Pont.Jókor.A.Tojás.
Elég sűrű az élet mostanság, de vannak szerencsére kiemelkedő pillanatok. Például jön a Húsvét. Meg a tojások...
Elég sűrű az élet mostanság, de vannak szerencsére kiemelkedő pillanatok. Például jön a Húsvét. Meg a tojások...
Kedden történt az, hogy egy telefonálás után 40 perccel, hirtelen meg is jelentek a boltban... nem, nem csak úgy egyszerűen, odagurultak, és nem is klasszik-tojások jöttek, hanem... hanem Gászner Róbert, a Green Serpentine képviseletében érkezett, egy adag Absolute Black Oval országúti lánckerékkel – csak és kizárólag nekem címezve. Húha...!
Lévén lesz forgalmazás, lehet tesztelni. Rólam meg – azon kívül, hogy viszonylag sokat kerékpározom – köztudott, hogy nagy ovál-fanatikus vagyok, hiszen már két éve ilyen lánckerekeket koptatok nagy megelégedettséggel a mountain bike-omon, először 1x10, majd 1x11-es variácóban.
Be is vittem gyorsan a tojásokat, illetve inkább tányérokat – hova máshova, mint - az előzőleg fertőtlenített bolti konyha-ebédlő-kávésarokba egy előzetes fotózás erejéig.
Nem csak lánckerekek érkeztek, hanem egy adag takarólemez (?) is, hogy miért-minek, mindjárt kiderül!
A rácsos papírtasakban volt egy 34-es...
... és egy 50-es fogszámű remekmű:
Hja, öregszem – tavaly még elbicikliztem a klasszikus-stanard – 39/53-as - áttétellel, idén már nem vagyok ilyen betonkemény...
Készítettem pár közeli képet is, hogy megmutassam, milyen hihetetlen gépmunka fekszik az asztalon:
Színe:
Fordítottja (vagy visszája):
Másnap be is csónakáztam a reggeli esőben a boltba, hogy nekilássak installálni a kincseket. Kifújni, festeni nem kellett, maradt a fekete elox; csak csavarozni szükségeltetett.
Azt szeretem ebben az asszimetrikus lánckerék-lyukkörben, hogy hajtókar leszerelés nélkül lehet fel-le dobálni a tányérokat. Egy kis ördöglakat ugyan, de másodpercek alatt megoldható. Talán annyi, hogy menetközben még nem megy...
Nem győzök betelni a Fine-CNC-Art-tal:
(A koszos ujjak hozzám tartoznak – utána volt kézmosás, jelentem!)
És akkor itt jön a kis doboz tartalma: a takarólemezkék:
Nem mindegy ám, hogy melyik hova kerül, mert ha így – rossz sorrendben – pakolom fel őket, akkor elállnak, megvágják a lábam szárát, valamint víz mehet a hajtókarba!
Ezen a képen látszik is, hogy más és más mindegyik:
Ez még nem lett volna gond, hanem a lánckerék rögzítő csavarok! Hajjajj...!
A Shimano-eredeti lapos fejű, de hosszú – nem oké.
Az Absolute Black kellően rövid, de túl domború – nem oké.
Mert beleér az alsóvillába...
Tettem egy próbát – és szétbarmoltam -, leköszörültem a Shimano csavarokat... a végén elfogyott a menet – nagyon nem oké.
Nem baj, egy világ sem omlott össze bennem, hiszen rutinos problémamegoldó vagyok - fogtam hát magam, meg egy csavarhúzót és átvágtam a Gordiuszi-csomót!
Kioperáltam az alsóvillát (valójában nem) védő „Addict” feliratú alufóliadarabot, az őt tartó fél centi vastag, kétoldalas-szivacsos ragasztószalag-réteggel együtt, s lám: lett hely bőséggel!
A randaságot majd letakarítom, meg szerintem napokon belül úgyis belepi a kosz...
A felszerelt anyagokat kivittem a napvilágra is egy kis D-vitaminért:
Szerintem minden pöpec lett. Oké, a brina tisztasága hagy némi (...) kívánnivalót maga után, de hát ez egy mindennapos használatban lévő sport- és közlekedési eszköz, kérem tisztelettel Ezért egy kis kosz-zöldkő-rászáradt földigiliszta maradék hurcolása a kevésbé látható helyeken engedtessék meg nekem.
No, nem csak lánckerék érkezett ám a napokban!
Talán hétfőn toppant be „A” Máté és „csak úgy”, hozott nekem egy negyedkilós, kotyogósra őrölt kávét...
