Rajtgyakorlat - Buda Maraton 2012
Hetven a Horalky! (Az 50 grammos!) A legeslegnagyobb élmény ez volt a számomra, de emellett egy csodásat versenyeztem végre és éltem némi szociálisat is.
Ők már a fiúk a bányából - azaz Pisztácia és Józsi, sportolás után...
...de hadd haladjak csak szép komótosan a történetemmel!
Az úgy volt, hogy valamivel helyre kellett magam állítanom a 8 órás fiaskó után, és így esett meg az, hogy a múlt héten egy jobb pillanatomban beneveztem a Buda Maratonra. Pedig mindig megfogadom, hogy többet nem – főleg az esős Buda Maratonok után – aztán meg mégis. Idén jól tettem, hogy indultam. Volt bennem némi félsz, mert a szuper ínhüvelygyulladásomnak eszébe sincs elmúlnia (pedig kapja a kezelést rendesen), de egy nagyobb löket reggeli fájdalomcsillapító után jónak találtam a kar-érzést, nem szállt ínamba, de még ínhüvelyembe sem a bátorságom, hogy én is odaálljak a rajtvonalra.
És ma volt az Egyleti Zokni hivatalos ősbemutatója is, azt sem hagyhattam ki:
A beállás előtt, a rajtszám átvétele után konstatáltam a 70 forintos Horalky-t az egyik kis sátorban. Hogy ne buggyanjon meg a kocsimban a verseny alatt, eltetettem (árnyákba) egy 30 darabos kontingenst a verseny utánra. Nagyon kedvesek voltak a hölgyek, tényleg tartották a névre szóló nápolyis zsákomat majd délután négy óráig, mert akkor jutottam oda, hogy fel tudjam venni. Sőt, még 6db Ego (?) szeletet is vételeztem, mindenféle ízeket… ezzel a névvel ugyanis biztos nekem találták ki… finom lehet! Nem is sejtették, hogy hosszabb bringázások, versenyek alatt én Horalky-n élek. Egy kis Horalky szponzorship... hmm.... na, ébredj fel Dini!
Az elmúlt napok hőhullámát látva, tanulmányoztam a verseny előtti díjnyertes hűtő módszereket, s mivel jégmellényre nincs pénzem, a házi „slushie” gyártás mellett kötöttem ki. Az meg mi a manó, ugye?
Hajnalban kezdtem a húsklopfolóval jeget aprítani. Mindenki örült nekem otthon (utána gyorsan elhúztam persze). Hozzá egy kis Xenofit Refresh izotóniás porzat és némi víz – ennyi. Ja, bele egy termoszba, hogy bírja valameddig. Ezt a majd liternyi jégszikla-darab-kása-löttyöt sikeresen magamba applikáltam a rajt előtti órában. Ha torokgyulladásom lesz a következő napokban, akkor megvan az oka! A lényeg, hogy jól lehűltem. Ezt csinálom majd, máskor is!
10 perccel 11 óra előtt megkockáztattam a rajthoz állást. Bemelegítést azt nem nagyon végeztem, mert nem is terveztem, így is csöpögtem rendesen. Bíró Ádám igazán kedvesen, jelezte a többieknek a hangosba, hogy itt vagyok én is – gondolom, hogy övig tojta magát mindenki! (A népszerűség „átka” – 1.)
11 órakor egyből kiderült, hogy mit kell idén gyakorolnom! Illetve, hogy van mit. A rajtot! Az, hogy nem ment valami fényesen a felgyorsulás, az nem kifejezés. Természetesen nem csüggedtem, mert tudtam, hogy – egyszer majd – eljön az én időm, csak „demoralizálódtam” egy kicsit. Ahogy ellőtték a népet, én ottmaradtam. Mondjuk az utolsó 50-60-ban?
