Montenegró - Edzőtábor Trilógia 2015 - 3. harmad
Ezzel a fejezettel lezárul a monstre edzőtábori beszámoló. Tényleg akkora élmény volt, hogy úgy éreztem megér 3 bejegyzést itt, az oldalon!
Péntekre újra „rendes” edzés került a programba. Pár komplex interval, de csak szolídan, 3 óra hosszban. Induláskor befújtam a rakoncátlankodó fékváltókaromat egy jó adag lánckenőhabbal (!), amit a busz rakteréből oroztam el. Egész héten vacakolt (kapott egy pofont, amikor legutóbb elvágódtam a jégen – mennyi „utóhatása” van annak az esésnek...), egy-másfél óra bringázás után elkezdett szorulni, s csak két újjal lehetett leváltani, sőt még utána is kellett nyomni a kart. Ez így a rokkant jobb lábam mellé kellemes alkari-kézfeji fájdalmakat is okozott. De ugye, amitől nem halunk meg, attól csak erősebbek leszünk! Hát, hogy, hogy nem, ez a kenés csodákat tett, s ettől kezdve nem volt több pöckölési problémám. Kész szerencse, hogy a hatodik napon jöttem rá a kéznél lévő megoldásra, igaz addig is erősen gondolkodtam (és nem cselekedtem), hogy honnan lehetne itt wd-40-et szerezni... a közértben nem volt... ehhem...
Tehát bringázás: nagyon jó emelkedőt néztünk ki a Risanai-öbölből indulva, s mivel Peti betanulta az útvonalat, így megállás és – felesleges - kérdezősködés (azt már nagyon untuk) nélkül indultunk fel a hegyoldalon.
Csodás szerpentín, forgalom nélkül, s a kilátás... szernecsére még az aljában kigyakorlatoztuk magunkat, s feljebb már voltunk annyira magunknál, hogy tujdunk gyönyörködni is valamelyest a tájban.
Petit eléggé megviselték az általam erre a napra kitalált feladatok, de azért mindig Ő ment elől – legalábbis ilyenkor. Sebaj, hamar összeszedte magát, evett-ivott, aztán persze, hogy jött tovább.
Hümmm – erre jó a teljesítmény méregetése, nézegetése – az interval elején nem „kezdek be”, nem húzok el, nem égetem a gyufaszálakat feleslegesen, 5-10 méter „előnyért”, hanem szépen egyenletesen teperek végig. Tényleg ez a jövő. Illetve a jelen. De vissza az útra! Lehetett volna még feljebb menni, de „az edzésidő túllépésére hivatkozva, le lettem szavazva” – sajnos az első lehetőségnél ki kellett vágódjunk a főútra, ahol szédületes-alagutas lejtőzéssel visszaszáguldottunk a tenger/öbölpartra.
A száguldó-riporter nem fél semmitől! (A fenti kép, nagyjából igen nagy sebességnél készült.)
Végig tekertem lefelé is, persze edzőpartnerem a szélárnyékomban lazsált. Pedig hát ha már edzés van, akkor az végig legyen az. Egész jó wattokat (...) lehetett lefelé is hajtani, nem gondoltam volna, de ha nem próbálom meg, nem is tudom meg! Visszafelé is a parti úton nyomultunk, természetesen oda-vissza én fogtam a szelet, elől...
Aztán még egy hágó Kotorból Trojica felé, egy röpke lejtő és már meg is voltunk. A lábam még mindig fáj. Ha nyomom, akkor nem, ha csak haladok, akkor már érzem, ha leszállok a bicajról, akkor sántikálok. Délután a netet böngészve, a nagy kudos-számlálás és KOM vizsgálat közepette „véletlenül” észrevettem, hogy az előző napon látott Tinkoff-Saxo mezes sporttárs, aki kétszer annyival húzott el tőlünk, tegnap pont ezen a hágón állította be a második legjobb időt. Sőt még azt is ki lehetett deríteni, hogy mekkora teljesítménnyel nyomta... Van még mit tanulni! Hja, meg milyen jó a világháló – senki sem maradhat inkognítóban, most már tudom, hova valósi, milyen csapatban teker – nem mintha számítana és érdekelne, ez már csak úgy jön a böngészéssel, s csak telik a drága idő (meg a memóriám) a felesleges információk akaratlan begyűjtésével. Közben olyan meleg lett az erkélyen, hogy én már nem is bírtam tovább, bevonultam a hűs szobába, ki sem jöttem alkonyatig. Este megint halvacsora volt, de most saját fogás – a hipermarketből, füstölt pisztráng. Tudunk élni.
