Montenegró - Edzőtábor Trilógia 2015 - 2. harmad

Hétfő van, itt a folytatás!

Kedden „csak” egy könnyed átmozgató sportolás volt a tervben. Anniyra könnyed, hogy jelképes reggeli után...

... éppen annyi kajánk volt, hogy felborult a hűtő is...

(A fenti két kép amúgy igazából Peti aktuális és egyben hihetetlen kakaó és üres kakaósdoboz készletét mutatja be - pár másodperc eltéréssel, de egyidőben készültek!)

...tehát... egyrészt nem kapkodutnk az indulással, másrészt autózással váltottuk ki az első, part menti 200m-es hegyvonulatunk oda(és vissza)úton történő megmászását. A főút mellett, egy – valószínűleg, de ez majd később kiderül – szupermarket parkolójában raktuk le a buszt. Az intézmény neve 365HDL volt... biztos egész évben nő a „jó” koleszterinünk, ha itt vásárolunk, tehát jó helyen kellett, hogy járjunk.

Ez volt az első alkalom idén, hogy térdgatyában tekertem! Ha hazamegyünk azért még vissza kell majd szokni pár hétre a thermo-hosszúra...

Az útvonal a Kotori- és egyéb környező őblöket összekötő,, lényegében teljesen sík úton haladt...

Igen, pálmafák alatt!

És sziklák tövében:

... valamint két sportcélú kerékpárossal szemből:

... és féltáv után egy 10 perces mélyregeneráló-komp-intervallal. Nem állítottam ám le akkor sem a fedélzeti műszert, így láthattam, hogy akár 11,4km/h-s sebességgel is siklott velünk a vízi jármű.

Peti gyorsan házi készítésű flap-jack osztást tartott, megelőzendő a tengeribetegséget, illetve az eléhezést.

Az a kamion, ott szemben, pedig éppenhogy csak befért a parancsnoki híd alá:

Pár percet még tologattuk a bringákat a kotori óvárosban, ami nagyon hasonlít a dubrovnikihez, ahol tavaly jártunk, csak itt nem találtunk fagyizót.

Mert ez – lett volna – a lényeg. Műemlékek, világörökség... ugyan már? A fagyi! De nem volt...

Nagyon nehezen ment a gyaloglás, mert alíg mozog a jobb lábam. Érdekes, hogy bringázni még úgy-ahogy tudok; a felszállás azonban már nehézkes, úgy kell áttenni magam a felsőcsövön, kézi rásegítéssel. (Jut is eszembe, találtam egy 15 éves Flector-EP kenőcsöt a neszeszeremben, rajta van, hogy gyulladáscsökkentő – most azzal kenegetem magam, hátha... Szerintem ilyen öreg patikaszere még Balázs Úrnak sincs, pedig a lejárt gyógyászati termékek alkalmazásában ő a világbajnok.)

Bringázás végeztével bevetettük magunkat a tényleg szupermarketbe. Egy kicsit tétováztunk, nehogy egy nagykereskedelmbe csöppenjünk, de a kifelé tartó emberek szatyrait, bevásárlókosarait megfigyelve eloszlottak kételyeink. Ellenben – a vásárlás során - érdekes megállapításokat tehettünk a helyi emberek viselkedéséről. Pozitív megállapításokat. Először a zöldség-gyümölcs osztályt vettük célba. Peti egy fokhagymával egészítette ki hatalmas fogyasztását. Én meg pakoltam vagy 5 kiló akciós narancsot és hasonló mennyiségű nem akciós banánt. Nézelődünk, s a bevásárlókocsit  magára hagytuk. Egyszer csak odasandítok, s látom, hogy egy férfiember szedegeti ki a gyümöcsös zsákjaimat... Ácsi! Mondom neki, de ő csak mosolyog, aztán elviszi a mérleghez, leméri, felmatricázza és visszateszi a kocsiba őket. Hoppá – hát neki ez a dolga, mivel nincsenek kódok a növényeknél, ezt ő tudja egyedül (még a fokhagymát is lemérte és külön vonalkóddal látta el). Közben meg vigyorog, s a végén meg is kérdezte, honnan jöttünk. Hmmm.

