(Le)építőtábor – Arco/Trentino 2016. - ködös őszi pillanatok
Fúúú, ez a csütörtök. Hogy indult... Csörömpöl a telefon – szerencsére Józsié, aztán hallom, mondja, hogy: a..%#&đĐ}...! Balázs Úr üzent, majd hívta: Kell egy 29-es belső! Ohh, hát nekem olyan nincs, csak trekking van a Diverge-hez. A helyzetet mérlegelve 3 perc alatt öltöztem fel és hagytam el a lakosztályt bringástul, majd megoldják a srácok.
Fúúú, ez a csütörtök. Hogy indult... Csörömpöl a telefon – szerencsére Józsié, aztán hallom, mondja, hogy: a..%#&đĐ}...! Balázs Úr üzent, majd hívta: Kell egy 29-es belső! Ohh, hát nekem olyan nincs, csak trekking van a Diverge-hez. A helyzetet mérlegelve 3 perc alatt öltöztem fel és hagytam el a lakosztályt bringástul, majd megoldják a srácok. Vannak elegen, meg pár bringabolt is akad a környéken. Egyik másik világhírű.
Aztán este láttam a képeket és megbizonyosodhattam, hogy voltak bringázni:
(Kép forrása: Józsi)
(Kép forrása: Józsi)
A magam részéről próbáltam egy nyugis napot összeszólózni, ami végül is sikerült. Meg még egy királyetap – zsinórban a második, óvatlanul.
De hát miről szóljon a novemberi kilométergyűjtés... a szintekről. Először a Tennói-tó felé vettem az irányt.
Ez sem talajvíz, mert 600 méteren van.
Utána még egy csöpp emelkedő...
...kis gurulás és egy apró hágó:
Könnyed mászás...
Aztán egy nagyobb: a Passo Durone, 1000 méteren kereken.
Ennyi akár elég is lehetett volna a túledzettség elkerülésére.
Magyarul: haza is tekerhettem volna, körbe-karikába... így erre, ni:
Egyszer aztán balra néztem, megláttam "a" hegyeket
S befordultam... Storo városából indul "valami mászásféle"...
Más is ezt használja erőfejlesztésre - a sporttárs úgy táncolt el mellettem 60-70-es fordulattal, hogy csak lestem:
Végeredményben ezt tettem, csak a Passo Ampolla magasságában elgyengültem: megláttam a Tremalzo táblát és rámtörtek a régi, szép emlékek.
Akkor meg...? Már hogy a viharba ne tekerjek fel... ha már itt vagyok. Igaz erőm, lent a völgytalpon, de lelkesedésem meg fenn a hegytetőn.
Szépen felkarikáztam, pulzusra ügyeltem, csak a vége felé akart elemelkedni, de az betudható volt az erősen folyadékhiányos állapotomnak. Két kulacs 5-6 órákra... micsoda bénázás!
A táj fenn kezdett sarkvidékire hasonlítani...
Az időjárás is... A menedékház a helyén, és egy autó árválkodott mellette - a büfésé.
Fent vételeztem is egy doboz kólát és elfogyasztottam velem nem lévő kerékpáros barátaim egészségére.
Megettem az utolsó csokimat – tegnap nagyon rossz volt lejönni a Monte Velo-ról, mindenféle energizálás nélkül. Az erőlködés végeztével lement a vérnyomás, az idő múltával (illetve a kaja elfogytával) pedig a vércukor is követte azt... Szép szédelgés volt. De ma nem! Most energiával telve... fagytam át lefelé. Sebaj! Legalább megvolt az idei tél első ujj-alkar-lábfej fagyasztás-avatás! Rövidke intermezzo a lejtőn: komolyan kell venni a „Strada Chiusa” (azaz: „lezárt út”) táblákat.
Próbáltam értelmezni még a lejtő alján, a felfelé induláskor, hogy mikor-melyik intervalban nem dolgoznak, de lefelé egyértelműen kiderült, hogy nem sikerült. Belerohantam egy favágó brigádba, és ha nem ordítanak rám, akkor egy éppen dőlő, jelképes fenyőfába is.
