Last minute Pszichoterror - III.Holdfényliget 10 (9) órás MTB verseny 2013 09 14

Ezt az eseményt eredetileg is beterveztem az idei versenynaptáramba. Tavaly is itt voltam, megcsináltam, sőt dobogós is voltam. Aztán a Mátra Maraton előtti szerdán úgy gondoltam, hogy mégsem indulok rajta, mert sok lesz nekem idén a jóból.

 

De a Mátra Maraton nem volt jó versenyélmény, mégsem zárhatom így az évet, tehát „átgondoltam”, mégis indulok. Főleg, hogy pár nappal a vereny után a vezető hazai internetes-kerékpáros médiumban megjelent rólam életem első – és egyben „nem grimaszolós” – sztárfotója, egy remekbeszabott titulussal: „az elnyűhetetlen masterracer”. Ezt ki kell érdelemni és meg is kell tartani! Meg hát ott volt az is, hogy Balázs Úr a múlt heti börzsönyözés után kifejtette - a többieknek persze, nem nekem; én speciel Börytől tudom -, hogy tulajdonképpen nem is vagyok erős, csak könnyű, azért megyek jól (?) felfelé. No, ez aztán igazán megadta lökést, hogy bizonyítanom kell!

 

A fenti gondolatmenet eredményeképpen szerveztem meg a segítségemet is a versenyre. Hiszen egy ilyen több órás, „ultra” menet sikeres teljesítésének alapfeltétele, hogy álljon valaki a pálya szélén és lesse az óhajaimat körről-körre. Tehát először volt két emberem, aztán lemondtam őket, majd újra próbálkoztam, de addig már késő volt. Magam maradtam. „Solo, no support”, ahogy az angol mondja. (Még a Single Speed kitétel kellett volna mellé, hogy teljes legyen a boldogság, de azt most nem bírnám elhajtani... öregszünk, hiába...) Végül is nincs nagy a baj, mert így kezdtem a szakmát, 2005-ben, az első 24 órás versenyemen is.

Külön nem edzettem speciálisan, maximum próbáltam magam még egy kicsit karban tartani, nem eltunyulni a sok maratonozás után. Ez a versenytípus más megközelítést kíván, mint amit az elmúlt 1-2 évben csináltam, de próba-szerencse, hátha ki tudok még hozni magamból valami értelmeset.

Szombaton természetesen a boltban ügyködtem, de szerencsémre egész sokat tudtam ülve dolgozni. Még egy fékbetét-fékolajcsere párost is sikerült beiktatnom a programba. Valamikor este fél hét körül elszabadultam. Pakolni már nem kellett, mert egész héten azzal foglalatoskodtam. Csak pihenni, mert azzal meg nem. Nem mentem le előző éjszaka ottaludni. Alapvetően hajnali 5 körül kelek, nincs nagy különbség, ha egyszer 4-kor fogok.

¾ 5 magasságában elstartoltam, bele a nagy esőfelhőbe, ami az autópályán a Vértes magasságában kezdődött és valahol bőven a Kisalföldön ért véget. Néha olyan hangosan verte a karosszériát, hogy nem hallottam az autórádiót. Normális ember ekkor fordult volna vissza, hogy újra az ágyába kerüljön. Versenyzés, esőben, tényleg kell ez nekem? De, ha már egyszer elindultam...? Kaminok között hasítottam a vízet, egészen Győrig, ahol hirtelen letereltek a pályáról. Még ez is... Ekkor épp hallottam a rádiót, ahol bemondták, hogy komoly baleset történt, ezért az útzár. Nem sokon múlott, hogy én is ott üldögéljek az álló kocsisorban. Pár kilométert kóvályogtam a várost elkerülő utakon, aztán valahogy visszajutottam az M1-re. Kapuvár felé javult a helyzet, már nem kellett aquaplanning-től tartani, így meg is reggeliztem a grahamzsömlés banán menümet (+ ropi)...

...majd Kőszeg előtt kezdhettem reménykedni valami hihetetlenben. Ugyanis megláttam az eget – felhők nélkül.

Amikor Gyöngyösfalun, a kalandpark parkolójában kiszálltam, már csörgött is a telefonom. Ohhohó! Balázs Úr volt az, s az időképes megfigyelései alapján tudatta, hogy hatalmas "mákom" van, mert a hatalmas esőfelhő pont elkerüli a térséget, s minden bizonnyal száraz versenyzésnek nézek elébe. Hát nem rendes, hogy hétvégi hajnalokon is gondolom rám? Egyből jobb lett a kedvem.

