Ötöd-ölő - Szilvásvárad Maraton 2014

Hát ezek a jóemberek meg merre jártak, azta' de kivannak, nem?

 

Hümm, most még nekem is kellett két nap, hogy kiheverjem ezt az embernek nem való vasárnapi testi-lelki amőbázást, amit sikeresen összehoztunk magunknak, hárman, négyen... öten..., s meg tudjam írni a sztorit.

 

Mert sztori, az van. Főleg az idén - úgy néz ki, hogy most már minden verseny rendhagyó lesz valamilyen szempontból. Vége a tavalyi jó világnak, hogy elbiciklizgetek a mezőny után pár órát, aztán a végén meg alkotok valamit. Ez nincs többé és ehhez nem tudok könnyen hozzászokni...

Az idei első nagy, ötversenyes blokk vége volt ez a maraton. A megelőző hetet a Bakonyerdő kikúrálásával, reménytelen lelkiállapotom alapvetően sikertelen javításával (ez nem ment), a kerékpár kerekeinek - a mezőnyben valószínűleg utolsóként - "löttyösre" alakításával (ez legalább jól sikerült) és egy - edzői/versenyzői szempontból - öngyilkosságnak tűnő, hatalmas hétközepi országúti kerékpározással töltöttem (ez is jó volt ám, csak...).

Majd eljött a nagy, a leghosszabb nap reggele és úgy gondoltam, hogy az előző két év tapasztalatait egybesűrítve fogom energiáimat a csúcsra járatni:

Tönkölykocka+banán + mákoskocka = siker. Vagy nem.

Ehhez még kaptam az odaúton egy kis adrenalinlöketet a családtól, kedves párom mondta is, hogy ne aggódjak, mert ez az adag ki fog tartani a verseny végéig. Bíztam szakértő megérzésében és komolyan összpontosítottam az előttem álló pár óra tartalmas eltöltésére.

Beöltözés után, beszólítás előtt és bemelegítés helyett a mosdóban dekkoltam pár percet... aztán meg magamba toltam egy kisebb lapát orvosi szenet... hú, ez az adrenalin eléggé odavágta az emésztésemet, van gyomorgörcs meg minden és mi lesz itt, ha épp a pályán...? Jajjnekem!

A várva várt beszólítás sajnos ismét nem nekem szólt - mint friss Master-2-es, ez alapvetően nehéz ügy, hiszen tavalyi eredményem már nincs, idei meg még... de akkor most mi alapján szólítottak, mert reménykedtem, hogy a múlt szombati kupafutam 2. helyezése segít az előrébb kerülésben... nem segített, nem voltam a beszólítási listán... maradt a lovaspálya körbebiciklizése és besorolás a második vonalba Bogár Gáborral, Fityisszel, Zoránnal... többek között...

És szépen elrajtoltunk...

Majd öt és negyed óra múlva szépen begurultam a célba...

Közben azért csak történt valami, hogy kategóriámmal éllovasaival együtt így néztünk ki a célbaérés pillanataiban:

Fú, de mennyi minden történt...

Tehát a lassú rajt után egyből beindult az élesítés. No, ebben Vas Peti (továbbiakban Peti) volt a nagymester. Úgy bekezdett, hogy... úgy is maradt. Mi meg csak lestünk a háttérből, hogy ez a kis ember most itt fogja rángatni a mezőnyt naphosszat? Basszus... mit evett ma reggelire? Próbáltam - nagyon - nem reagálni rá, de egy kicsit igen, mert mi van, ha egyszer mégis csak úgy ellép...? Ekkor még mögöttem, illetve körülöttem volt a meridás master-2 különítmény két másik oszloposa Kiss Józsi (továbbiakban Jocó) és Rónaszéki Gizi is. Utóbbi hamarosan és előzékenyen "elengedett" minket, így ő megúszta a történéseket. Mondtam is Fityisznek, hogy ugye érzi, hogy izzik most a levegő, hogy mekkora taktikai harc indul vagy már dúl itt a Bükkben, a 107 km első párezer méterén? Jót mosolygott a bajsza alatt is, és - utólag átbeszélve a helyzetet - ezt tette Sass Józsi (Józsi) bajtársam is, aki szintén a bolyban bújt meg/még ez időtájt.