Jujj... egyszerre fagyott meg a még nem hibernált, maradék párszáz vérlemezkém és vértestem, s egyszersmind fel is melegedtem pár fokot a nagyszabású izgatottságtól. 1000 métert már estem, de még mindig 700 felett voltam, mikor kiértem a főútra, az Ampollai-tónál. Onnan pedig 25 kilométer Riva del Garda... és akkor még nem vagyok otthon, Arco-ban. Próbáltam a kvázi sík részeken némi teljesítményt kicsikarni magamból, nem sok sikerrel. Annyira azért épp elég volt, hogy valamelyest felengedtem. Majd jött... először a harapnivaló köd, majd a „nagy alagút”, ahová tilos behajtani kerékpárral. „Cserébe” ki lehet kerülni. Csak nem az énfajta „fatroad” bike-ommal. Egy ideig oké volt az ex-aszfalt, de aztán rendesen terepbe váltott, pár sötét alagúttal kiegészítve.
Hát, ezt pont a hátam közepére kívántam, hat óra tekerés után, a céltól 10 percre... Milyen jól jött volna egy felütés az alkonyati ködfelhőben! De nem jött, mert remek (...) pilóta vagyok és letettem a gépet Riva szélén. És még a tóba sem estem be, pedig olyan félelmem is volt egyszer-kétszer. Már csak haza kellett találni. Kétezernégyszáznyolcvanhat körforgalom és raktárváros után, végre ismerős terepen találtam magam, és bő 6 órás bringázás, 130+ kilométer és már megint vagy 2880 méter szint után jutottam csak ebédhez.
Délután fél négykor. Azaz, csak majdnem, de akkor álltam neki a főzésnek. Ahogy megfogtam a serpenyőt, egyből csörgött a telefon, s Balázs Úr invitált nagyon kedvesen (Riva-ba...), egy kis túróstészta party-ra. Hát, le kellett, hogy mondjam – két okból is: egyrészt ki a fene szeretné elhagyni a konyha-étekző-ágy háromszöget egy negyednapnyi sportmozgás után tíz perccel. Másrészt: sajnos, önkéntes gluténmenteségem okán, nem vagyok tésztakompatibilis továbbra sem. Azt hiszem sikeresen megoldom devianciám, vagyis kirekesztem magam mindennemű társasági életből, ha akarom, ha nem...
A srácok sikeresen kimountainbike-ozták magukat csütörtökön, ezért pénteken megint Józsival operáltunk a „környező” aszfaltokon. Próbáltam olyan utat, utakat keresni, ahol még nem jártunk – akadt dögivel, nem csapott unalomba a sportolás négy nap után.
Hajnalban esett némi csapadék, az utak vizesek voltak induláskor, de hamar jött mellé egy kevéske köd, s onnantól kezdve teljesen mindegy volt, honnan ázunk. Amúgy meg nem is áztunk, sőt egész kellemes időben tekertünk Calavino-Vezzano irányába.
Nekem megint déja vu érzésem, volt: mintha a 2000-es Garda MTB Maraton-t erre vitték volna...? Józsi is ott volt akkor, de nem rémlett neki... Bemelegítésképpen megint sikerült 6-700 méter szintet összerakni.
Már egyikünk sem fáradt. Józsi azért, mert tegnap lényegében pihent Balázs Úrral, én meg azért, mert már „túl vagyok rajta”. Lábaim fájnak, „beálltak”, pulzusom végre lezuhant a „heart tired” kategóriába. Bírom nyomni a közepes intenzitásokat, de nagy csodákat (már, meg persze eddig sem...) nem tudok produkálni. De most nem is kell, elegendő – azért nem komótosan, mert az más – pár paraméter(emm)el foglalkozni. Vagy a vadludakkal?
Vezzano-tól kerékpárúton voltunk kötelesek menni.
Volt benne családbarát 12%-os szerpentin és pár kilométer kanyargás-kergetőzés a frissen trágyázott Terlago közeli kiskertek mentén.
