nem bírja már a rajtot sem.... Jocót meg jól ki lehetett mérni hány wattnál szakad le... Most meg... nyomom a másfélszeresét és távolodnak... (előre). Mi a manó történt? Ennyire elhíztam/legyengültem volna a 48 órás kórházi lét alatt? Hümmm...

Hamarosan magamra is maradtam. Már a felvezető kör végére is több másodperces hátránnyal érkeztem hozzájuk képest és nem is láttam őket többet.

Sebaj, kedvem ez nem szegheti - legalábbis verseny közben nem érdemes a miérteken és hogyanokon annyit gondolkodni. Arra jó az utólagos agyalás (már ha marad - agy).

Úgyhogy megint összeálltam egy bő óra erejéig múltkori kedvencemmel, Hegedűs Ádámmal, akit sebtiben fel is fogadtam védőszentemnek, mert az első lejtőn sikerült majdnem megismételnem a szilvásváradi perecet. Csak most nem Imi, hanem Ő volt "kéznél"... Amúgy meg jajj!

Az új nyomvonal a parkban okozott némi galibát még az elején. Ugyanis csúcsszuper párom a helyes helyen állt a frissítőben, csak én nem tudtam, hogy az - mármint a frissítő - ott van (egyből). Így integettem neki szépen... meg a kulacsoknak is... az első körben. Ó, ez sem gond - tavaly is "megoldottam" a beérkezést ivás nélkül... idén is meg fogom. Mondjuk kánikula híján nem volt annyira nagy a kihívás: szépen beosztottam a palackomat és mindenütt vízet (szigorúan, a múltkori tapasztalatok alapján) kértem. A második kanyarnál már sikeres volt kulacs csere, köszönöm!

A pálya szépen alakult, nem volt tekerhetetlen, sőt. Persze észnél kellett lenni, de örültem, hogy úgy néz ki, meg tudom oldani a napi kihívást. Az első emelkedők nehezen fogytak, nem tudom talán nagy(obb) volt a páratartalom, de másfél óránál "kitisztult" minden és onnan kezdve egészen jól éreztem magam. A jelölés remek volt, kilométerenként (?!) táblák, hogy mennyi van még (előre vagy hátra)... maga a tökély!

Ádám után Zóka Zoliba futottam bele, aki - szokásához híven - szerelt. Most épp defektje volt, amolyan lassabb fajta. Ezt állt meg reparálni változatos időközönként. Néha elmentem mellette, néha utolért, néha együtt mentünk. Még arra is volt kapacitása, hogy "új" stílusomat kielemezze: mármint, hogy mennyit tekerek kiállva. Erre akkor nem válaszoltam, de most elárulom, hogy így tudtam csak haladni, különben csikorogni kezdett a testem, az meg nem jó.

Az utolsó órában közösen vadásztunk a VasPetikre. Legalább 3 de lehet, hogy négyet is megláttunk magunk előtt nem sokkal, mindegyikre ráhajtottunk - "Legalább volt tempó" - s az elkapás pillanatában realizáltuk, hogy "csak" egy rövid/középtávos csapattársáról van szó. Délibáb(ok)?

3 óra 37 perc alatt megcsináltam! Jeaaaaahhh! 3. hely! Jeeeeeaaaah! Ez is jeaah... minden jeahhhh! Huhhh...

Kellemesen elfáradtam. A többiek egyből kérdezték, hogy mim fáj. Szerencsére semmi. Tényleg és köszönöm.

 

Amikor Peti barátilag hátbaveregetett, akkor éreztem, hogy azért tudna fájni.

Tartottunk egy gyors konzultációt, Imi sem volt elégedett - 10% minuszról beszélt... én meg hasonló nagyságrendű pluszokra gondoltam...

Utána elmentem dagonyázni a kerékpár- és embermosóba. Röff-röff. Teljesen lezuhanyoztam magam. Ha most ott nem fáztam meg, akkor soha és sehol.

De hát az eredményhírdetésre már szépnek kell lenni!

Jött is az... eső... s vele a dobgózás:

Fésüs "Kefe" Laci nyerte a Rövid Táv Master-2 kategóriát:

Berkes Jani ugyanezt tette Közép Távon:

A Közép Táv Master-3 dobogójáról nincs sajnos képem, de Dolonai György csapattársunk rengeteg korábbi problémája ellenére végre versenyzett egy becsületeset és a harmadik helyen ért célba. Heiszer Zsolt előtt... Micsoda konkurenciaharc az Egyleten belül!

Közben elkezdett leégni (?) a sörsátor, így mi elmenekültünk egy - ugyan beázós, de - szárazabb helyre, a távolba:

A rettenet ködgép működése közben azért még valamennyire láthattuk Horváth Ágit a Közép Táv, női Master-2 dobogón:

S végül jöttünk, mi Hosszú Táv Master-2 öregfiúk:

Hú, akkor buzdítást kaptam itt is - meg a pályán is, nem is bírtam mindenkinek meg- és visszaköszönni, de most megteszem!

Jocónak pedig boldog negyvennegyedik születésnapot, remélem megúszod(-tad) a bulit és mész(mentél) maratonozni vasárnap!

Én meg annak örültem leginkább, hogy ezt úsztam meg - nem, nem a mentős társasággal van a gondom, tudjátok...

Így néz ki a legszebb hazai "érmek" egyike!

Heavy Metal!