Laza kiállás - 4. Holdfényliget 10 órás MTB verseny

Gondoltam, még egy utolsó kiképzést kap a bringa, mert három szezont lehúzott különösebb alkatrészcsere nélkül. Most már tényleg esesedékes a lánc-fogaskoszorú-első lánckerekek-közép- és kormánycsapágy cseréje.

Gondoltam arra is,hogy mivel nem fáradtam még el teljesen  - dehogynem, csak ott van még a lábamban a boogie - még egy utolsót rúgok magamba, a szezon lezárásaként.

Ennek  a két feladatnak a realizálására kapóra jött  a Gyöngyösfalu mellett található Holdfényliget Kalandparkban rendezett 10 órás mtb verseny. Mondhatni tradicionálisan itt zárom éveimet, hiszen már harmadjára tettem tiszteletem a helyszínen. A szervezésről is – szintén hagyományosan – csak jót mondhatok:

 

• · precíz versenykiírás, (elő-)nevezési lehetőség, kommunikáció a rendkívül kedves szervezők részéről – név szerint ismernek, verseny után, extra könyörgés nélkül kezembe nyomják az áfás számlát a nevezésről
• · szuper pálya – járható, húzós emelkedő, erdei csiki-csuki, gyors lejtő a végére – s az egész még az előző napok özönvize ellenére is tekerhető volt, igaz nem lazán... Tényleg: csoda, hogy egyáltalán volt induló – amúgy nem is kevés, 78 fő – a versenyen, mert amilyen idők jártak arrafelé, s amiket prognosztizáltak arra a napra... És még Szegedről is jöttek, ennek ellenére!
• 
• · tökéletes lebonyolítás – rajtszámátvétel, két rajtszám a szólóban indulóknak, ha van tartalék kerékpárjuk (Hjaj, nekem nem volt, de miért is nem?), pontos rajt, időmérés, eredménylista, tájékoztatás, eredményhirdetés
• · remek „érmek” – gránitban állított lánckerekek, pénzdíj a kategória elsőknek (Hjajjaj, de jó volna egyszer ezt „behúzni”!), kis tárgynyeremények, frissítés a pálya mellett, csodás illatú gulyás (Hjajjajjaj, egyszer én is eszem most már belőle!)

 

Tehát már jó előre beneveztem, nehogy holmi szezonvégi fáradtságra hivatkozva lemondhassam az indulást. Nagy-nagy szerencsémre bejelentkezett Krisztián barátom, akivel már jó pár hasonló ultra-endurance eseményt megjártunk idehaza és határainkon túl is. Autójával, hajnali 4 óra harminc percre házhoz jött, levitt, szupportált, táplált, és lelkierőt adott, csodás képeket fotózott, s még haza is hozott az éjszaka közepén... Azért ez a kétszer 250km autózás... tudom, mert tavaly és azelőtt magam vezettem le és vissza... hát...

Most már csak rajtam volt a sor, hogy bemutassam mi maradt a tankban. Nem sok, de ez mindjárt kiderül!

Ez a versenyévad nagyon kivett belőlem. Az elején-közepén persze még nem éreztem, de az utolsó három mérkőzést – megmondom őszintén – már a hátam közepére (sem) kívántam. Sok volt. Sok a fizikai és még több a pszichés stressz, a nyomás... A maratonokon az esélyesek „izgalma”... Azért is gondoltam, hogy, bár az utóbbi években nem készültem különösebben 3-4 órás nyomatásoknál hosszabbakra, azért ebben a 10 órában még – örömbringázás címén - kitekerem magamból, ami bennem ragadt. Aztán meg én ragadtam majdnem... a  sárban... de addig, amíg bírtam úgy érzem szívvel-lélekkel, hősiesen küzdöttem. A 10 óráson az esélytelenek „nyugalma”...

A pontosan ellőtt - most nem jelentkeztek rajtkésleltető, emberevő lódarazsak, csak az eredményhirdetésnél a plafonon- rajtnál ott sorakoztak a hazai versenyek hagyományos dobogósai: Németh Gábor és Kakas Laci. Tudtam, hogy ellenük nincs sok esélyem felvenni a kesztyűt, hiszen ők alapvetően az ultra távokra „gyúrnak”.

Ezért sem okozott meglepetést, hogy Gábor tudományos stílusában – függőleges, mozdulatlan felsőtest, erre a pályára szoftveresen beállított, pontosan 10 órán keresztül tartható, 67,5-es percenkénti pedálfordulat - kétszáz méter után tempózott el... singlespeed-del... örökre.