A pálya a szokásos volt, a reptérről kifelé haladva nem nagyon lehetett előzni, cserébe biztosított lett a megfelelő bemelegítés. Mert azért kiderült, hogy hosszabb (5 percnél hosszabb) távon (időn) csak el tudok érni valamiféle használható utazósebességet. Egyenként előzgettem, de csak ha teljesen konfliktusmentesnek ítéltem a helyzetet.
Az intenzitás csak elkezdett emelkedni, én meg hihetetlen módon mégis emlékszem a verseny fontosabb mozzanataira:
Vas Peti (XC) köszönt el hamarosan (kb. a 6. percnél), mert szétugrott a karbonkanala. Pedig elég jó helyen lehetett!
Körülbelül negyed óra után találkoztam Kovács „Hentes” (van, akinek „Pék”) Andrissal, aki olyat kurjantott a többiekre (hogy engedjenek el – engem), hogy csak lestem.
Majd 25 perc magasságában Módos Gabit értem utol. Nem, nincs semmi gondom a női mezőnnyel, ők mégiscsak világot járó, elit közegben versenyző lányok, de azért mégis… na! Magammal volt gondom – ennyire nem ragadhattam be. Vagy mégis?
Az első fél óra után indultak be igazán a lábak, éreztem, hogy jól vagyok, osztottam is az észt mindenfelé, ha ismerőssel találkoztam. Ha jól emlékszem a „téglagyári” előtt valamikor, Fellegi Gábor csapattársamnak még a Lance Armstrong edzésterv .pdf változatát is felajánlottam (menet közben), hogy ő is olyan szépen és hatékonyan tudjon pörgetni felfelé, mint én.
Közben brutálisan magas pulzusokon utaztam, de mivel most nem éreztem, hogy annyira igénybe venne így versenyen ez az intenzitás (mint például edzésen szokott), nyomtam tovább lelkesen.
A téglagyárin láttam meg Ágostont is, aki az első kör után - miután sikerült leelőznöm nagy nehezen - beállt mögém (Most akkor ki a gyorsabb?) és „nagyon kedvesen” közölte, hogy „jó kis windshield” . Erre elkapott egy kissé az ideg, mert úgy éreztem magam, mint amikor a szentendrei bringaúton áll be mögém valaki trekking+gyerekülés kombóval... Szóval csöndben lehet maradni, vagy meg lehet kérdezni, hogy nem gond-e, hogy utazok rajtad egy keveset, haver?! Jó-jó, tudom ez verseny, és mit is akarok én ezzel itt, he?
Ágoston a reptér másik vége után valahol lemaradt, jött Kakas Laci a két héttel ezelőtti 8 órás győztese, majd Dósa Eszti. Őt nagy küzdelemben tudtam csak megelőzni (Valahol 1 óra 20 percnyi menetidőnél járunk ám!), sőt, neki még volt ereje ahhoz, hogy megdicsérje a karbon Scott bicajomat.
Én meg azon gondolkoztam közben, hogy ehhez a teljesítményhez tényleg kell-e nekem a karbon. Végül is arra jutottam magamban – miközben próbáltam kommunikálni, hörögtem… akarom mondani fogadtam valahogy a dicséretet -, hogy kell. Megérdemlem és kész! Meg az öregedő testem is megérdemli a csúcs szuper rezgéselnyelést, kivételes hajtáshatékonyságot, alacsony tömeget. Jó ez a bicaj! (Rajt előtt többen ki is szúrták, hogy nem Öcsivel vagyok, hanem… legyen a neved mától: Bratyó! Szóval Bratyóval, a karbonnal. Micsoda olvasottság! A népszerűség „átka” -2.)
Fel a Virágos-nyeregbe, utána a HHH tetejére. A számomra ultratechnikás felfelé-sziklakert előtt előztem meg Tufit, aki megkérdezte, hogy: „ugye mostanában montizni szoktál?” – hmm… végül is, ha az utolsó huszonegy-két évemet nézzük a (hegyi-)kerékpársportban, akkor mondhatjuk, hogy mostanában szoktam. (Ezek szerint nem tudta, hogy jelenleg inkább országúton töltöm időm nagy részét.)