Aztán a faluból kivezető egyetlen út belevitt minket a „kerékpározni tilos” főútba. Sajnos kellett vagy kétszáz métert tekerni rajta, hogy eljussunk a Cadine-Sopramontana leágazáshoz. No, addig is (fél perc) úgy, de úgy megkaptuk a helyi önjelölt rendőr-sofőrállománytól, dudálva, karlengetve a kormánykerék mögül, hogy csak na! Elnézést. Viszont, ahogy rákanyarodtunk a mai „Nagy Mászás” kezdetére, megszűnt a háború, béke és nyugalom honolt az aszfalton. Jöhetett a több, mint 1 kilométer – szint, felfelé! Ez egy nagyon kellemes emelkedő volt a Bondone-hegy(csoport), egész pontosan a Monte Vason irányába.
Kicsit elnéztem, vagy rosszul emlékeztem... de száz méterrel többet kellett mászni... Nem gond, annyira frankó állapotban voltunk mindketten, hogy meg sem kottyant.
Közben gyönyörködtünk a télre, mármint a téli síszezonra készülődő egy-két útmenti településben...
Látszott, hogy hamarosan fűtenek az apartmanokban, bedurrannak a hóágyúk, volt már olyan felvonó, ami járt... majd az előtűnő kék eget is megcsodáltuk.
De azt csak percekre, amíg felöltöztünk a lejtő előtt.
Hú... ha...!
Erről a lejtmenetről nem készült fényképes tudósítás. Az elején örömmel konstatáltuk, hogy fenn melegebb van, mint lenn. Aztán... jött a felhő... szakadó köd – van ilyen? Alulról pedig a sós lé csapott arcba bennünket. Én olyan beszari vagyok, amióta rendszeresen esek-kelek a bringával, hogy majdnem állóra lassultam egy-két szakaszon. Tényleg, például nem láttam a wattokat az órán. De nem azért, mert gurultam és nullát mutatott, hanem azért, mert nem láttam el a kormányig. Sok-sok száz métert estünk így lefelé, még egy kisebb településen is „átrobogtunk”... Szerencse, hogy volt nálam világítás elől-hátul, mert az legalább adott némi csalfa biztonságérzetet, hogy talán az esetlegesen arra vetődő gépjárművek nem csapnak majd el... Szerintem bő húsz percet mentünk így, közben azért sikerült átfázni-ázni.
Ahogy kiértünk a fellegből, nyomban jobb lett a klíma és a hangulatunk is. Még erőlködni is sikerült azon a rövid szakaszon, ahol Józsi pár napja „úgy maradt” és elhúzott. Érdekes volt látni, hogy akkor 270-280 watton, 155 fölé kezdett kúszni a pulzusom (ezért is maradtam le, az már sok lett volna akkor és ott), most meg nyomtam a 300-at, de 142-nél nem vert már gyorsabban a szívem. És még jól (illetve jobban) is éreztem magam... Nem döntöttünk rekordot így sem, utólag elemeztük, s hát ezen a Strava szegmensen Joe Dombrowski (Cannondale-Drapac profi) is „csak” a harmadik...
Nem sokkal kerültünk 4 óra fölé menetidőben, 92km-t hajtottunk, 2050 méter szinttel.
Jó hamar hazaértünk – egyszer, végre! Ebéd után kávézózás majd „shopping” következett. Jaj, de jó, hogy a fél család szülinapja a hazautazás napjára esik! Mi a csudát lehet venni-vinni nekik? Mivel fölösleges cuccokkal, meg rettenetes édességekkel nem szeretném őket „kényeztetni”, próbáltam pár jellegzetes helyi gyarmatárut (olivaolaj, kávé, bor... és ennyiben is maradtam) beszerezni a kisboltban, több-kevesebb sikerrel. Aztán, hogy hogy nem... megint elvetődtünk az OmKafé kávéperkeldébe (Hogy ez mindig útba esik.? Hogy csinálja?), ahol intéztem egy családi kotyogóst – szintén ajándékféle gyanánt. Csodák-csodája, megint kaptunk egy-egy ristrettot-t kóstolónak! És még mindig remek volt. Arra a kérdésre, hogy nem gond-e este hatkor kávézni, egyértelmű volt a válasz: óhhh, áhhh, már hogy lenne az?! Este- és hazafelé még beugrottunk Balázs Úrék odúját megtekinteni, beszélgettünk egy órát, s lehet látott rajtam/bennem valamit, de egyből főzött nekem egy kávét. Én meg... óhhh, áhhh, nem fogom visszautasítani – hát, benyomtam még egy adagot némi tej társaságában. Nem csoda, hogy este tizenegykor is forgolódtam...!
