Mélyszántás - Crosskovácsi Maraton 2014

Csak sikerült az alkotás tegnap... de a munkafolyamatok csak távolról hasonlítottak az előző hetihez...

 

5 nap kevés. Kevés kipihenni az előző hétvége sporttevékenységét, főleg, ha az ember aktív is kell, hogy legyen hét közben. Minden tekintetben.

 

Ezen morfondírozom, miközben egy bónusz körtével kibővített, így fokozott energiatartalmú "power frühstück"-ömet majszolom a hajnali órákban...

"Névre szóló", firenzei vb-import kávéval:

Kelleni fog a "kakaó", az energia, a koffein...

S valami ilyesmiről is (meg még mennyi mindenről, abban az öt percben) beszélgettem Bogár Gáborral a 19. Crosskovácsi rajtja előtti percekben. Hogy mennyi, mármint, hogy milyen sok időre van nekünk – közel – negyveneseknek szükségünk a hatékony regenerálódáshoz...

Szerintem 1996-ban, az első verseny rajtja előtt is találkoztunk... huhhh... Akkor még Cross Country volt a „szakág”, és a templom felé indult a mezőny. Talán a 2 körös haladó kategóriában indultam, de minek...?

Mondtam már, hogy "Atyám, milyen rég nyomjuk?" - ha nem, akkor most mondom. És illusztrálom is egy képpel, 1994-ből a yeti-klubos időkből (Sopron CC-OB):

És akkor itt vagyunk megint… Gábor pár hónappal idősebb nálam, de „felnevezett” a Master-1 be. Mekkora szerencse. Márciusi rémálmaim egyik volt, hogy vele (is) kell majd idén küzdenem. Most megígértetem vele, hogy csak 45 éves korában, korkedvezménnyel fog Master-2-ben indulni először. Úgy legyen!

Bezzeg most! Nyomom a hosszútávot és naná, hogy itt vannak kedvenc ellenfeleim is. Minden hétvégére jut egy kis adok-kapok, de sebaj, ettől jutunk előrébb!

Meg a beszólítástól. Végre hívnak engem is! Sőt, Fityisz oly nagylelkű, hogy átadja elsősoros pozícióját. Legalább ér egy kis napfény. Ugyanis fázom. Igen, ez az újkeletű mániám, hogy 25 fok környékén még libabőrő vagyok. Még a kocsihoz is vissza kellett mennem, 10 perccel a rajt előtt, hogy magamra húzzak egy ujjatlan aláöltözetet...

Az indítás nagyon precíziós. Szerencsére a lassú rajt tényleg az. Hátszélben vitorlázunk, oldalról még Balázs Úr is képbe, azaz mellé kerül – mint last minute döntéshozó, tegnap sikerült kikalkulálnia, hogy igen, 20+ év rendszeres bringázással a háta mögött ki fogja bírnia a rá váró bő 3 és fél órát a Vöröspocsolyás-háton. És még el is hozta a számokat, némi sorbanállást megspórolva és pár óra reggeli plusz pihenést biztosítva számunkra - köszönet!

A büszke H-rajtszámtulajdonosok:

A terepre érve azért megindul a versengés. No, nem az én részemről. Csapatunkból Sass Józsi és Farkas Krisztián ellépnek, ellenfeleim közül Peti  harcol pár méter előnyért az első 6km-es felvezető körön. Jocó – gondolom – mögöttem üldögél, szemlélődik, vár, kivár... Kezdődik a buli...