Sersli Sándorral birkóztam a következőkben. Szegény Sanyinak komoly bemutatót tartottam a nagy kerekek előnyeiből – ugyanis csak a 29er-nek köszönhetem, hogy feljutottam keresztbe-kasul a meredélyen, olyan ügyetlen voltam, hogy na…! Igaz, frusztrált az is, hogy akiket az imént megelőztem, a nyakamban lihegnek…
Sanyi vissza is előzött a hegycsúcs után nem sokkal. Elég kamikáze a stílusa lefelé, csak lestem hátulról, az egyik kanyarban kismértékben pályaelhagyásra is kényszerült. Nagyjából látótávon belül mentünk a hűvösvölgyi kerékpárútig, ahol megint alkalmam nyílt felpörögni és előzésbe kezdeni. Kaptam még egy dicséretet tőle a kerékpáromat illetően – mondtam is neki, hogy csak pénz kérdése egy ilyen gép… mint tudjuk.
És... 1 óra 50 perc nyélen nyomatás után vége lett. Ez bizony XC verseny volt a javából. A célban realizáltam, hogy nem ettem semmit a verseny alatt, csak ittam. A jó kis dinnyelevemet! De nem is lett volna nagyon alkalom a falatozásra meg a beteg emésztőrendszeremmel talán jobban is jártam, hogy kimaradt a szilárd - mármint a gyomromból. Az, hogy a frissítők egy része lejtőn és/vagy kanyarban volt (főleg az első körben), az egy dolog. A tálcán kínált víz sem volt rossz ötlet. Egyszerűen nem volt lehetőség lassítani sem, nemhogy megállni, annyira pörgött a mezőny. Ha tudtam poharat elvenni, akkor sem ittam, hanem öntöttem egyből a fejemre. Vízhűtés – a legjobb! Remélem a következő események kicsit öregurasabbak lesznek a tempójukat illetően legalábbis. Ha nem, akkor felköthetem a gatyámat.
A kedvenc kutamnál lemosakodtam sebtiben, megnéztem az ínhüvelyem állapotát (kb. rendben), ettem egy kiló banánt, majd átvettem az ajándék pólómat, Kismama, NL-Egészség és Fogyókúra magazinomat (Ez utóbbi igen jó lesz, érzem!), nem sokkal később az oxigénnel dúsított és ízesített víz- és nápolyi lelőhelyet is megleltem. Megvettem a bevezetőben említett 30+6 darabos, csak a számomra rezervált ostyakészletet is.
Éltem némi társasági életet a Merida sátornál (Köszönöm, hogy bekvártélyozhattam magunkat erre a pár órára!) és a ZKSE kirendelt tagságával (Remélem lesz 10 órás verseny Zalaegerszegen és a Holdfényligetben – legyen!), aztán eredményhirdetés.
Reménykedtünk az egyleti dobogóban…
Sajnos életkor szerint kategorizáltak mindenkit – ebben az országban lassan már mindenki master-1 vagy kettő, aki komolyan versenyez -, így Józsi kolléga végül a 4. én pedig a 7. helyet szereztük meg a Meditech Sport Club-nak a „sport” (Hosszútáv?) master-1 kategóriában. Tehát:
Vas Peti barátommal megállapítottam azt is, hogy a master-2 dobogóra (illetve annak tetejére) kerülésnél relatíve elhanyagolható a BMI folyamatos (ön-)vizsgálata és a legújabb kerékpáripari fejlesztések magunkévá tétele. Az erő... csak az számít!
De ne legyünk elégedetlenek! A verseny tényleg jó volt, elismerés a Szervezőknek, mi pedig rendesen kihajthattuk magunkat. És azért ez nem egy rossz első maratoni eredmény erre az idényre... főleg, hogy hétfő este hétkor még a pultban meg a szerelőállvány mögött nyomultunk a boltban!