Recepttúra -Bükk maraton 2013

Azt hiszem idén megtaláltam a receptet pár valós problémára. Véltekre még nem. A Bükk Maraton ilyen "valós mumus" (már megint ezt a mumusozás...). Amióta Felsőtárkányba költözött, azóta nem tudtam még értékelhető teljesítményt nyújtani az új pályán- sem 2010-ben, akkor egy 24 órás szóló után egy héttel indultam, sem tavaly, mert akkor meg a guta ütött meg.

Tehát volt mit rendbe raknom a házam táján (Ejj, mindig van - az ember csak nem ülhet már nyugiban a sejhaján!), főleg, hogy az elmúlt évihez hasonlóan becsületes kánikulát ígértek erre a hétvégére is. Legalább kiderül, hogy tudok-e még újat alkotni.

 

Kiderült: igen.

 

A szombati napomat javarészt a boltban tengettem... csak úgy pörögtem a komolyabbnál komolyabb munkák oroszlánrészét magamra vállalva:

Gumiharisnya, evés-ivás, és fél hat magasságában Balázs Úr hazaengedett, így a késő délutánt már a kanapén lebzselve töltöttem.

A verseny előtti éjszaka általában nemalvással telik énnálam, emiatt nem is szoktam aggódni, mert tapasztalatom szerint nincs hatása a teljesítményemre (persze biztos van). 3:17-kor ébredtem...

A leutazás receptje egyszerű volt: Józsi hozzám, onnan benzinkút, aztán a Fellegi család berámolása, autópályázás...

...autópályán integetés Kefének a szomszéd sávban - közben fogadni lehetett velem (mert én tudtam az eredményt), hogy látjuk-e a 62-es kilométerkőnél a "Heliosz büfénél, ahol a világ legjobb kávéját és pogácsáját készítik" a kocsiját a parkolóban, Panyi családnál a rajtcsomagok/rajtszámok megrendelése -  és már ott is vagyunk.

Ez így is történt, 8 óra után pár perccel már a járgány rakterében próbálkoztam a relaxálással illetve az étkezéssel... merthogy... Merthogy Maklár magasságában, vezetés közben, verseny előtt másfél órával eléheztem. No, ilyen sem volt még. Hajnalok hajnalán reggeliztem, pur-pur kenyér, banánok, 10cm mélyhűtőbéli hibernálásából (karácsony óta) tegnap felengedett mákos bejgli és egy fél zsák sós kisperec - ezek szerint nem volt elég. Szóval a korgó gyomromat igyekeztem rendbe szedni, s közben 8+ alkalommal bólogattam teli szájjal a 8+ darab éppen arra ténfergő ismerősnek, akik minden bizonnyal csak arra vártak, hogy a "Látom eszel... (itt nagy kuss a részemről... csend...) ...akkor békén hagylak!" költői kérdés-felelet jellegű ötszavast (amit természetesen nem lehet 8+ darab biccentéssel elintézni) felém intézhessék.

Egy üdítő kivétel volt: a szomszédból Kiss Józsi, aki: "Aktivátor, aktivátor!" köszönéssel fogadott. Azt hiszem legközelebb így válaszolok neki: "Nanu-nanu!" Rajt előtt 20 perccel sikerült is lenyelnem a maradék bejglicsücsköt.

Mellékes jó hír: a mák - jelentem - ma remekül működött! (Mármint, hogy nem aludtam el tőle verseny közben.)

Majdnem sikerült csapatfotót is készíteni - több darabból azért összehoztuk:

Irinának, Gábor barátosnéjának kiporcióztam a jégbe hűtött butéliákat (hűtőtáskával együtt):

Átbeszéltük az itatás (a nap kulcs recept-momentuma) részleteit, majd elmentem beszólításra. Bemelegítésre nem, mert sem idő, sem kedv, sem értelem nem látszott hozzá fűződni.

Hamar hangulatba is kerültem, mert valami csoda okán Motörhead szólt a hangosból a várakozás alatt. Ihaj-csuhaj még fütyörésztem is a "dallamokat" (melyeket természetesen ismerek, hisz minden Motörhead album a birtokomban van)!