Arra (is) gondoltam, hogy veszek még valami jó helyi, vagy legalább montenegrói meglepetést az otthon  maradottaknak. Hát... ez a mai világban már igen nehéz. Multinacionális minden. Frankón kiolvastam a kávé-, az olivaolaj-, a mogyorókrém-, és még ki tudja hány osztály teljes árukészltetét, s minden termék már valamilyen konszernhez tartozik, az EU-ban észül, s a már ismert márkaneveken csomagolódik.Főtt a fejem, hogy mi legyen. Peti szerintem már rég otthon ebédelt volna, én meg csak lapozgattam a kávészacskókat, hogy vajh’ van-e köztük echte montenegrói...? Midőn! Odalép hozzám egy középkorú úr, mosolyog, levesz a polcról egy csomagot és a kezembe nyomja, közben pedig ékes angolsággal megszólal: „This is the best, believe me, I drink it for forty years, and this is the perfect blend, it is made here!”  Azt hiszem még nem látott olyan hálás pillantást, mint ahogy én mozgattam akkor a szemhéjamat.... Legalább  egy problémám megoldódott.

Innen már gyorsabb volt az ügymenet: Kajmak-ot nem vettem (de gondoltátok volna, milyen illusztris társaságban találtam meg...)...

...mert a Kajmak az tejtermék, aztán nem bírná ki a hazautat. Ellenben pakoltam több kiló kenyeret...

(A „ruszki hleb” – az most orosz vagy rozs?) ...találtam Vranac-ot, a helyi vörösbort (itt reménykedtem, hogy Peti – aki expert borszakértő – majd segít, de nem... nem  lettem okosabb), vettem olasz olivaolajat, hopp egy üveg crnagora-i fekete (de inkább hullaszínű) olivabogyót, egy veder mogyorókrémet a gyereknek otthonra.  Felirat rajta: „bez transmasti” – remélem, jól totóztam, amikor arra gyanakodtam, hogy ez a „transz zsír mentessséget” hivatott tudatni, ha meg nem, akkor hát nem... Kérdeztem Petit is, de azt mondta nem érdekli, s odébb állt kakaót nézegetni... és végül... beszereztem a nemzetközi fogkefét is, mehet a szájápolás ing-gatya! Tyuhaj!

Már csak a fizetés metódusa volt hátra. A pénztár-futószalag nem működött (egyik sem...), így kézivezérléssel rángattuk a termékeket a kasszához. Blokkolás közben-után, a kassza mögött állt egy fiatal srác, aki mindent bezacskózott. Hogy a pénztárosnő - munkanélküli, vagy éppen ráérő - barátja,,aki  ott ütötte el a (szabad)idejét, vagy áruházi alkalmazott volt – soha nem derül ki. Az biztos, hogy olyan mennyiségű piros zacsit használt fel a pár cuccunkhoz, hogy csak lestünk. Balázs Úr örjöngene a környezetttudatosság eme sárba tiprása láttán! A piros zacsi amúgy jellemző az országra... mármint a tájra, mert majd’ minden fán, bokron és fűcsomón van egy szél által odafútt és ott fennakadt példány... De nem az a lényeg, hanem az, hogy mennyien, „idegenek” segítettek már nekünk, akár a szállásunkon, vagy ha utat kell mutatni, mert eltévedtünk (hú, belefutottunk egy bőbeszédű nénibe még Cetinjében...), de akár egy ilyen egyszerű bevásárlás alkalmával is. Csak mi nem segítünk egymásnak...

Ebéd után felállítottam a munkaállomást a balkon sarkában, ahol jó a vétel.

Volt napló feltöltés, olvasás, elemzés, ellenőrzés, kommentálás és írás-tervezés is. Nincs pihenés, munka van – de ez jó tevékenység, szeretem csinálni - olyan hálás...! Egész sötétedésig molyoltam. Amikor lemegy a Nap, a 15 fokból másodpercek alatt lesz 4-5, látszik a lehelet, ráadásul rákapcsol a légkondi, melynek ventillátora  pont az „íróasztalom” felett van, s majd belefúj a tengerbe... Pár percig bírtam még, sajnos már a forró tea, a tejeskávé sem segített (maximum az ébren maradásban, bár csak délután fél hat volt) ábrándoztam egy kicsit a monitor felett, aztán behúztam a szobába. Este Peti csapra vert egy palack Vranac-ot. Fogyasztottunk is belőle. Egész jól megeredt a nyelve, jót beszélgettünk, megtervezte és elmesélte (ebbe sajnos továbbra sincs beleszólásom) a holnapi menetet, illetve annak részleteit. Közben lenyomott egy vég szalonnát – csak lestem. Persze én sem maradtam le a hús-sajt-túró egytálételemmel. A nehéz kaják után meglepően jól ment az elalvás.

