Pályacsúcs - Mátra Maraton 2014
Nem, még mindig nem hiszem el....
... igen, ott álldogálok, mint 2014-es XCM Master-2 országos bajnok és a Himnuszt hallgatom...
Nem sokkal előtte még álmodni sem mertem volna erről.
Ahogy lenni szokott, ez a verseny is az előző nappal indult. Kevesen mondhatják el magukról, hogy Szlovákiában nyomták le a "ráhangoló" (leg opener) edzésüket szombaton. Egy laza kört tettem Fülek irányába, mert a közelbennyaraltam (Pár nap és bővebben írok a Vargánya Vendégházról, mert juj, de jó volt ott lakni!), s nem volt másfelé úgymond sík, na jó, dimbi-dombi út. Hogy ne essek ki a ritmusból a Nap felkeltét is "szerettem" volna látni, tehát nyaraláskor sem tökölök az indulással, 6 óra után pár perccel már robogtam is a határ közelében...
(Ahogy meg is fogalmaztam: a nyaralás nem egyenlő a pihenéssel, csak épp nem dolgozom. Sőt Balázs Úrnak véletlenül azt is elkotyogtam, hogy úgy érzem, a boltba járok pihenni... remélem, nem követik szankciók ezen kijelentésemet!)
Így ni:
Betévedtem pár remote-aszfalt szakaszra is, és sikerült egy abandoned-tartálykocsit spottolnom a réteken (ehh, ez egy szép magyaros mondat lett), messze minden sínszáltól:
Tekerés után piacozás, majd kultúrprogram és lábfelpolcolás a szobában:
És a szabadban, a grill-ebédre várva:
Délután "átugrottam" a gyerekversenyre és egyből fel is vettem a rajtszámomat, hogy nyugodtan aludjak. Ekkor még nem tudtam, mi vár rám holnap.
Vasárnap reggel időben érkeztem, sikeres parkolás után egyből berendezkedtem a műszerfalon:
Próbáltam ellazulni, ami nagyjából lehetetlen volt, mert folyton eszembe jutott a Top Maraton összetett állása (amennyire látszik):
Ahol Kis Jocó épp 20 ponttal vezet... azaz ma dől(het) el minden. Mindenáron le- és meg- és végig kell nyomnom ezt az utolsó etapot. Szendergés helyett, a lehúzott ablaknál kagylóztam, s úgy hallottam, hogy mindenkinek elege van már idén a versenyzésből és úgy, de úgy pihenne... hát mit mondjak... végül is nekem mondjuk egy hónapja volt az előző versenyem, tehát most épp nem telítődtem a meccseléstől, de azért az tény, hogy ez az év sűrűre sikeredett - sok verseny, még több feszültséggel.
Aztán az is eszembe jutott, hogy ma van az XCM Országos Bajnokság is, tehát kettős a tét... ó, jaj nekem!
Röviden bemelegítettem, elintéztem a folyó ügyeket, s jött a hab a tortán. Vajh, mit nézegethetek, így gondterhelt (ezt csak én látom) tekintettel a beszólítási listán?
Hát azt, hogy nem szerepelek rajta:
Erre Bogár Gábor és Gyurkó Peti hívta fel a figyelmemet 15 perccel a rajt előtt. A fene gondolta volna, hogy már megint lesz "valami"intézni való...
Gyorsan neki is álltam szervezkedni - egyből megkaptam, hogy miért nem jöttem korábban ellenőrizni, hogy kint van-e a nevem. Mert, miért is? Körülbelül 2013. december elején előneveztem (lásd 5-ös sor/rajtszámom), s eddig idén minden rendben volt. Csak ma nem. És... most jön a legjobb: a rajtszámomon a nevem mellett Master-1 kategória szerepel...! Ööö... ezt most így, hogy? - kérdeztem újra. Izé, így vagyok a gépben, meg ez még tavalyi kategóriám (ki gondolta volna)... ezért kell jönni időben és ellenőrizni. No, akkor vegyük úgy, hogy ez megtörtént - golyóstollal sebtiben fel is kerültem a lapra, meg a számítógépben is "átkeresztelődtem", és a kellő rajtpulzus is egyből biztosított lett! Éljen-éljen hurrá!