Az első terepes szekción Peti újfent kitett magáért, az élre állt... és nyomta, nyomta... én meg nem szakadhatok le, mert nem! Mert nem tudom, hogy - ha van - mi a csapat/egyéni taktikájuk a meridás fiúknak... csak egyvalami volt biztos nekem erre a napra: látótávolságon belül kell maradnunk a nap nagy részén és valahol az utolsó szegmensben (fel vagy le, az még épp titok volt) kell lépni... valamit... de, hogy mit, az csak akkor fog kiderülni...

A sík, murvás részre kiérve konstatáltuk is, hogy kissé szétrázódott a társaság, de a lényeges elemek azért együtt maradtak. Innen kezdve ing-gatya ment a lószolgatás, ahol lehetett és ott is, ahol nem.

A remek kanyargós-mindig sáros-technikás lejtőn sikerült előre állnom, így legalább kényelmes, egyéni tempóban kaszálhattam lefelé. Józsi a célban meg is jegyezte, hogy igen bevállalósan nyomtam lefelé - no, ez nagy dicséret tőle, be is kereteztem ám hamar!

De hiába a nagy igyekezet, az Ördög-oldal alá megint csak együtt érkeztek az "öregurak". Józsi ekkor külön pályára lépett és elbiciklizett, a három masterkettes viszont együtt nyomult felfelé, érdekes módon most különösebb igyekezet nélkül. Sőt Peti és Jocó le is szálltak előttem a legmeredekebb részen, pedig azt hittem, kitekerik a kitekerhetetlent...

Nem volt pihenő a bánkúti sípályákig sem. Nekem viszont fogytán volt a folyadékom - a rettentő pára ellenére illetve miatta nagy mennyiségben vedeltem a kulacsaimból, látványosan ki lehet ugyanis száradni az ilyen becsapós időjárásban - így a kulacstöltésen kezdtem törni a fejemet. Nagy szerencsémre nagy kiabálás hallatszik a lejtőről, elsőre nem ismerem meg a hang tulajdonosát, de közelebb érve látom, hogy Tóth Tamás, alias Totya, régi csapattársam az, s micsoda csoda, felajánlja segítségét - adom is neki a kulacsomat egy töltésre, amit a tetőn, tele löttyel a kezembe is nyom! Szuper voltál! Köszönet ezúton is!

A lejtő Miskolc (...) felé viszonylag eseménytelenül telik, Peti anyáz egyet-kettőt, mert valami belement a szemébe (hja... szemüveg nélkül ugye...).

Az emelkedőn, vissza Jávorkút (?) irányába megint összeállunk, s tempózunk kellemes iramban. Oké, nem mindig annyira kellemes a tempó, mert van, aki rángatja... és van, aki megpróbálja kibírni, van aki meg a végén ücsörög...

Fent az aszfalton Jocó kissé lemarad, Peti rákérdez, hogy nem most kellene-e megnyomnunk? Nocsak...! Ő meg én? De hát, akkor most ki kivel van - ha van? Nem, nem hallgatok senkire, nem fogom 2 óra 8 perc tekerés után, az épp útba eső ötszáz méter aszfalton megrántani, hogy utána a Nagy-mező felé meg leakasszanak, aztán kulloghatok még három órát magamban... nem-nem! Inkább eszem - valami szilárdat, hiszen alapvetően ebédidő van, s mintha megkordult volna a gyomrom. Ami - hál Istennek, lekopogtam ekkor - jól viselkedik.