Szerdán ismét autóztunk, de most messzebb. Egész Bar városáig, ami majd’ egy óra járóföld Bigova-tól. Tehát korán és gyorsan reggeliztünk, majd siettünk is elfelé. Én annyira, hogy még a kulacsaimat is  itthon hagytam. De nem estem kétségbe, mert a hipermarketben, melynek parkolójában  depóztunk, rendesen bevásároltam a helyi izotóniás lehetőségekből. Nem voltak teljesen kulacstartó kompatibilisek az üdítős palackok, így Petitől elkunyeráltam valamelyik családtagja által a buszban felejtett kis kulacsát, abba áttöltöttem egy üvegnyit, s így csak a másikat kellett beszorítanom egy kartondarabka segítségével.

A városból nem találtunk ki könnyen. Train (oké, csak rail-)spotting on the felüljáró:

Ezért egyből felszáguldottunk Stari Bar-ba, ami ugye az „Öreg vár” – legalább adtunk a kultúrának is. Utána kissé tanácstalanok voltunk, főleg, hogy minden megkérdezett azt mondta, hogy igen az az utca – ahol éppen állunk – vezet ki a városból, aznapi célunk a Skadarsko Jezero (tó) felé. Érdekesek a helyi utak, illetve a jelölésük a térképen: van a „piros” – ez a főút (nem autópálya, mert az nincs), aztán van a „narancs” és a „sárga” – no, ezek már az alsóbbnál is alsóbbrendűek tudnak lenni, de annyira, hogy van, hogy egyszerűen nem is használják őket, mert „eltűntek”... (leszakadt, benőtte a növényzet), tehát nagyon résen kell lenni... illetve kellene, mert előre nem lát senki sem. Végül nagy ügyködéssel kimatekoztuk, hogy alapvetően jó helyen jártunk, csak nem szabad elbizonytalanodnunk, csak előre és akkor tényleg eljtunk a tóhoz.

Innen kezdve - Peti tanácsára - néztem a wattokat. Tomba után Zaljevo, majd Vladimir és már csak egy balkanyar, ó, még egy remek húszperces interval fel, 470m magasra, aztán már majdnem Albániában voltunk, de végül és s hipp és hopp a sziklán áttörve, ugyan még levegőért kapkodva: elénk tárult a pazar panoráma!

Hú, azért ez nem egy átlagos vízfelület! Meg sem álltunk, nincs is meleg, a szél is fúj, nyomtuk egyből, végig a sziklába vájt „szintúton”, ami a maga módján azért sunyi, mert le-fel oldalog 200 és 450m szint között folyamatosan. Nincs egy méter vízszintes sem. A legszebb virágos ligetben majdnem elcsaptak a helyi autóversenyzők –a jó nénikéteket ralliztok itt, a fák között!

Intervaloztunk megint egyet, majd találkoztunk még óvatosan ereszkedő 30-40 éves albán mikrobuszokkal... látunk kempinget a függőleges lejtőn, eldugott keresztény templomot (pár kilométerrel korábban, a főút mellett már a mecset-minaret volt a jellemző)... volt itt minden.  40 kilométer ez a szakasz, hihetetlen hosszú, közben végig szembeszél hűsített.

Már közel  három és fél órája tekertünk, mikor vége lett a tóparti derbinek, apró tábla jelezte, hogy itt az út vissza, Bar-ba. Út... erős túlzás, s amit a napi bevezetőben írtam az hatványozottan igaz volt erre a szekcióra. Több helyen leszakadt, lezárt (természetesen a bringa mindenütt elfér), fűvel-fával benőtt utacska (volt) ez valamikor.

Végül is, ha megnézzük a Strava-n is az a neve: Old Bar Road – mivel pár kilométerrel odébb gyártottak egy alagutat a hegyen keresztül,  így szépen kimaradt a vérkeringésből, a gondozásból... a fene sem fog felmászni majdnem 800m szintet, ha nem muszáj... Kivéve mi, mert nekünk kötelező (...).