A nevezés felé tartva egyből belefutottam Kakas Laciba, a versenyszám hazai koronázatlan királyába, aki nem kicsit lepődhetett meg a látványomon. Ugyanis pont a Mátra Maraton rajtjánál ecseteltem neki – kérdésére, hogy jövök-e -, hogy miért nem leszek itt. Erre meg nesze neki, itt vagyok. A nevezési sátor mellett simán elmentem volna, ha nem szól, hogy ott a lehetőség. Úgy látszik, álmos voltam még. A nevezéshez a chip-es rajtszám mellé, karszalag és két gél is járt. Már biztos nem megyek haza üres kézzel!

S még valakibe belefutottam. Régi, kedves ismerősömbe, Pósfalvi Tamásba, aki – legnagyobb meglepetésemre – indulni szándékozott a versenyen, ráadásul ő is egyedül volt. S mivel „helyi” (közeli) illetősségű, kihozta a fél kerékpárgyűjteményét, kempingbútorokat és egy teljes műhelyt, melyet fel is állított a pálya szélén.

Egyből felajánlotta, hogy depózzak be hozzá, én meg már hogyne éltem volna a lehetőséggel! Pont ezt tervezgettem egész héten, hogy – tavalyi helyismeretem alapján - a kis hűtőládikámat hova, melyik bokor mélyére fogom elrejteni a pálya szélén, hogy megtaláljam, s mások se kutassák át a tartalmát. A legnagyobb problémám oldotta meg!

Most már nyugodt voltam, átöltöztem, próbáltam felmérni a mezőnyt (összességében 50%-kal többen voltak, mint tavaly – ez jó dolog), a potenciális ellenfeleket, például a tavalyi győztest, a metronómlábú Németh Gábort, de őt nem láttam.

Kikészítettem az asztalra az előre bekevert, névre szóló kulacsaimat, beszámozva, feliratozva. Kis dobozban a gélek meg némi szilárd eleség és pár minimál szerszám, a két pótbelső mellé.

A rajt... az csúszott. Ugyanis a pályabejáró bringások közül többeket ló- vagy kecskedarazsak csíptek meg. A parkon belül a pálya egy helyen épp egy fészek közelében vezetett – ezt nem lehetett előre tudni -, s a hétvégi álmukból felébresztett állatok támadásba lendültek. Sajnos a megcsípettek között volt allergiás is, tehát jött a mentő, sőt mentők, hordágy, defibrillátor. Ha jól hallottam, négy főt vittek kórházba. (És volt, aki az ellátás után visszajött versenyezni – ez a kemény!)

A pályát viszont át kellett szalagozni, új nyomvonalon vezetni. Ezeket az extra és nem éppen kellemes feladatokat a szervezők példásan megoldották. A kör hossza nem változott, élvezetes is maradt a parkbéli szekció. Ügyesek voltak! Sajnos viszont a verseny időtartama egy órával rövidebb lett, mert 18:45 (körül) maradt a befutó idpontja, utána a sötétedés miatt már nem lett volna érteleme tovább tartani a rendezvény tekerős részét. Tehát a 3. Holdfény Liget 10 órás verseny egyben az 1. Holdfény Liget 9 órás versennyé avanzsált. A várakozós egy órát folyamatos fel- és leöltözéssel töltöttem. Egyik pillanatban melegem volt, nem sokára majd megfagytam. Rövid aláöltözet le, dzseki föl, hosszú aláöltözet le, majd föl, hosszú mez le majd föl... Bemelegítőkrém fel... aztán meg elmúlt a hatása... akkor megint bekentem magam... De hoppá! Ez nem a bemelegítőkrém, hanem a hideg elleni... Ritkán használom őket, hát jól összekevertem a rendszert. Tehát most a hideg elleni, zsíros krémre kentem a belemegítőt. Azért nincs melegem. Talán a hideg elleni krém belemegedett, de én alatta nem. Jól megcsináltam.

Egy kicsit még beszélgettünk, bár verseny előtt még nem vagyok valami társaságképes. (Utána meg már nem vagyok...)

10 óra előtt nem sokkal felsorakozhattunk. Akkor lássunk neki!

Konkrét céljaim voltak. Jó erőben végignyomni. Ügyesen depózni. Dobogó. Megpróbálni valakivel elmenni az élbolyból. Mondom, hogy történt...