Az ős-esőerdei fánátmászós részre együtt érünk, s ez a szakasz nekem igen tetszetősen alakul. Minden különösebb erőlködés nélkül gyorsabb vagyok a fiúknál. Vissza is veszek, s felengedem magamra őket - nem kell még előnyt szereznem, ráérek. Kérdés, hogy mennyire... Mondom is Petinek, hogy jó lenne ha meginvitálná Jocót előre, mert el fog aludni ott hátul... de nem történik semmi... Jól van akkor, értem a helyzetet...

A fenti frissítő után egyszer csak - a semmiből? - mellém gurul Kakas Laci (Laci). Csodálkozik, hogy "csak" most jövünk (akkor most nem ő ért utol minket, hanem mi őt?), s informál, hogy előttünk van egy "mecsekmaratonos masterkettes". No mi a fene? Visszakérdek, hogy nem tévedés-e, amit állít, mert egy mecsekmaratonos sporttársat még az Ördög-oldal előtt odahagytunk. Erre egy kicsit elbizonytalanodik. Legalább ő is, mert énbennem ekkor már teljes volt a káosz. Tényleg csodás érzés, hogy itt vagyunk hárman a verseny felénél, az első három, ami lehet, hogy éppen most alakul át - a tudatunkban mindenesetre - az "első 2-4-re"...

Azt jól kiterveltem mindenesetre és meg is oldottam ügyesen, hogy a jó kis köves csúszós lejtőzésre Lacit előreengedem, mivel ő szeret és tud is lefelé haladni, aztán én próbálom őt "lekövetni", hátha... ellenfeleim meg vagy jönnek vagy nem. Talán nyerek egy szusszanást a következő tekerős rész előtt.

Jót mentünk, de hmmm... nem alakult nagy differencia a nagy igyekezetből. Ráadásul downhill-étkezési próbálkozásom közepette végigszakajtottam egy géltasakot és magamra kentem 25 gramm ragacsot. Egész pontosan jobb kéz ujjaitól a hónom aljáig tapadtam. Érdekes érzés volt, de nem tartott sokáig, mert jött a nagy nyomulós lejtő Felsőtárkányig, s ott, illetve már az odaúton várt minket a menetrend szerinti nyári zápor. Erre az odaútra bekéredzkedtem magam - de tényleg, konkrétan megkértem, hogy "segítsen" lejutni a szélárnyékában, mert a két meridás "kolléga" a véremet szívja lassan három órája - Laci mögé, aki - és egy hatalmas köszönet neki ezért - szépen ledarálta a lejtőt, én pedig kvázi pihenhettem valamit mögötte. Perceket persze most sem lehetett összeszedni, de annyit azért igen, hogy kedvenc felsőtárkányi frissítőpontomon tudtam kulacsot tölteni, kaptam két (!) banánt a zsebeimbe (még jó, hogy sztreccs az a mez), az arcomat meg teletömték finom nápolyival! De jó volt így, 3 óra pár perc tekerés után elindulni felfelé a szakadó esőben, neki a tavaly átadott új pályaszakaszoknak!

Tavaly is hasonlóan feltankoltam, csak akkor már késő volt, kihűltem... s jött az agónia. Szerencsére most nem fagytam át - teljesen - csak egy kicsit dideregtem (azért ez félelmetes érzés ám, a múlt évi verseny eredményének tudatában), és volt erőm nekiállni nyomni felfelé a végenincs dózeren. Nyomom-nyomom, reménykedem, hogy egyedül, de erre....krkkrkrzrzzrzrllrrr... hatalmas zaj mögöttem... Na, kösszép, hátranézek... itt a banda... nem baj, nyomom továbbra is... aztán szeretném ha más nyomná elől, ezért kitérek jobbra, kitérek balra... semmi nem történik, mögöttem/velem együtt szépen kanyarog mindenki, de csodás. Pár perc múlva a tízenikszedik próbálkozásomnál, már Laci szól a többiekre leghátulról, hogy nem azért megyek jobbra meg balra, mert pont olyan kedvem van... de ekkor sem történik semmi, csak a nagy balos hajtűkanyar előtt egy kicsivel. Akkor Peti illetve egy bringabandás srác, aki a verseny folyamán épp hol elő(re)került, hol nem, előre állnak. Peti eszelősen nyomat már megint, illetve még mindig. Hihetetlen, hogy micsoda küzdeni akarás szorult bele! Végre, itt már több nyomon lehet haladni, így lassítok és a harmadik-negyedik helyen haladok.