Gyorsan kezet fogtam Jocóval, Petivel - ekkor úgy gondoltam, hogy a mai versengés alkalmával most látom őket utoljára. Megmondom őszintén a Duna Maraton óta valahogy kicsúszott a lábam alól a talaj - nagyon jókat bringáztam (versenyeken kívül), de téthelyzetben nem éreztem magam olyan pengének (racing edge, sharpness), kicsit "vacakolt" a szervezetem is, főleg a testsúlyommal és ezáltal jócskán a közérzetemmel is... aztán mindig abban maradtam magammal, hogy nincs nagy baj és majd meglátjuk a következő megmérettetéskor. Hát megláttuk. A Gerecse Maraton még úgy, ahogy elment, de a Bükk Maraton az már egy igazi csapás volt a teljesítményem szempontjából. Még jó, hogy itt volt ez a négy hét szusszanás - talán rendbe tudom, tudtam magam rakni erre, a végső összecsapásra... talán! Szerencsére Peti sem volt teljesen biztos a dolgában, mert ő is "pihenésből" (azaz nyaralásból) érkezett, ráadásul azt gondolta rólam, hogy én meg edzőtáboroztam az előző napokban... muhaha...! Biztosítottam afelől, hogy nem, s régi jó formám már messze a múlté.
10 óra - Rajt!
Azt hittem, hogy lassú lesz, de nem - ahogy kigurultunk a főútra... durr! - egyből ing-gatya. Pont ezt hiányzott... emlékeim szerint legalább Mátraházáig beszélgetős tempóban szoktunk gomolyogni, s csak onnan kell erőlködni. De akkor ma nem.
Egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált számomra, hogy "Mi a fenét keresek én itt?"... Az első perctől kezdve sajgott mindenem, ahogy próbáltam (?), de nem tudtam (!) követni az ellenfeleket. Kész, egyből leszakadtam... ehh... újratervezés: meccselés helyett biztonsági menet, pulzus erőteljes figyelése, gyönyörködés a tájban, frissítőpontok kínálatának beható tanulmányozása.
Ez utóbbiból úgyis mindig kimaradok, mert csak a rohanás, csak az megy egész évben... De tényleg, mi lenne, ha a sietős (...) versenyzők kaphatnának utólag a nap végén egy-egy úticsomagot a rendezőktől, nagyjából annyi élelemmel, melyet versenyenként fel tudnának (akarom mondani tudtak volna) venni ha megállnának minden ponton és nem "kapkodnának" a célba éréssel. Mert így, csak befizetjük a nevezési díjat, talán ha két pohár "izo" lecsusszan menet közben, aztán a célban még kettő (ha maradt, mert ugye a hosszútáv az későn ér be...), s nagyjából ennyi a fogyasztásunk... Hmmm?
Lehet, hogy ezen is morfondíroztam menet közben, lehet, hogy nem. Mindenesetre borzasztóan éreztem magam a sípályán felfelé, csak lestem, hogy távolodnak a többiek. Az igazi sokkot az okozta, hogy Peti már lefelé gurult, mikor én még felfelé comboztam... Jocó pedig... áhhh, nem is gondolok arra, hol lehet már!
Tehát beállítottam magam egy, a kellemesnél azért kicsit keményebb, de tarthatónak tűnő "utazóra", s mentem, haladtam... 56 percnél jártam, mikor megint betértem a kalandparkba, és átvettem két kulacsomat a hiper-szuper családi-csipet-csapatomtól, itt pakolom őket:
... aztán mentem dolgomra... a verseny első három órája az agóniáról szólt. Reznik Sanyival és még két sorstárssal szívtuk egymás vérét egy ideig, aztán róluk is leszakadtam... csüggedtem... volna, de mindig magam elé vetítettem az épp nyugállományba vonult Jens Voigt egyik nyilatkozatát, s ez jótékonyan hatott rám, úgy érzem:
Iszonyat nehezen, de valahogy felküzdöttem magam Sanyira... és.... egyszer csak (2 óra 57 perc menetidőnél) előttünk van Kakas Laci! Mi a manó!? Laci idén nagyon jó, így tökéletes "útjelző", hogy hogyan is állok a versenyben... ezek szerint, talán és hátha és esetleg... lehet, hogy nincs veszve minden? Erre meg nem eldefektel az orrom előtt? Ejnye már!
Biztos, hogy nem emiatt, de mintha sikerült volna bemelegedni ezekben a pillanatokban... kell az a 3 óra hozzá... megélénkült a szervezetem, nini, eltűnt a sajgás a combjaimból, tudom normálisan venni a levegőt, akár emelkedőn is, mindehhez alakul egy kis rendes pulzus-érzés is, nem is beszélve a hajde' jó fordulatszámról! No, nyomjuk csak neki!
Hát 3 óra 3 percnyi tekeréskor mit látok magam előtt...?! Peti bajtárs kerülgeti a köveket - hű, ez a mozgás-koordináció-kivitelezés sokat elárul gyakorlott edzői szemem számára! Fáradás van kérem?! Intek Sanyinak, hogy megállok, át ne gázoljon rajtam, s gyorsan olajozok egyet. Ha Peti "megvan", akkor minden wattra szükségem van, mennem kell Jocóért, s ennek - meg a lopakodó üzemmódnak - alapfeltétele a csendes hajtásrendszer.