Szombat, az utolsó bringázásunk Montenegró fekete hegyei között, melyek inkább szürkék. Petinek eszébe is jutott a szürke ötven árnyalata... gondoltam rá, hogy felhasználom alcímként, aztán gyorsan el is vetettem. Inkább gyönyörködtünk a sziklákban, mert ezen a napon is a Skadarsko Jezero vidékére sikerült elbarangolni. Végre az én útvonaltervem is megvalósult. Már az első nap előhozakodtam vele, de „le lettem szavazva” (hmmm, ezt mintha már írtam volna...). Persze a többi nap sem volt rossz, sőt... csak az ember szereti, ha az ötletei meghallgatást nyernek, netán realizálódnak. No, ma eljött az én időm.
Budva-ból indultunk, ahol csak másodjára találtunk olyan parkolóhelyet, ahol ott mertük hagyni a kocsit. Mindenütt tiltó táblák, s kérdezősködésünkre is a biztos elvontatás ígérete volt a felelet. Végül egy taxis megnyugtatott, hogy jó lesz ott, ahova „tettük”. A parti főúton átgördültünk a 15km-re fekvő Petrovac-ba, a forgalom elfogadható volt. Majd jött a napi első mászás, fel 670m köré. Belepakoltuk a napi feladatokat is, melyek megvalósításában bizony már érezhető volt, hogy egy hete, minden nap tekerünk.
Finoman fogalmazva, az utolsó 10 perc már eléggé szétcsúszott. Se a teljesítmény, se a pedálfordulat nem volt az igazi... inkább csak amolyan kapálódzás, segélykiálltás volt a gödörből.
Ennyit bírtunk, ezen a szinten vagyunk most.
Ha ügyesen pihenünk, s kezdjük el otthon újra felvenni a fonalat, akkor természetesen érezni fogjuk a későbbiekben a táborozás jótékony hatásait. A hágón átkelve, majd legurulva (oké, tekerve ahol csak lehetett) jól átfáztunk. Az utolsó napon már nem volt olyan remek az idő, mint az eddigiekben (holnapra csapadékot is mondanak), de nem kellett több ruhát magunkkal vinni és felvenni, mint az előző bringázások alkalmával. A tópartról, Virpazar településsel szemben, a sínek mellől (!)...
...majdnem a nádasból...
...indult utunk, fel... Komárno (Hoppá!)...
...majd Rijeka Crnojevica felé.
Ez utóbbi egy gyönyörű kis eldugott (igaz, melyik nem) település, de olyan szintű pusztulással egybekötve, hogy csak néztünk.
S bár a vízparton volt némi élet: kávézó(k), fotózkodó házasodók (hogy kerültek ide), az egész a világvége benyomását keltette.
Peti szeretett volna meghívni egy kólára – amolyan záróakkordként – de sajnos a kávézó, a várható 2 decis kiszerelésű kóla, illetve a pincér általi (azaz nem ön-)kiszolgálás vélelme miatt nem jöhetett ténylegesen számításba. Igaz, láttunk még egy szétlőtt, vagy csak egyszerűen felrobbant kisboltot, egy automatával, de az meg a én romantikus lelkivilágomnak nem felelt meg. Így közös egyetértésben megkezdtük a – remélhetőleg utolsó, bár ebben ezen a héten még egyszer sem voltunk teljesen biztosak – mászást, fel a 800-as magasságokba.
Az eleje még csak-csak, hanem aztán... Boguti szoborparkján...
... majd templomkertjén átkelve...
...a kis falu után majdnem elfogyott alólunk az út és... jött a rettenet emelkedő:
A negyedik, „muszáj-interval” a maximális erő fejlesztésnek és az aerob energiaszolgáltatás mezsgyéjén... Én próbáltam beülve szépen felpumpálni rajta, mivel tudom, hogy értelmetlen kiállnom a nyeregből, csak rosszabb lesz (nagy test), de Petinek itt mintha kissé elfogyott volna a türelme – kijött a heti fáradtság rajta... na, van ilyen – úgyhogy nekiállt küzdeni: kiállva tekerés, fújtatás, sóhajtozás – az egész repertoár lement az alatt a közel 10 perces szakasz alatt, mialatt majd hátraesve a meredekségtől, de testünk fejlődésében (?) bízva gyúrtuk a bringáinkat, az aszfaltot és egymást...
A tetőn csak egy gyors öltözködés, fél müzliszelet bekapása jelentette a pauzát, mert inkább nekiláttunk még melegében a majdnem fél órás ereszkedésnek. Bizony már nem volt olyan meleg, s ugyan nem az utolsó pillanatban értünk le a buszhoz (amit szerencsére nem vittek el), de éreztük, s a távoli hegyeknél sorakozó fellegeket szemlélve láttuk is az időjárás közeljövőbéli változását. Nem, nem kezdett el esni – azt majd holnap fog, hogy nyugodt hazautunk legyen. Addig elköltünk még egy halvacsorát, megisszuk borunk, pakolunk, fizetünk, alszunk egy rövidet, aztán hajrá – nyomás haza! Ha ezt olvassátok, akkor sikeresen.