Az igazi buli a kastély kertjében kezdődött... számomra. Az első frissítésem két kulacsból állt – volna - , amit Józsi barátnéja, Kriszta adott – volna – fel. De csak egy volt nála. Mondom oké, elég lesz az egy is. „A másik akkor nem is kell?” – kérdi... Ööö, most akkor mégis megvan a másik? Hol? Lelassítok. Mondjuk úgy, hogy majdnem megállok, közben fejem hátratekeredve, keresem a potenciális második kulacsomat. Áhám megvan, hát  Doba Pepikénél a BringaBandából... erre éppen nem számítottam, de igencsak megörültem, hogy a nagy körre, amit legalább két órára kaluklálok nem egy butéliával kell kigurulnom. Pepike szép komótosan sétál... na jó, lassan „felgyorsul” s akkor már-már kocog utánam, aki meg 20-25-tel gurulok legalább... s előbb, de inkább utóbb sikerül is megkaparintanom a hőn áhított kulacsot. No, ekkor változik a mai nap mottója: „innen szép nyerni”-vé, ugyanis ezen manöver alatt lényegében az egész élmezőny(öm) elment a levesbe...

Tehát nulláról indulok és igen, bevallom, kissé ideges vagyok. Szerencsére  tudom, hogy a következő percekben, órákban magam kell megoldjam a felmerült problémát – azaz a szerencsés leszakadást -, így kifelé nem vagdalkozom. Mégis miben segítene, ha anyáznék? És az itókám is megvan, ez a lényeg!

A nagy kör jelentős része az üldözés nevű feladatcsoport különböző fázisainak verseny szituációban történő folyamatos gyakorlásával telik.

Először reménykedem – ez a Kutya-hegy utáni/alatti fordítóig tart.  Még az erdőben leesik a láncom egy meredély aljában, de Zorán szerencsére nagyon mögöttem van és megtol... visszaváltatom a helyére és haladhatok, de jó! Pár perc múlva, meg tudok Kakas Laci mögött robogni vagy 30-40 másodpercet, még a Nagykovácsi mögötti „fehér dózeren”.  De csak távolodnak – hiszem én... Nagy nagy lejtőzés következik, valamelyest sikerült felzárkoznom. Jocó megvan, de Peti, mint az eszelős rángatja (már megint) a sort...

Ezért visszafelé, az emelkedőn átváltok a tökreménytelen verzióra. Itt úgy megy  el  és vész a távolba mindenki, hogy csak nézek. Még a középtáv eleje is rendesen hátbacsap, Borsos Bence, Táncos Sanyi, majd Makács Gábor (utóbbi, mintha kötélen húzták volna felfelé) robog el mellettem, nem beszélve a hosszútávos sporttársakról. Egyedül Krisztián tagtárs próbál segíteni nekem a hegy aljában a felzárkózásban (főleg, hogy az előző lejtőn jól leteremtettem, mert majdnem rámborított – úgy látszik, ez egy ilyen év... ki akarnak csinálni a sporttársak...), de nem bírok vele menni.

A tavaly bevezetett extra kunkor aljában sikerül rendbe tenni magam – agyban: őrült vagyok, ha ezt az üldözős intenzitást folytatom akár csak egy percig is. Nem érem meg az utolsó kört. Kemény döntést hozok. Az erdő mélyén, a pálya egyik legmélyebb pontján, mélyre ások magamban, szántok agyam barázdái között... és visszaveszek. Ennek értelmében – elvileg – tovább kellene, hogy nőjön a távolság a meridás masterkettő kommandó és köztem. Óh, így már kellemesek az érzéseim, de cserlébe Budajenő fölött, a hullámvasúton – azt hiszem, hogy – végleg szem elől vesztem őket. Most mi van, mi lesz? Hmmm... legyen ez a teljes kétségbe esés állapota. Mit csináljak, menjek ki az aszfaltra és laposkússzak haza Budakeszi felől? Esetleg bujdossak el a Budai-hegység idevágó piktortégla üregeiben, örökre?

Áhhh, a fenéket! Annak-lak felé tartom a csökkentett és egyben kényelmes tempómat és... Nini! Egyszer csak feltűnnek előttem olyan hátak, akikről azt hittem, hogy már a Tarnai-pihenő magasságában tempóznak. Krisztián, Nedjalkov Balázs majd Bence és még pár sporttárs is „hirtelen meglesz”. Ezek szerint mégis haladok. Nézzük csak a folytatást!