Szerda este meg „A” Sanyi (létező kevés rokonom egyike) érkezett meg... jujj, de mivel...
Egy felgenerálozott Gaggia Selecta Deluxe masinával!
Szerintem sejtette (lehet, hogy hallotta is tőlem), hogy miket küzdök bizonyos eszpresszógépekkel, erre nem általlott intézni (beszrezni, felújíttatni) nekem egy ilyen kvázi-klasszikus szerkentyűt. Oké, nem egy Classic, mert nincs benne OPV-szelep (ha jól mondom), hanem ez alapvetően egy Gaggia Coffe, de a Classic házába rejtve. Szuper, 58-as karral... melyhez még egy szép fanyelű tampert is kaptam! Ez aztán az ajándék!
Nem beszélve a háttérben lapuló Hario Mini Mill őrlőről egy csomag Guatemala Huehuetenango kávé kiséretében, amit pedig a párom intézett számomra, lévén hamarosan „neves” (jeles) nap lesz a családban...
Most már teljes hát a szett: van eszpresszógép (több is szerencsére, egy meg csak működik majd belőlük), kotyogósok (több méretben és kialakításban), villanyőrlő és kéziőrlő, szemes kávé, őrölt kávé... Még nyerskávé nincs itthon, illetve pörkölő, de egy ilyen utóbbi állítólag lapul valahol, anyukámnál...
Nem szaporítom a szót (bár tudnám) tovább az önjelölt barista kurzusom kapcsán. Inkább gyártottam egy feketét, majd csütörtök reggel felpattantam a bringára és bevetés, teszt, próbaút – 90km-be sürítve.
Mivel az előző napokban már gatyára hajtottam magam, így csak egy nyugis-laza dimbi-dombi szerepelt (volna) a programban...
Kedzve egy számomra kötelező Istenhegyi-Normafa bemelegítéssel, mert nehogy már ne mutassam meg az új alkatrészeknek a Víztornyot!
És... és ezután jött a meglepetés. Mert mondhatom azt, hogy a 34-es lánckerékhez – amiben szégyenszemre feltekertem a hegyre – már „szokva voltam”, hiszen terepen 34-es és 32-es narrow-wide lánckerekeket használok (igaz, nem tudom, mikor ültem mtb-n utoljára).
Na, de! Amikor felváltottam az 50-es nagytányérra (nekem nagy)...
- az első, ami feltűnt, hogy nem volt gond a váltással,
- a második, hogy milyen rettenet merev alutömböket tekergetek, csak úgy kattant a rendszer
- és a harmadik – a legfontosabb -, hogy azta-húde mennyire ovális ez...!
Nézegettem is lefelé, mert hátha defektet kaptam, vagy hullámzik a csodálatos aszfalt (az persze hullámzik, de már hozzászokhattam – volna); de nem! Igazázból egy dolog hullámzott: a lánckerék.
Hű, ez fura lesz – arra gondoltam egyből, hogy akkor most nagyon gyorsan meg kell tanulnom valamennyire „körben hajtani”... Mert az a vicces, hogy a nem kör alakú (körtelen) tányér igencsak kiemelte azt, hogy hol-mikor szükséges odafigyelnem a körben (körös) forgatásra. Szerencsére, mire elértem a Libegő tetejéig, már megtanultam az új tananyagot, s innen kezdve nem volt más dolgom, csak élvezkedni! És fotózkodni.
Menet közben észrevettem, hogy hány tárgy próbál oválissá lenni...
De csak erőlködnek szegények...
Ó, hát Te ott az árokban? Miért nem szóltál...?
Na, Te meg aztán tényleg csak egy távoli kísérlet vagy... a kubista irányból:
Meg sem közelíted az Igazit!
Jót mókáztam magamban és a rettenet szembeszélben egy ideig.
Amikor meguntam a képanyag-gyűjtögetést és kellően ki is merültem az egyhelyben bringázás közepette, visszafordultam és... vitorláztam egy jó nagyot!
Kissé megnyomtam a Páty-Budakeszi közti „huplit” – még fáradtan, 2 és fél óra után is jó volt... vagy nem is voltam (annyira) fáradt, vagy a hátszél, vagy...?
Aztán lazán felgurultam a János-hegyre, egy második Víztorony-vizitre, majd haza...
Vajh’ minek lehet ez köszönhető ez az üdeség? Csak nem az ovalitásnak? Mozgó laboratóriumom következő feladata - a megfelelő sportmozgások segítségével - ennek kiderítése lesz!