Régi mondásom: „Ha egy singlespeeder elhúz melletted, akkor neked annyi.”  Így is volt.

Ellenben Lacival, aki az egész testét használja az előrehaladáshoz:

...és a meglepetésember Pósfalvi Tamással, aki csak ritkán panaszkodik:

...jó sokat kerülgettük egymást:

Felváltva kommentálták, hogy Gabesz most aztán tényleg elhúzott... Mondtam nekik, hogy általában így szokta. Aztán egyszer csak – talán két óra tekerés után – mintha leszakadtak volna.

Lacit többféle kerékpárral is láttam küzdeni . Egyikkel jól ment, másikkal nem annyira. Javult az idő, nekiálltam vetkőzni (is) és közben azon (is) morfondíroztam – miközben az én gépemen vagy 15 kiló anyag, illetve agyag gyűlt fel az eltelt órák során -, hogy akkor most megéri vagy nem éri meg bringát cserélgetni... valószínűleg igen, de ezt nem tudtam kipróbálni, mert annyira „félvállról” vettem a versenyzést, hogy csak egy szettel érkeztem. (Sőt... képzeljétek, még a „must have” kólát is elfeledtem, s még meg kellett állni odaúton, a répcelaki közértben hajnali 6:30-kor venni egy kétésfélliterest... Tényleg nem vagyok a régi. Csak a lelkesedésem!) Krisztián közben szorgalmasan etetett-itatott...

...hideg fejjel tájékoztatott a tényekről. Az a jó az ilyen körpályás sportolásban, hogy lehet szórakoztatni egymást: minden második körben egy fél kulacs, mi legyen benne, vagy egy nápolyi, egy keksz, egy zselé, vagy csak egy pár jó szó, grimasz a segítő irányába...

Az viszont nem volt viszont annyira jó, hogy valamiért nagyon monotonnak éreztem az egészet. Pedig állítólag "jól" mentem. Utólag mondta is Laci segítője, hogy meg is lepődtek, hova rohanok. Bezzeg én nem éreztem úgy, meg a műszerek sem azt mutatták. Na, most hol az igazság? Közben jöttek a részeredmények: egyrészt van külön ss kategória, így Gábor és Tamás „nem ellenfél” (sajnos amúgy sem), másrészt Laci előtt vagyok... 3 – 3,5 – 4 – 4,5 perccel. Jaj, nem lesz ez így jó, éreztem, de hát megyek, amíg bírom, aztán meg majd nem annyira, ha kipurcantam. Ez így is történt, de még előtte azért az ötödik óra vége felé bekéredzkedtem a pálya mellett (!) felállított bringamosóba, a várakozók elé. Szuper segítőkészek voltak, szó nélkül előre engedtek, sőt még segítettek is, mert kezdtem magamon kívül lenni, s az ilyen feladatokra már nem nagyon működött az agyam-testem. Pár perc és megvolt a kisgenerál. A lepucolt bringával tényleg más lett a sebesség.

Vagy mégsem. Sajnos, ahogy az várható volt, elkezdtem fáradni. Itt jött ki, azaz látszott, hogy nem megy nekem mostanság a nagyon hosszú... Pár óra erejéig még „el tudok sülni”, de aztán szépen lekókadok.  A pálya ugyan nem lett sárosabb – sőt, még a nap is kisütött  - de nem szikkadt kellően. Pedig, hogy elképzeltem, hogy délután már porozni fog! Hogy teljes legyen a gyönyör a fejem is sajgott. Nem tudom miért... ittam-ettem eleget, még izzadtam is. A szemüvegemet (dioptriás ugye) nem kellett levenni, sőt tisztítani is ritkán, így arra sem foghatom a kóválygást. Próbáltam – és Krisztián is próbálta – magamban, bennem tartani a lelket.

Nagy „mázlimra” Laci összetalálkozott a pályán (szintén a mosó magasságában) Gáborral, s bár egy kör különbség volt köztük (Gábor előttem, Laci mögöttem, fél-fél körrel) remek együttműködésről tanúbizonyságot téve, nekiálltak ledarálni engem.