A meredélyek kezdenek jól esni, van pár skalpom, most egy kicsit előrébb (is) gondolkodhatok... És tényleg! A Tarnai-pihenő – Nagy-kopasz mászás aljában mintha feltűnnének a keresett személyek zöld-narancs-fekete-fehér ruházatukban. Sikerül jól eltalálnom a tempót felfelé, közelítek. Igen, közelítek! A csúcs előtti „barna földúton” már hallom a láncaik nyikorgását. Na, jó nem, de ezt képzelem és ez jó érzéssel tölt el. Jobb kéz felől Jei szurkol nekem hangosan: „Hajrá Dénes!” Szokott, kellemes modoromban egyből le is teremtem, hogy ne ordibáljon már, nem tudhatják meg, hogy jövök! Lapulok, laposkuszok, ahogy az előbb is terveztem – csak most már nem haza, elbujdosni, hanem utánuk, fe rájuk! Háháháhááá! Micsoda különbség! A lehordást Holló Bibi is megkapja, ő menetközben, mert utolérem a lejtő előtti párszáz méteren. Akkor most, előre közlöm minden kedves érintettel: teljes csendet kérek, követelek mindenkitől, mikor ilyen hadműveletekben vagyok!

A lejtő jól megy, a szántóföld peremén Bence persze elhúz mellettem (épp felfelé), de nem foglalkozom vele. Azt tudom is, hogy itt különösebben nem kell erőlködnöm és még tudok közelíteni azokhoz az ellenfeleimhez, akikhez kell. A nagy kör utolsó, sunyi mászását légies könnyedséggel abszolválom és a végére ott is vagyok a sporttársak fenekében. Lényegében együtt döngetünk a kastély felé.

Ahol csúcs-szuper Kriszta-support-tól megkapom az utolsó körre kitalált kulacsomat is. Itt jegyezném meg, hogy igencsak köszönöm a segítséget! Nyomom magamba a gélt, vedelek rá, felmegyek Petire – Jocó már mögöttem – és... megállok. Mint a múlt héten: olajozni. Ez egy jó ötlet, egy jó megoldás, mert így megint Jocó mögé tudok kerülni. Nem vagyok még teljesen biztos magamban. Nem kell egyből közéjük, ne adj’ eléjük állnom. Mégis csak az elmúlt majd két órát üldözéssel töltöttem, én meg szökni szeretek... azaz szeretnék. Várnom kell még.  Anna-lak felé közös sportolást folytatunk. Peti viccelődik a túratempón... meg rángatja is, hogy nehogy már jól érezzem magam. A frissítő után nagy igyekezetemben sikerül besokallnom és lényegében a fák közül robogok vissza a pályára. Remélem az ott dekkoló „személyzet és nézősereg” jól szórakozott. A fiúknak előttem meg ordibálok, hogy nem akarok tovább velük tekerni, menjenek, versenyezzenek kedvükre! Erre nem „megvárnak”? A nagy fehér-poros lejtőt együtt kezdjük, de az aljára valahogy – szerintem a 29er kerekeknek köszönhetően – elgurulok. Van vagy fél másodperc előnyöm a bekanyarodásnál.

Tehát még mindig együtt. Nézegetem az órámat. Hmmm... 2 óra harmincvalahány perc a menetidő ekkor... a „14 van hátra” kilométerkövet most hagytuk el... tegyük fel, hogy tudom tartani a tempót, meg körübelül 20-as átlag... gyors matek a fejben: akkor az nagyjából negyven perc nyomatás... azt bírom, bírnom kell... na, Dini... nem kellene... valamit... most vagy soha?! Dehogynem, próbáljuk csak meg? Legfeljebb elvérzek és leszek harmadik, csak betámolygok valahogy a célba. „Odalépek” – emelek egy kicsit az intenzitáson, de csak óvatosan ám... nem nézek hátra, mert ugye azt nem szoktam... és nem hallom  a váltók recsegését a kanyarokban, a poros láncok nyikorgását, nincs már virgonckodást a (ekkor már nem éppen túra)tempón... Megyek, megyek, jól esik, bár lehetne egy kicsit melegebb. Majdnem végig fáztam a verseny alatt – hogy változnak az idők...! Pár éve még könyörögtem, hogy minuszok legyenek júniusban is, havazzon, fagyjon.... most nem.