Volt pár percem méregetni a felgyülemlő mezőnyt. Majd' mindenki itt volt, akár csak az OB-n, egy hónapja. HoCsa után gurultam is szokott helyemre, sőt még az első sor peremén is jutott nekem hely, Zorán mellett. Prominens pozíció. Az utolsó egy percben lefuttatunk pár gyors kalkulációt, hogy van-e még idő elmenni pisilni, de aztán mindketten "úgy" maradtunk.

Természetesen a rajt iszonyat tempóval kezdődött.

De nem nekem.

Az én receptkönyvemben mára a nyugis kezdés volt a kiírás. 40 fokra alacsony pulzus a kúra egyik összetevője. És úgy általában is: 1/3 kirajzás-rendeződés, 1/3 közös tekercselés-ismerkedés, 1/3 ing-gatya eriszd el a hajam vágta a célig.

Nagy kupac sporttárs távolodott el tőlem, de cserébe egy kellemes bollyal és Ódor Csaba élvezetese tempójával kavirnyáltam az első emelkedőn felfelé. Pont akartam emlékeztetni, hogy közel két hónapja is "milyen kellemesen" rodeóztunk errefelé a 3 fokban... de aztán nem emlékeztettem. Ellenben egy arra járó bringás mondogatta nekünk, hogy hányadikok vagyunk: 32-33-34-35... Innen szép nyerni!

A Mész-völgyben sikeresen leejtettem a vázra a láncot, kistányérra váltás közben, így - az igazat megvallva nem nagy bánatomra - a csapat második helyéről az utolsóra sikerült visszacsúszni. Sebaj, csak arra az egyre kellett figyelnem, hogy a visszakapaszkodás során ne égessek el egynél több gyufát. Huhhh... nem égettem, de majdnem. Ez volt az, amit ma meg kellett oldanom, s úgy látszott sikeres leszek a végrehajtásában. A völgy végében, a frissítőnél egy kis víz az arcba másik fele a fejre meg egy fél banán... mert még mindig féltem a reggeli autós-eléhezés következményeit. Hát, inkább legyen a pocakban valami kvázi-szilárd. Legfeljebb... kirakom. Az iszogatás is remekül működött. Azt találtam ki, hogy nem 5-10-15 percenként iszom, hanem akkor amikor eszembe jut. Márminthogy a szomjazásra, kulacsra, kávéra, sörcsapra vagy valami hasonlóra gondolok. Így volt, hogy percenként szopogattam a kulacsokból, volt, hogy 10 perc is eltelt. De több soha! És minden lehetőséget megragadtam a folyadékpótlásra, hűtésre, hűsítésre.

Innen kezdve a  lehető leglazább túratempóban poroszkáltam, illetve poroszkáltunk, mert bár Csaba valahol lemaradt, maradt nekem a csapatból (sőt az Egyletből) Józsi, Farkas Krisztián, pár pillanatra a versenyeken rég nem látott Marton Ati is feltűnt, no és persze barátaink Farkas Zsolt és Kovács Tamás. Aztán szép lassan fogyatkozni kezdtünk. Defekt, frissítős álldogálás elmaradoztak a harcosok - egyszerre csak hárman maradtunk. A lejtőkön Józsival Krisztián bravúrjait figyeltük, felfelé meg nagyjából "összeálltunk". De nem volt nagy társasági élet ám! Mindenki csöndben sasolta a másikat. Egészen az Ördögoldalig tartott ez az állapot, ahol is a tényleg hihetetlen-ultralassú(-nak tűnő) sebességünk ellenére feltűnt Zorán, Cser Gabi és Kiss Józsi.

A meredélyt végre sikerült kitekernem. Általában oldalra vágódok az ilyen kihívások alkalmával, köszönhetően minimális mtb-s tudásomnak. Ezt jeleztem is a hegy előtt a többieknek, felkészítendő őket a potenciális veszélyre, amit okozni fogok. De ma ez is összejött, és egész jó pozícióban érkeztem a frissítőre. Szerváltam egy kulacs jéghideg vizet - de jó volt! Jutott belőle mindenhová. A vízhűtés nagyon kellett!