Cserébe sokáig alhattam (volna, ha tudnék sokáig aludni), mert reggel szépen szemerkélt az eső. Néha meg szakadt. Ezt a programját váltogatta egész délelőtt, s ilyen randa esőben mentünk el a városba még egy utolsó karácsonyi nagybevásárló (...) – külföldi ajándékbeszerző körútra. Már megint hívogatott a sok túraüzlet a nagy-nagy leértékelésekkel, s már megint meg tudtam magam nyugtatni, hogy nincs semmire szükségem. Alapvetően alig járkálok utcai, hát még túraruházatban – lévén a fél, de inkább az egész életemet a bicajon, a boltban, vagy otthon töltöm – akkor meg minek vegyek a féláron is drága, ámbár igencsak fáintos cuccokból. Jelentős kedvezménnyel vettem ellenben egy lila kotyogóst, 6 személyest! És persze Józsi szúrta ki a polcot, ahol többi (nem akciós) társával együtt lapult. Erre (szín mindegy) vadásztam, amióta itt vagyunk. Anyósomékét, egy klasszikus formát, már beszereztem tegnap, de magunknak, otthonra szerettem volna valami rendhagyóbbat. No, ennek akkora „vasmagja” (ami lehet, hogy aluminium persze) van, hogy alig bírom megemelni. Legalább nem dől csak úgy fel. Ami még felkeltette az érdeklődésem, érdeklődésünk a kávézás kellékein kívül, az a főtér/templom köré települt és frissen megnyitott karácsonyi vásár. A sok bóvli – közös „áldozatunk” a fahelikopter volt...
...aki ugyan nem vétett senkinek, mégsem értettük mit keres itt szegényke – között/mellett/mögött megbújt pár értelmes portékát kínáló faházikó is. Ilyen volt a polenta árus:
Az olivabogyós, akitől kaptunk kóstolót:
Illetve a sajtos. Fúha... a sajtok... itt azért elnézelődtünk egy jó félórát, s az igencsak készséges (!) eladónéni, aki minden gurigáról, tömbről, darabról mesélt egy-két szót (még, ha nem is volt 100%-os szakértője a témának) levett a lábunkról. Mi meg a sajtjaiból vettünk egy jelképes kontingenst. Balra ez a kecske-szekció:
Középen a tehén és bárány (?), itt egy adag puha, ott a szőlővel borított/érlelt:
Azon meg pázsit nő éppen... De volt fiavé-i (ez egy közeli település és környéke, ahol tekertem két napja) és igazi plöttyedt gorgonzola:
ízesített ricotta, minden, ami szem-szájnak ingere. Ezután nem maradt más, mint meglátogatni a helyi kisboltot (napi rendszerességű programmá vált...), valamint hazarohanni a laptopért és meglátogatni a kávézót (a másik kötelező napi eseményünk), ahol rendszerezgettem egy kicsit a táblázataimat, válaszoltam a postaládámba behullott levelekre és ittam, ittunk egy-egy Grande Cappuccino-t, azaz a „vedres” fajtát.