Nem is beszéltem a várható allergiás rohamról! A héten, pályabejárás közben "durrantam" be teljesen...

Alul is, felül is:

 

Rovarcsípés, elefántfű?

Jezi megint szurkol, kérdezem, hogy jönnek-e mögöttem, a válasza nemleges. Mondom neki ,hogy aztán nehogy hazudozzon nekem, mert lesz neki jaj, ha legközelebb találkozunk... Visszakérdez, hogy olyannak ismerem-e őt?! Erre még válaszolok, de azt már igazán nem írhatom ide (kettőnk titka), inkbb előhúzom és betolom orcámba a verseny utolsó géljét, a frissítőben vedelek rá rendesen, hogy ne csak a számban olvadjon, hanem a gyomromban is! Majd megkezdem az ereszkedést.

A kedvenc  sunyi emelkedőm is jó hangulatban, rövidebb távosokat előzgetve töltöm, nyoma sincs a tavalyi megrogyásnak (akkor ugye defektet kaptam a verseny elejnén és onnan hajtottam fel magam a master-1 harmadik helyre), mikor Sass Józsi pár jól időzített pedálfordulat következtében ellépett tőlem.

Bízom benne, hogy nincsenek a fenekemben az ellenfelek. Ettől függetlenü, inkább csak a jó érzés kedvéért nyomom neki lefelé ugyanazon a pulzuson, ahogy felfelé is jöttem az elébb. Szerencsére nyoma sincs a múlt heti görcsöknek, ezek szerint - és többek között - jól sikerült az iszogatás a mai napon! Fogynak a kilométerek: 3-2-1, bobpálya, csiki-csuki, kerítés, kis híd, aszfalt, bal kanyar, cél!

És Ádám bemond: igen, ha minden jól megy, akkor végre-valahára megvan az első Crosskovácsi győzelmem! Hű, 3:22-t mentem… ez 13 perccel jobb, mint a tavalyi (igaz belsőcserés) versengésem ideje…

Hát kellett hozzá pár év(tízed), de összejött! Tyuhaj! (Ahogy mondani szoktam.) Boldog vagyok – ennyi!

Becsurognak az ellenfelek is, gyors helyzetelemzés, Peti hitetlenkedik... honnan a fenéből jöttem fel, kerültem elő, mentem el... tényleg, ezen én is csak most gondolkodom el... az utolsó 40 percben dőlt el a nap. És milyen kemények vagyunk már mindannyian, - magunkhoz és tavalyhoz képest is - micsoda időket mentünk!

Aztán megy mindenki a dolgára, meg szerettei, csapattársai körében örülni a nagyszerű versenyzésnek.

Nekem egyéb örömeim is akadtak ám: például az, hogy csak két percig sújtott a lábgörcs, s az is csak a célba érés után és csak azért, mert hirtelen le akartam szállni a bringáról – de ügyesen továbbtekerve megoldottam ezt a feladatot is. Valamint: jaj, de jó megint nem kell bringát generálozni, csak egy kis portörlés, láncpucolás és rakom is félre, pihenni - ráfér.  (Jut eszembe, lassú defektem van/volt, hátul. Még az első körben egy huplin odacsaptam a kereket… aztán sikerült ugyanott, ugyanazt megismételnem a másodikban is. Éreztem is, hogy fura a tartása, imbolyog… aztán ma reggel a boltban kiderült, hogy tüskébe futottam... milyen jó is ez a "löttyös" kerék - megtartotta a levegőt, megmentette a versenyemet!) Magamat azért lemosom – legalább a lábszár-felsőtest kombómat. Közben befut Balázs Úr, akinek láthatólag jól esett a megterhelés.