Az eső ekkor talán alábbhagy. Szemüvegem már rég a tarkómon üldögél, esélyem sincs használni. Cserébe - azaz a dioptriák és a cilinderek hiányában - kicsit szédelgek. Majd megszokom.

Egyszer csak, bal kéz felől feltűnik Zóka Zoli, akiről azt gondoltam volna, hogy már a célban van. Utolérjük. Nem halad valami sebesen, nem is tart velünk. A Géz-bérc emelkedőt végre Jocó vállalja elől, nem épp kellemes a tempója, de hát aki fitt tud maradni 3 és fél óra után is, az ugye fitt marad...

És akkor! Hamarosan megkerül a valóban létező "mecsekmaratonos masterkettes" kolléga is. Ő pedig a Vörös Feri, aki szintén nem most kezdett bringázni, csak van, hogy éveken át a bozótban edz meg az őserdő mélyén, s csak ritkán bújik elő megmérettetni. Nem megy gyorsan, őt is utolérjük, viszont épp esze ágában sincs leszakadni. Ó, de jó - gondolom magamban, de szerintem mindannyian ezt gondoltuk akkortájt.

Sőt! A következő lejtőn még előre is áll, próbálok a nyomában maradni, s közben tényleg annyira, de annyira örülök, hogy innen kezdve már nem (csak) a dobogós helyek (kényelmes) elosztásáért, hanem megszerzéséért is megy a játék, hurrá! Hogy biztos legyek dolgomban, a nagy ereszkedés közepette rá is kérdezek nála, hogy tényleg masterkettes-e, s tényleg az. Tyuhaj!

Az utolsó emelkedő. Az aljában tehát négyen együtt, egy kupacban, négy óra tekerés után, s lassan ideje lenne eldönteni, hogy mi legyen...! Röhögök  magamban, amikor Peti és Jocó is hangot adnak örömüknek, miszerint milyen jó, hogy így megszaporodtunk. Kissé vacogok - már másodszor - de nem újfent "nem sikerült" áthűlnöm - ez jó, nagyon jó!

De van, ami nem olyan nagyon jó...! Jocó elkezd menni. Na, b.@...a meg...! Peti van előttem, de nem megy. Most akkor van - közös - taktikájuk vagy nincs, vagy mi van? Erre frankón nem tudtam rájönni, s azóta sem tudok... Menni kéne, mert elmegy. Peti még mindig nem megy. Akkor megyek én, mögüle. Nem a legkönnyebb, azaz legenergiatakarékosabb megoldás, de ha nincs más... Ráadásul a talaj kezd ragadni. Macisajt. Lehet(ne) pörgetni, lehet(ne) kiállva menni, de egyik sem esik jól, nem találom az optimális fordulatszámot, ajjaj... Miután megindultam, persze Peti is megindult. Innen kezdve jött az az adok-kapok, amit le sem lehet írni, azt látni kellett volna. Ketten "küldjük", ahogy a csövön kifér (sehogy nem fért ki már akkor) Jocó után, aki beállt egy konstans - és emiatt nagyon bosszantó - távolságra tőlünk, és csak halad és halad... Vörös Feri nem jön. Huhhh... ha szépen akarok szólni, akkor "egy gonddal kevesebb", de... Kész, itt a vég. Peti fibrillál (hangos nyöszörgésére alkalmazta ezt a kifejezést egy meg nem nevezett forrásom), kóvályog jobbra-balra, előre-hátra (volt, hogy az első kerekem besúrolt a cipője csatjába) és síri hangon elmond egy "csak egy harmadik hely meglegyen" imádságot. Jocó közben néha belassul, de nem eléggé. Utána - ekkor még 15km van hátra, az pedig nem két perc - meg én lassulok be az utolsó frissítő előtti ragadósban. Peti ekkor - 58kg-ját, mintegy helyzeti előnyként kihasználva -  lazán tekerve ellép tőlem egy "jocónyi" távolságra. Naná, hogy nincs idő semmit sem bekapni a frissítőnél, menni  kell, jajj, menni kell utánuk!