Várható volt, hogy Laci lesz az erőember a mai napon, így próbáltam rá rakni a kereket. Hihetetlen agresszíven rajtol, meg megy neki minden körben az emelkedőnek. Az első pár órában majd kiugrott a szemem, meg a szívem, hogy követni tudjam, de nem szerettem volna elengedni. 6 és fél perc körüli köreinkkel hamar el is húztunk a többi szólistától, valahol másfél óra menetidőnél köröztük le először a harmadik helyen tekerő Tamást. Hogy bírjam az iramot egyrészt próbáltam pihenni (gurulni), ahol csak lehetett. Ez nem volt túl könnyű, mert a terepes részeken iszonyúan ragadt a talaj, ami ráadásul inkább csak szívja az erőt. Akkor marad a finoman tekerés. De azt meg, hogy oldjam meg, ha az előttem haladó majd széttapossa a bringáját. Laci – hozzám képest, mondjuk úgy, hogy nagyobb fizikummal rendelkezvén - olyan helyeken ment kónuszon vagy annak a közelében, ahol én 3-4 áttétellel „feljebb” pörögtem. Fogja ezt bírni? Fogom ezt bírni? (Megint egy téli gyakorolnivaló – bár pár évvel korábban kellett volna kezdeni...) Emiatt a nagy emelkedőt próbáltam „lazán” venni – de azt meg alapból nem lehetett. Ráadásul azt álmodtam, hogy leaszfaltozták. Ez épp álom is maradt. Maradt az a jó kis röcögős köves dózerút, ami volt.

Néha megúsztam Laciról, néha Laci úszott meg, de nagyjából látótávolságon belül maradtunk. Érdekes, hogy az előző évben is egy körön belül voltunk, majdnem végig, csak épp Laci ment előttem, de úgy, hogy nem láttam, majd az utolsó két órában gyorsan adott nekem egy (de lehet, hogy két) kört... Valami ilyenre készültem lélekben most is, ehhez képest meglepett, hogy tudtam vele tartani a tempót.

Nem volt meglepő viszont, hogy – mivel soproni klubban teker -, mindehol a csapattársai hajtanak, buzdítják, a pálya szélén is lépten nyomon a szurkolóiba „botlottunk”. Én meg – bár akadt pár kedves ismerős, aki lelkesített – most kicsit egyedül voltam.

Fontos momentuma volt az együtt sportolásnak a kisdolgok miatti pit-stop-ok lebonyolítása, megoldása. Szerencsére, általában együtt jött ránk az inger, így testközelben maradhattunk. Azon lehetett spekulálni, hogy melyikünk tudja rövidebb idő alatt megoldani a könnyítést, s el tud-e húzni vagy sem. Aztán ez az idő folyamán egy hallgatólagos gentleman agreement-té vált, s alkalmanként szépen bevártuk egymást, ne ezen dőljön el a verseny.

Az egyik ilyen megállás előtt Laci tanújelét adta, hogy milyen kraft van benne. Hip-hop tekert hármat és ellépett tőlem vagy ötven méterre, hogy hamarabb érjen a bokorhoz. Igen, ez az, amit nem tudok lereagálni, ettől félhetek, a verseny egy ilyen „move”-on fog eldőlni.

Valahol 5-6 óra tekerés táján mindkettőnknek holtpontja „támadt”... Épp én voltam elől, egy kicsit örültem is, hogy nem látja azt a kínlódást, amit az emelkedő teljesítése jelentett akkor nekem. Volt egy pont, hogy azt mondtam magamnak: ha a következő körben is így szenvedek, haza megyek! De szerencsére támadt egy „ötletem” – mi volna, ha megpakolnám a szervezetem némi plusz energiával és még fel is pörgetném magam? A következő órában ezért egy kisebb bányászcsalád egy heti kalóriamennyiségét juttattam magamba egy kávézó hasonló időszakra számított koffeinadagjával egybekötve s vártam a „second wind”-et... És láss csodát! „Hamarosan” jobban lettem. És a bevitt élénkítőanyag mennyisége miatt amiatt sem kell majd aggódnom, hogy elalszom a hazaút során. Sőt, a következő két napban... Mint utóbb kiderült, ezekben a hosszú percekben Laci is hasonló gondokat orvosolt a háttérben. Nemsokára újból együtt robogtunk.