Begyújtom az utánégetőket, dobálom magamba a géleket, természetesen az összes frissítő mellett Mach-2-vel húzok el. Pedig a Kétkeréknél oly kedvesen kínálgatnak, de az a kis, 5 méteres kitérő sajnos most nem fér bele a programba. Menni kell!
Kezdem utolérni a korábban engem leszakító srácokat, Galyatetőn már jó a helyzet. Mondjuk, ha nem kezdene rá az eső ötpercenként, akkor lenne még jobb! (Lelkiekben) nem vagyok felkészülve a csúszkálásra, dagonyázásra.
A félkész kilátótól lefelé csak úgy repülök... irány a katlan, ahol... ahol látom, ha jól látom, hogy Jocó szerel a bozótban... mi, már, nemár... ordibálok hangosan... magamban meg nem kárörvendek, hanem búsulok, hogy nem kemény meccselés eredményeként tudok elmenni mellette... ez így nem az igazi!
Ettől kezdve aztán viszont tényleg nem volt egy másodperc pihenés sem. Magamhoz képest, anyait-apait beleadtam, meg már amennyire a negyedik óra végén, ötödik óra elején lehet ilyenről beszélni. És milyen betyár hosszú volt ez az utolsó bő 15 kilométer. Azt hittem soha nem lesz vége... egy kis mászás, meg még egy kis mászás... iszonyatosan zihálok, pulzusom az egekben (volt egy kis cardiac drift is, hála a kevés bevitt folyadéknak - 3 kulacs és két pohár az egész verseny alatt), de úgy tűnik, bírom még.
Az utolért rövid/középtávosokkal próbálok udvarias lenni, sőt akár még beszélgetésként is felfoghatjuk azt, ami történik - és ők is előzékenyek, tényleg mindenki egyből félreállt, lehúzódott, akkor is ha nem volt rá sok helye/alkalma - én meg bőven osztogattam a dicséreteket! A nyereg után lefelé egyszer csak pssszz.... b@sszuskulacs, felütöttem az elsőt, de a lötty (ezek szerint még volt benne, mert jó rég töltöttem rá) megfogta, tyuhaj! Hangosan kezdek beszélni. Magammal. Dini ne siess ennyire, nem kell odaverni magad és a bringád! Már csak 5-4-3 kilométered van, nyugi!
Olyan köd-pár-eső kezdett ekkor eluralkodni az erdőben, hogy le kellett vennem a szemüvegem. A dioptriák megszűnésével egyből elhomályosult minden... ajjajjaj... most mi lesz, alig találok el a fák között, pedig élvezetes a lejtő... szerencsére, és ez igaz volt a pálya teljes hosszára, a kijelölés szuper - nagy nyilak, kilométerjelzés, tényleg a vak (mint én) is el talál rajta - de most csak tapogatódzok... és ott a frász, nehogy a nyakamba zúduljanak a "többiek", amíg itt lassúzok!
2-1-vége, bent vagyok a parkban, nem merek hátranézni, úgy sem látnék élesen semmit és senkit. Tekerem-tolom-tekerem... 4 óra 21 perc... és bent vagyok a célban.
Naná, hogy teljes a csend, a szpíker épp nem beszél, nem figyel, ebédel? Családom és Balázs Úr (lassan már Ő is családtag) fogadnak, gratulálnak, még kezet is fogunk, pedig vagy 10 éve már, hogy leszoktunk róla - és talán valami eredményt valószínűleg sikerült összehozni... indul a találgatás...
Valamint a sorban állás a mosóhoz - szerencsére gyorsan haladt a menet, alig volt időm bemutatni Balázs Úrnak a vadiúj fedélzeti műszerem lehetőségeit, de azért próbálkoztam:
Zóka Zoli meg hallgatózik, "elég nagyot" ment ma ő is, nem is találkoztunk a pályán érdemben... ja, hogy Ő most épp nem volt pihenni/nyaralni... hát igen, úgy könnyű!
Közben lefotózzuk Fésüs Lacit a Rövidtáv Master-2 dobogó tetején - ahol már-már bérelt helye van:
Sajnos Manó, azaz Dolonai György klubtársunk Master-3 2. helyét nem tudtam megörökíteni, pedig tényleg igyekszem mindenütt ott lenni... szerintem még javában tekertem, vagy lihegtem, amikor őt szólították.
Elég nehezen raktam össze magam, hogy szalonképes legyek. Vettem egy kis fürdőt a park végében lévő "kerti tóban", aztán meg egy halom meleg ruhát magamra, mert az idő sajnos "úgy maradt"... és még a szél is rákezdett...