Majdnem két óra volt délután, mikor kitámolyogtunk az utcára, s lám...! Elállt az eső. Józsit szélsebesen hazakormányoztam, kettő perc alatt át is öltöztünk, mert ha most azonnal nem indulunk el... akkor megint esni fog... és akkor már nem is indulunk el! Amit kinéztem közeli, 1-2 órás programnak vész (és eső) esetére, az a helyi János-hegy, azaz a StGiovanni volt. Előző este Balázs Úréknál beszéltünk róla, s úgy tűnt, hogy pont ideális lesz ha esni fog máma. Sajnos a meteorológusok jóslata bejött, de azért vagyunk olyan elszántak, hogy ha találunk egy icike-picike lyukat az esőben (az esőfelhőben), akkor azt rögvest kihasználjuk. Kellemes időben – 10fok – átpörgettünk Arco-n és a pocsolyákon, ki a „zona industriale” vagy „zona commerciale” felé, illetve át azokon is – kinek, hogy tetszik.
A hegy lábánál már ott volt a tábla: 7 kilométer a cél. Ami lett ugyan 10 a végére, de ennyi belefér. Szerencsére a szintemelkedés – ami nagyon fontos - az maradt a remélt, kalkulált körülbelül 1000 méter.
Mondtam Józsinak, hogy ez az emelkedő nyílegyenes lesz... hát nem lett az; a szokásos ezerötszáz hajtűkanyar rendben megvolt itt is. (Valamit elnéztem a térképen...) Személy szerint igen jó erőben éreztem magam. Talán azért, mert már rendesen „felébredt állapotban” leledzettem (lévén délután kettő óra múlt), a reggeli is leért már, nem volt tele a pocak (Ebédelni meg még nem ebédeltem, elvette az időm a számítógépes munkálkodás, Józsi persze azért befalt a kávézóban egy fél köbméteres cipót mindenféle finomsággal megtöltve... Hagyta magát rábeszélni.), vagy már egyszerűen tényleg „túl vagyok minden elképzelhető földi, sportolói (?) és emberi fáradtságon”, s a lábaim automataként robotolnak, ha arra kérem őket. Sőt, olyan jó bőrben voltam, hogy többször 2-3 percnyi erőfejlesztő produkciót is be tudtam mutatni az egy órás emelkedőn!
Hoppá! Az utóbbi idők (elmúlt egy év...) legjobb 60 perces teljesítménye lett ez a mai hegymenet. Nem mondom meg, hogy számszakilag mennyi, mert aztán jönnek az ellenfelek és kiszámolják, mit kell tudniuk, hogy jól lenyomhassanak! Fönt az iszonyat ködben...
...amit észre sem vettünk, miközben haladtunk felfelé, bár a "nappal" is világító kandeláber gyanús lehetett volna... És még kész szerencse, hogy az (aszfalt)út végét sikerült meglelni:
Szóval, ettünk egy falat csokit, felöltöztünk:
Felfelé még a kesztyűmet is levettem, annyira melegnek éreztem a 7-8 fokot.
De ezek a lefelék. Ejj, már megint... ugye itt van már megint az a fránya felhő, ami nem csak ködöt de sajnálatosan esőt is hozott. Hú... no, ez aztán igen-nagyon meredek volt! Semmit nem láttunk. De én még kevesebbet. Ráadásul az óra magasságmérője megbolondult a klímaváltozástól s „fennakadt” valahol 500 méter táján, így azt sem tudtuk hol járunk, mennyi van még hátra lefelé... Így jár az ember, ha (csak) a műszerekre hagyatkozik. Szemüveget már tapasztalatból nem hoztam erre a - várhatóan pont ilyen – bringázásra, csak zavart volna, amikor bepárásodik és vízcseppes lesz a lencséje. Nélküle ugyan nem látok olyan nagyon, de Józsi szerencsére előre ment a lejtőn (azt nem tudom, hogy tudott lelassulni az abroncsfékekkel...), s a villogóját követve sikerült 15-20 (?) perc alatt lekászálódni a hegyről. Áldom azt, aki kitalálta a tárcsafékes országúti kerékpárt és áldom az eszem, hogy ezt a bicajt hoztam ide túrázgatni!
1 óra 50 perc, 37km, 1050méter szint.
Annyira totálisan elkészültünk a nap és a hét végére, hogy tudatonkívüli állapotba kerültünk: szőnyegreklámtévécsatornát néztünk hosszú-hosszú percekig... vagy órákig?