Az innen következő - elvileg sík, de valójában a nagy túróst az - szakaszon végig látom magam előtt Petit. Jocót már nem. Tudom, hogy egy esélyem maradt: tartani ezt a követési távolságot, majd a lejtőn beleadni anyait-apait, akkor talán... talán.

Peti ezen, az utolsó lejtő előtti részen szerintem többet nézett hátra, mint előre, majd a lejtő kezdetén eltűnik ő is előlem. Sebaj, nyomom, tényleg ing-gatya lefelé. Szerencsére száraz, a belső nélküli kerekeimnek hála, kétszer vadabbul engedem (de lehet, hogy háromszor)!

5km, Katonasírok, sehol senki előttem.

3km, meglátom Petit, sőt be is fogom. Repesztek mögötte, szerencsére nem olyan gyors, mintha még pihenni is tudnék - kétszázötvennel lefelé, egy 107km-es verseny utolsó 3 kilométerén...

1km, eszembe jut a tavalyi 10 órás verseny, ahol Kakas Laci robbantott a vége előtt nagyon kevéssel. Ez most az utolsó-egyetlen lehetőségem, hogy előrébb kerüljek, hát megpróbálom. Jobbról ki- és ellépek. Kiállva küldöm lefelé. Bízom az eggyel nagyobb (29" vs 27.5") kerék- és 4 foggal nagyobb (42 vs 38) első lánckerékméretem elméleti és gyakorlati előnyeiben. Hátha és talán...

8mp - ennyit sikerült egy, az utolsó egy kilométeren "nyernem" és vele együtt a második helyet, ami... no, majd mindjárt...!

31mp - ennyit kaptam Jocótól... az elsőtől... vagy a... ööö... akarom mondani, izé...?

Egyből kupaktanácsot is ülünk, mi dobogósok (...) és még Vörös Feri is megérkezett - jobbról ő "áll", hajlik:

Ez nap nem ment volna jobban, ha a fene fenét eszik, akkor se! Erre az évre betyárosan kigyúrta magát mindenki az öregurak korosztályában - hogy most ez az én "megjelenésemnek" köszönhető vagy sem... ki tudja? Hehe. Álmomban nem gondoltam, hogy ennyi vért kell izzadnom és lényegében sprintbefutó lesz az utolsó lejtőn.

(Röhejes, hogy a fenti képen, a 37 éves Balázs Úron kívül nincs Master 2-nél fiatalabb sporttárs... hova is tart ez a sport, tessék mondani?!)

Részemről nem készültem ki, á nem - mármint a klasszikus értelemben. Az a Peti:

Anyám, ha látna minket, nem engedne többet bringára... mint két világháborús túlélő... Egészséges a sport, ugye?!

Szerencsémre fáradhatatlan és csúcs-szuper párom rendületlenül hordta az izoitalokat - magamtól speciel meg sem találtam volna a befutó-frissítőt, és előkapott a táskájából egy csokis kiflit, amit kiegészítettem a Felsőtárkányból befuvarozott egyik banánnal.

Szívem szerint ugyanis kértem/ettem volna valami szénhidrátdúsat a frissítőasztaloktól, de hát rágnivaló, az nem volt. Ejj, de kár - olyan szuper ez a verseny, erre a célban "csak" gulyásleves van? Árulja már el valaki, hogy mitől olyan frankó "befutókaja" az a meleg, mindenben igen csak épp az éppen szükségesekben nem dús egytálétel? Ráadásul, úgy veszem észre, hogy ebben az egész hazai versenyszervező-rendező évfolyam egyetért... Én jobban örülnék akár a pályamenti frissítőkröl visszahozott ázott kekszeknek, szétmorzsolódott csokiknak, bebarnult, fonnyadt banánvégeknek is, csak édes (cukros!) és könnyen emészthető legyen. A zsírcseppeket pedig meghagynám a Szindbád-rajongóknak.