Ugye, hogy nem kell betojni egy kis erőlködéstől? Nemsokára beszereztem cégünk logójával (is) díszített ajándék kulacsot, melyből vedelek, vedelek és vedelek... majd egy óra alatt – kétszázhatvannégy villáminterjút adva...

Khmm... Ugye milyen ráérős, kedélyes, szórakoztató és barátságos (a megfelelő - azaz mindegyik - opció kiválasztandó) vagyok sport után? Szinte kenyérre lehet kenni... már, ha nem számlaigénnyel jönnek a próbálkozók... Szóval valahogy eljutok a slagtól ...

...az autómig...

... ahol magamhoz veszem az otthonról hozott úti-elemózsiás csomagomat és egy szabadon – és napon, mert helioregulálnom kell, ugyanis még mindig/már megint didergek - álló sörpadnál, cimboráim társaságában – természetesen közben is többezer riportot lenyomva...

táplálkozom egy szilárdat végre.

Gábor erőszakkal belém diktál egy darab sósperecet is, nesze neked fogyókúra!

És beszerzek egy kis kóstolót a spéci "Nagykovácsi termék" Királyi Mézes Müzli szóróanyagból:

Lassan telik az idő, de előbb-utóbb csak fél négy lesz, az eredményhirdetés ideje. Addig is sétálgatok a szimatszatyrommal...

Nemsokára beindul a ceremónia. Örömmel hallom, halgatom, hogy tagtársaim sem voltak tétlenek a mai napon:

Fésüs „Kefe” Laci 7 perccel (!) nyerte kategóriáját (rövid Master-2 férfi) és mellette ott emelkedik a harmadik helyen mai útitársam és félig-meddig fotósom, Fellegi Gábor is, akinek külön köszönet a csodás (élet-)képekért, melyekkel felturbózhattam az ezen a napon készült, saját, de a sok elfoglaltság miatt most elég szegényes akciófotó-szortimentemet (szóval azért nem minden képet Ő lőtt...):

Új „igazolásunk” (Jaj, hogy mondják ezt szebben?): Surán Mónika – középtáv Master-1 nő (és abszolútban is): 1.

Táncos Sanyi remek versenyzéssel és fél lábbal (tudniillik lesérült a héten) a középtáv Master-1 férfiak között a második:

Itt jövök én, meg a haverjaim:

Gratulálok fiúk, megédesítitek a hétvégéimet!

És nem hagyhatom ki, de Bíró Ádám idén is kedves szavakkal illet, ehh meghatódom…

Valamint jelzem, hogy huhhh... olyan betyár jó díjat (metál-szintrajz a pálya nagy köréről) aptam, hogy.... ilyen szépet itthon nem is tudom, hogy osztottak-e valaha, valahol korábban?

Itt meg Sass Józsi (úgy látszik jót tesz nekünk, hogy verseny előtti nap együtt szolgáltuk a kerékpárbizniszt):

Pff... erre a dobogóra idén már nem fértem volna fel, akárhogy is erőlködöm... jó az az öreguras mezőny nekem!

Józsi majdnem 20 percet javított tavalyi munkásságán. Ebben nagyrészt közrejátszik a közösségi oldalak valamint az egyre bőségesebben elérhető okostelefonos applikációk, alkalmazások sportteljesítményt fokozó (végre valami pozitív a témában) hatása. Józsi ugyanis az utóbbi hónapokban a heti bringázásaiból egy napot már edzésre is fordít. Látja? Na látja!

Távozás közben kifejeztem nagyrabecsülésemet és elismerésemet a szervezéshez-versenyrendezéshez  Nagyfőnök Mátyus Attilának, és azt is megígértem, hogy küldök neki egy képet a nemrég, tőle vételezett styrodur lapra épített mikró-60-as évek-agró-mgtsz-gépállomás terepasztalkámról! Tessék, ott a sárga (a legkeményebb) alap:

Mert a játék – legyen az modellezés vagy sport – mindenkinek létszükséglet!