A rajtszámért járó tésztát családomra hagyományoztam, én meg nyomom magamba a körte-banán-magvas zsömle egytálételemet, ahogy szeretem:
A szél az tényleg majdnem mindent elrepített az asztalról, a nap hevítése pedig már a múlté... itt van az ősz, itt van újra...
Hogy kellően átmelegedjenek az idegeim, jönnek a (rém)hírek: természetesen befutott előttem egy srác Romániából. Oké, eddig oké, legfeljebb megnyerte a versenyt, de az OB-t talán nem... hacsak nem kettős állampolgár... atyám, ilyeneken töprengek? A Top Maratonba sem fog beleszámítani, mert idén nem indult a többi futamon. Aztán Kefe közli, hogy Bogár Gábor... kérdem: mi van? Ha Master-1-nek szólították, akkor hogy futhatott be Master-2-nek... Hát ezt mondták a hangosban... Na jól van már, elég lesz mára! Az idegeim nem játékszerek... S vajon hová tűnt Kis Jocó és Vas Peti? Ismerőseim percenként rohangálnak információért, jön is a hír: Peti negyedik... Jocó... hatodik... ezt meg hogy?
Az eredményhirdetés előtt előkerülnek: Peti rettenet elfáradt, ha igaz az, amit mesélt, akkor azzal az energiával amit a verseny első felében "belefeccölt" abba, hogy ott legyen, ahol... no, azzal simán nyerte volna a kategóriát... véleményem szerint. Jocó pedig... igen, az új kerékszett, amit több mint 700 grammal könnyebb az előzőnél (!) csak úgy repítette (no, meg a penge forma a versenyre), de a felütés, az felütés... három patron ellövése, belsőzés, pumpabeszerzés és a pumpálás... de bejött, és ez a lényeg!
Dumaparti közben megtapsoljuk Surán Mónit, aki Középtáv Master-1 női kategóriában elhozta a második helyet:
Táncos Sanyi pedig a fiúknál a harmadikat:
Elég jó évet zártak, zárunk!
A középtáv Master-2 nyertes Berkes Jani több liternyi pálinkakülöndíját látva igencsak bizakodó voltam a várható tárgynyereményeket illetően...
Hoppá, Móni még egyszer, mert ugye Országos Bajnokság is most van/volt:
És végül... itt jövök én. Tehát a Mátra Maratonon hosszútáv Master-2 férfi második lettem, a meglepetésember szombathelyi Pósfalvi Tamás előtt, és a Merida-Nomad csapatot erősítő Mircea Gustav Robert mögött:
Jól meglobogtatom a Nivea borotvaszercsomagot a viharos szélben, úgy ám!
Kis várakozás és...
Tratatataaaaa... eljött a pillanat, amire eddig még soha nem gondoltam, nem számítottam... mert úgyse és most meg igen:
Ott pompázok az Országos Bajnokság dobogójának tetején Peti és Jocó társaságában- tényleg hihetetlen, nem?!
Kaptam érmet, egy hatalmas mezt (szerencsére készen lett, s nem jártunk úgy, mint az XCO-sok), és egy Tissot órá... óragyár által logózott... aluminium kulacsot... ezek szerint, számomra ez a kulacs-nyeremények éve...
És a nap legmeghatóbb momentuma... a Himnusz meghallgatása:
Hú-ha! Nem mondom, hogy én voltam ma a legerősebb, de azt sem, hogy épp mázlista lennék... úgy érzem, a semmiből jött össze minden (ezt lehet érteni az elmúlt huszonpárév sportolására is), dolgoztam az "ügyön" rendesen, nem adtam fel, ha kellett ugyan visszavettem, máskor meg majd kiesett a szemem, úgy nyomtam - ez lett a jutalmam!
Ezer köszönet a Meditech Kft-nek, ezer éve tartó, igazán kitartó támogatásukért, a Családnak és Balázs Úrnak, hogy biztosítják a hétköznapok stabil hátterét, és végül, de nem utolsósorban:
Most, hogy így szezonvége van, szeretném megköszönni minden Kedves Olvasómnak esetleg Szurkolómnak (Elég hivatalos, nem? S bár nincs még rajongói oldalam...), hogy támogatott az év(ek) során, fáradt és remélhetőleg a jövőben is fárad kalandjaim böngészésével, vagy épp megpihen mikor leírt gondolataimat nézegeti! Rengeteg kellemes és biztató visszajelzést kaptam ismeretlenektől és ismerősöktől, s ez csak megerősít abban, hogy érdemes csinálni! Hajrá!