Nem tudtuk dűlőre vinni a dolgot. 7 óra 40 percnyi menet magaságában volt az utolsó közös „kiállásunk”. A köröket szépen beosztottuk: együtt tekertünk fel, aztán váltott vezetéssel nyomtuk a terepen – az egyik kört Laci a következőt én. Sokat nem beszéltünk, inkább tapogattuk a feszültséget. Egész az utolsó körig, amikor én már legszívesebben elbújtam volna az erdő mélyére, hogy a befutóra leguruljak. Olyan – szürreális – volt az egész, mint amikor pályán, egy helyben áll a két versenyző és arra várnak, ki „dönt le” előbb. Az emelkedő aljában Laci szólt: „Győzzön a jobbik” ! Kezet nyújtott, s rátértünk a végkifejlet kidolgozására. (Titokban gondoltam egy mindent eldöntő, utolsó közös kisdolgozásra is, de mertem felhozni a témát.) A tempó nem változott, a tetőn én értem be az erdőbe elől. Gurultunk, csiki-csukiztunk, majd... A majdnem sík, hullámos részen ősrobbanás... Laci négyszeres sebességgel húz el mellettem, s az utolsó, katlanos szekcióba ő ér elsőként. Megyek utána, nyomom, mint a güzü, a sav túlteng bennem, érzem, látom kicsapódik az ereim falán, de már csak pár száz,kivágódunk a dózerre, már csak tíz méter és ott a cél! Nem bírom, nem tudok gyorsulni...

Három másodperccel elvert. Hangorkán fogadja. Talán jobb is, hogy nem én voltam elől,mert akkor rámzúdul a népharag. Gratulálunk, ölelkezünk, gratulálnak, érdeklődnek, én meg csak zsibbadok és motyogok. Mindent kiadtam magamból, eljött a világvége. De végre küzdelem volt. Abból is a nemes fajta. S még, ha ilyen „nüanszon” - 9 óra tekerés végén 3 másodpercen - múlik is a győzelem, s nem én viszem el épp a pálmát, ezért éri meg versenyezni! Az „élmény” miatt. Erről a napról sokáig beszélni fogunk még.

Gyorsan elporoszkálok az árokpartra, ott zsibbadok tovább. A fejem, a karom hol vannak? Egyiket sem érzem most. A lábaim egyszerűen „csak” sajognak.

Ezt a képet például a mellettem állomásozó sporttárs készítette, mert látta, hogy már erre a feladatra sem vagyok képes...

Miközben a motyóm rendszerezésével próbálozom a depónkban, beszélek Tamással is. Neki is volt holtpontja, csak kicsit hosszabb, meg „mélyebb”. A harmadik helyet azért összehozta. De majd jövőre! – igéri. Úgy legyen, együtt nyomjuk az igazi öregfiúk között!

Berámolok a furgonba, percekig keresem a nyamvadt tusfürdőmet, amit jól kikészítettem (az ilyeneken, így fáradtan teljesen ki tudok borulni), elkocogok zuhanyozni (egy marcali sporttárstól kunyeráltam szappanhabot), mert hamarosan eredményhirdetés.

Hihetetlen, de a befutó után bő fél órával már a dobogón álltunk.

Mindenki a csúcsra ért!

Hmmm... ezt így is meg lehet oldani? Spéci kősziklába integrált lánckerék, okelvél és hasznos High-5 ajándékcsomag a jutalmam.

Utána gulyás lakoma – már akinek, mert én tömöm magamba a madárlátta banános-magvas kifli „szendvcseimet”.

Ezekben a versenyekben az a jó, amikor a befejeztükkel ezt mutatja a kalóriaszámláló:

Most kedvemre zabálhatok két napig - de csak óvatosan!

Pár levezető szó (például az étekzési szokásaimról – miről másról), fotóztatom még egy kicsit magam és irány haza! Igen, ide is vezetek, meg haza is vezetek. Osztrák rock & roll / sramli rádiót hallgatok, míg el nem vész a jel. Utána Kossuth Kabaré. Egy gyors okmányellenőrzés Szil községben, de minden rendben velem és az autóval is. Meglepetésemre a rendőrbácsi – a raktérben látható bringám láttán - érdeklődést mutat sportmúltam/jelenem iránt, kérdezte milyen szinten, milyen eredményekkel nyomom. Mondtam neki, hogy épp most tekertem 9 órát egy huzamban. Később elgondolkodom – lehet, hogy nem kellett volna, mert talán autóba ülni egy ilyen kikészülés után durvább, mint vezetés közben mobiltelefonálni. Igen, továbbra is vezetek. Haza kell érni, holnap (ma) vár a munka, élménybeszámolüót tartani az aggódó, virrasztó családtagjaimnak, hátradőlni, enni még egy kicsit, valamit aludni egy keveset. És persze cikket írni. Mert én vagyok az elnyűhetetlen masterracer!

***

Köszönő soraimat küldöm Ritának és Tamásnak és családjuknak Szombathelyre a depó-lehetőségért és a fényképezésért; a szervezőknek, hogy több nagy feladatot is hibátlanul megoldottak a nap során, buzdítóimank a buzdításért és természetesen köszönet egyletünk fő támogatójának, a Meditech KFT-nek, hogy biztosítja a sikeres versenyzés hátterét.