A befutónál többször hallottam nevem a hangosban, de nem tudtam figyelni, hogy Ádám és Miki milyen aspektusban említ. Kissé összeakadt a szervezetem. A fülemmel láttam, a számmal hallottam és így tovább...

A füvön megtartott bő negyedórás konzílium után, a frankó második hely tudatában, elmentem fürödni, bringát mosni... aztán visszajöttem eredményhirdetést nézni, fotózni a sporttársakat. Az egyletünk - Meditech Sport Club - megint szépen kitett magért! Szuperek vagytok... öregek!

Fésüs - Kefe - Laci - rövid táv M2 1. hely:

Holluby András - közép táv M2 - 1.hely:

Táncos Sanyi - középtáv M1 - 3. hely:

No, ekkor jót mosolyogtam, mert kiemelték a középtávú dobogó legfelső fokán álldogáló Buruczki Szilárd szólításakor, hogy ő most befejeztem a profi karrierjét, főállásban edzőként dolgozik és ezen tevékenység mellett nyomja majd a (középtávú) versenyeket, s ez milyen szép! Tényleg az, gratulálok is, csak ilyenkor - mint mindig - eszembe jutok: mellékállású edzőként, főállású kerékpárbolti alkalmazottként, főállású férj+apaként nyomom a hosszútávot. Hogy az milyen szép! Azt csak kevesen tudjuk...

El is mentem sebtiben a híres-neves roubaix-i mosdókhoz hasonlatos helyiségek egyikébe elgondolkodni - jó-jó, nem sikerült Tom Boonen és Fabian Cancellara "zuhanyfülkéje" közé állnom, de majdnem...

 

Még jó is, hogy korábban és másutt tisztálkodtam, mert most jött a - majdnem - hidegzuhany. Párom kérdi, mikor előkerültem, hogy ki az a György Levente? Egy kedves erdélyi kereskedő kolléga - válaszolom. Hát, mert ő nyerte a hosszútáv master-2-t. Öööö.... és ööööÖööö - tudom erre felelni. Táncos Sanyi is megerősíti a tényt, s odavezetnek az eredménylistához, amit én eddig még nem vizualizáltam. Anyám! Levente 12 perccel nyomott "csak" le minket... nem csoda, hogy nem láttuk, nem hallottuk, egyszerűen nem tudtunk róla, nem számoltunk vele. Bezzeg, ha tudjuk (Jocó állítólag tudta, de nem nagyon hiszem én ezt el...)... valószínűleg, akkor sem tudunk közelebb kerülni hozzá, mert ő valami más dimenzióban dolgozik...

A lényeg: a "tuti" 2. hely helyett lett egy "épphogy" 3. - meg egy nagy adag sportdicsőség, hiszen ez így egy igen rangos, kemény mezőnyben (és pályán) történő valamelyest helytállásomat bizonyítja:

Még pezsgőztem is - de csak a habjából egy szippantást!

Utánunk már csak Sass Józsi - hosszú táv, M1 - 2. hely maradt, szintén illusztris társaságban pózolhatott a dobogón:

Ezek a frissen mosakodott színes egyéniségek meg biztos távolból figyelték a színpadi locsolkodást, de jó nekik, hogy nem kellett boxolniuk ezen a szép májusi napon!

Mit is mondjak még. Azt hiszem ezt a napot jól leírtam, volt pár órám, hogy ülepedjek...

Gratulálok az összes környező, közvetett, közvetlen ellenfelemnek! Kőkemények voltatok és vagytok, megint lehetett tanulni. Alsó-felső szinten!