Fent elég hideg volt, még az ide pozicionált harmadik húsz perces nyomatás sem melegített át. Hát még lefelé – Peti totál átfagyott. Persze ő minimál öltözetben kellett, hogy ma jöjjön, hiszen ez is a pro imidzs része. Én meg biztos, ami biztos, gagyi módon, jól bebugyoláltam magam, nem jártam még erre ilyenkor, ki tudja milyen idők várnak ránk? Olyan lassan értünk le a városba, hogy azt hittem befonom a hajam.

Az 5 órás tekerés végén, az utolsó ötszáz méteren, Peti még kétszer lesprintelt - átmelegedési célzattal természetesen – aztán az autónál találkoztunk. Most már én is fáztam, teljes gőzzel ment a fűtés a hazaúton, mert vacogtam, s kértem, hogy durrantsa be.

Otthon, késő délutáni minimál meleg ebéd, mert hat órára jön a halvacsora! Pontban meg is érkezett a 12 darab haltörzs, bő (mit bő... másfél gallonnal biztos meglocsolták) olivaolajban átsütve, mellé hagymás krumpli, kenyér.

Nem egész fél óra leforgása alatt tömtük magunkba.

Mit mondjak finom volt, de lehetett volna egy kicsit kevésbé bőkezüen is bánni az olajjal (csak az én elszúrt sportolói „ízlésem” miatt), kicsit aggódtam, hogy nem lesz-e baja utána a gyomromnak. Nem lett szerencsére. Ellenben nyolc óra után nem sokkal már elnyomott az álom.

Csütörtök reggelre sem lett semmi káros melléhatása a tegnapi vacsinak. Lehet, hogy a jó minőségű hal (nem halastavi zsírponty) és a jó minőségű olaj (nem a klasszikus háromszor felhasznált napraforgó) volt a megoldás? A reggelekkel, illetve a hajnalokkal amúgy csak egy baj volt: ekkor bagzottak a környék macskái. Naná, hogy az ajtónk előtt. Az összes. Egyrészt olyan rettenet hangzavarral küldték, hogy majd’ beszakadt a dobhártyám, másrészt a dinamikájuk – ahogy a fiú macska tekergette a lány macska hangerőgombját –, az is megszokhatatlan. Komolyan, a frász tört rám többször is. Ettől eltekintve minden rendben volt.

Megint könnyed  napot terveztünk: 2 óra időtartamban, a környező dombokat látogatjuk meg, olyan alacsony intenzitással, ahogy csak lehet. Természetesen lett is vagy három óra a sport, szintben is 1300m felett gyűjtöttünk, s közben bejártuk az összes függőleges  utat a szembelévő hegyoldalban. Ezt kizárólag a helyiek hathatós útbaigazításának köszönhettük, mert akármit kérdeztünk,  éppen-mindig  a jó úton jártunk, csak tovább-tovább,  persze-persze... aminek természetesen a fele sem volt igaz, csak ez 1-2 kilométerrel odébb, vagy pár száz méter szinttel feljebb derült ki...

Miután feladtuk az útkeresést, elindultunk visszafelé. Közben még megpillantottuk – elsuhanni – az eddigi egyetlen vérprofinak kinéző, sportcélú kerékpárost, Tinkoff-Saxo mezben... nem sok esélyünk volt utánaeredni (mi éppen egy mellékútról gördültünk kifelé)... Ebédre azért hazatévedtünk végre-valahára.  Utána  csendes pihenő, alkotás, tanulás, elemzés és egy késő délutáni séta, a szemben lévő félsziget elhagyott katonai kemping/üdülő/helikopter leszállópálya/bunker komplexumának felderítése...

Egy bunker az Első Világháborúból:

...mely feladatra társunk is akadt a „falu kutyája” személyében.

Elég „combos” egy eb volt, de barátságonak, „szocializáltnak” tűnt (Peti látta is, hogy az étteremhez tartozhat, oda jár enni...), szépen csendben jött velünk, néha „belefutott” egy kicsit...

jó kutyához illően mindent körbejelölt, szaglászott...

...a végén meg szomorúan nézte, hogy miután elköszönünk tőle, felmegyünk a lépcsőn a lakásunkba... aztán persze ő is ment tovább a dolgára.

És mi is... aludni.