Hát, így jártam. Körről-körre, 10-20-30 másodpereket dolgoztak le, és bár állítólag Laci nagyon szenvedett Gábor mögött, de úgy látszik nem eléggé... majd amikor épp a pálya szélén pössentettem, el is mentek. Ahogy mondják „moral is broken” , s ugyan a teljesítés volt a fő szempont a mai napra, innen kezdve valahogy „nagyon kezdett ragadni a talaj...”

Amikor – és még majd 3 óra van hátra – nekiállok a hátralévő köröket pontosan kiszámolni... no, akkor baj van. Elvesztettem a lendületet, lelkesedést. A pulzusom drasztikusan csökkent (piros hullámok):

A lejtők, amik addig élvezetesen, remekül mentek elkezdtek keresztbe tenni nekem, elakadtam az összes nyomvályús részen, sőt még a legnagyobb pocsolyába is beleestem... pedig addig egész jól vettem az akadályokat. Innen kezdve már nem. Próbáltam finoman nyomni, de hát a ragacsban azt nem lehetett... Teljes kif.ngás...

A kegyelemdöfést az adta meg, amikor Tamás, aki előtt talán volt 1-2 kör előnyöm, lazán utólért, s mellettem történő eltekerése közben kérdezte: holtpont? Ehh, erre mit is mondhattam volna frappánsat... végül kinyőgtem: holtsáv.

Krisztián, aki lélekbúvárként is tökéletesen üzemel, látta, hogy nem vagyok a toppon, s nyolc óra húsz perc magasságában jelezte, hogy akár ki is állhatok, illetve biztos, ami biztos, menjek még két kört... mivel 11 kör előnyöm van a harmadikhoz képest, Laci meg ugye nem megfogható... Ebből lett egy kör, így valamivel másfél órával a vége előtt -ráadásul épp egy pici zuhé kapott el akkor, extra ürügyet szolgáltatva a kiállásra - letettem, letehettem a lantot. Szélsebesen megfürösztöttem szegény bringámat és részben magamat:

Midőn mentem...

...jöttem...

...fürödni, átöltözni, egyből „záporoztak” is a kérdések, én meg próbáltam logikusan elmagyarázni, hogy nekem ennyi (is) bőven elég volt mára:

Hmmm, hát nem ez a legszebb befejezése egy versenynek, de volt már ilyen, nem is egy a történelmemben. Azt hiszem csak rontottam volna a helyzeten, ha tovább szerencsétlenkedek, így meg még a jóérzés utolsó határain belül leállhattam, nem volt esélye a „meghaló és feltámadó” típusú kerékpározásnak.

Majd rendbeszedtem magam, rendbe- és elraktuk a felszerelést már mehettünk is a ceremóniára, amelyet megfejelt a nagy össznépi gulyásevés. (Kegyetlenség volt napközben az illatát a pálya felé kiereszteni!) Én, deviáns módon a zabos cipó – banán összeállításomat majszoltam, de ez tőlem már megszokott. Szerencsére Krisztián benyomta az én levesadagomat is, így nem ment veszendőbe egy csepp sem.

A komoly mennyiségű plakettet...

...na, ez az így hívják az ilyen díjat, nem éremnek – komoly sebességgel adták át az arra ér(d)emeseknek, de az összes induló kapott oklevelet és név szerinti említést is!

Hopp egy kulacs - az idén ez a harmadik... mondtam én, hogy ez az év a kulacsnyeremények éve!

Ez sem mindennapi. És a legjobb: készült egy hatalmas vándordíj is, amit most Gabesz vihetett haza, mivel ő nyomta le a legtöbb kört a szólisták között. Jövőre vissza kell ám jönnie, hoznia... bár...

Majdnem kilenc óra volt, mikor elindultunk. A nap folyamán nagy szerencsénk volt az időjárással, hazafelé viszont volt eső rendesen. Egy ideig még ettem, mert verseny után bármennyit és bármeddig tudok, aztán viszonylag sokat beszéltem még, majd bóbiskoltam... Krisztián pedig nyomta a gázt, hogy hamar hazaérjünk (Ő másnap reggel hatra dolgozni ment!). Ennek köszönhetően, éjfél előtt már otthon mesélhettem a napi izgalmakat – ugye volt mit, mert arról mindig gondoskodom, hogy ne unatkozzanak a környezetemben lévők!

Most nem teszek fogadalmakat, ígéreteket, utalásokat a következő hetek „átmeneti időszakára”, de a jövő évre irányuló terveimre nézve sem. Mindenféle jófajta ötlet jár az agyamban, aztán majd kitalálom, hogy mit-hogyan valósítok meg!