A következő emelkedőn jöttünk össze Cser Gabival tartósabban. Ma mintha nem lett volna olyan bika, mint a Dunán... nem volt 10 méterenként "bringarugdosás", kiállva sprintelgetés, inkább nyugi volt. (Fú, nekem nem is lett volna kedvem még két és fél óra közelharcra...) Kis csapatunk így majdnem a rajt-cél területig együtt maradt. Én az észvesztő közös lejtőzésből inkább ki- illetve le maradtam, sőt egy lassabb szakaszon, hegytetőn megállva a "kisdolog-láncolajozás" kombinációt is megejtettem (box utca - pitstop az erdő mélyén), úgyhogy sok-sok másodperccel utánunk érkeztem a célterületi frissítőhöz, ahol Irina várt a jeges butykosokkal.

Fúúú, végre három "action photo" rólam!

Közkívánatra!

 

Rutinos csere (pedig állítólag még nem csinált ilyet), s nyomás utánuk! Józsival nagyjából együtt értünk a második kör első mászásához, amit - megint egy jó jel - sikerült kitekernem, s csak feljebb - ahol Krisztián már tolta, s a görcsei miatt nem tudott arrébb kászálódni - kellett pár lépésre leszállnom. De hamar megint a nyeregbe pattantam, s jól eltekertem Kiss Józsi mellett, aki valamiért nagyon tolta a bicaját. Feljebb, a tett helyszínén, hangos kurjantásokkal megünnepeltem Cser Gabi kulacsának megtalálásának egy éves évfordulóját - s meg is húztam a jófajta sárga palackot, mely már 365 napja a társam, jóban-rosszban.

Hamarosan a pálya legveszélyesebb, besokallós nyomvályús lejtmenete következett, de Gabi figyelmeztetett minket, így nem történt káreset. Az aszfaltra Józsi, Gabi, Zorán és én pottyantunk ki. Talán még Krisztián is felért ránk, de ebben most nem vagyok biztos.

A terepre érve Józsi (végre - mert a Nagy-mezőn sem húzott egy métert sem) előre állt, én meg jól feltartottam a többieket, amikor nem mertem átgurulni egy árkon és leszálltam a gépről. Persze nem vesztettünk sokat (főleg én, mert tudtam, hogy le fogok szállni), csak egy kis lendületet, meg lehet idegeskedni miattam-mögöttem, de mondtam már, hogy nyomi vagyok...

És akkor jött az első mászás a Völgyfőház felé. Józsi diktálta a tempót. Kicsit magasabb volt az intenzitás, mint eddig, de - az előző három órai ügyes praktizálásomnak köszönhetően - éreztem, hogy van bennem tartalék. Hát mentem vele. Nini! Mindenki más leszakadt. S jött a meglepetés: a spontán itatónál Józsi megállt egy kulacs vízért. De hát most kapott két palackot, nem egészen fél órája! Mint utóbb kiderült, az egyiket már kiitta... aztamindenit! Én persze nem álltam meg. Mert: "Most vagy soha!"

Tartottam a Józsi által belém kódolt, emelt szintű intenzitást. Beindult a zeneszolgáltatás is az agyamban... Tudtam, ha minden jól megy ezt egy bő órán keresztül fogom tudni tartani. Azaz a célig. Nyomtam magamba a géleket, ittam rendesen, nehogy kipurcanjak a csúcsmomentum pillanataiban! Jajj, csak ne jöjjön fel rám. Ne jöjjenek fel rám. Nehogy már összeálljanak mögöttem hárman-négyen, ajjaj! Nagyon nehéz ám egyedül tartani a frontot.

A görcs azért a Vár-bükk felé haladva bele-beleálldogált a lábaimba. A végtelen hullámvasutazás, ami alattomosan rengeteg szintet rejt, határtalan fájdalommá alakult. Minden megindulás egy gyötrelem volt. Néha azt sem tudtam eldönteni, hogy kiállva vagy leülve tekerjek, hanem valami félkretén-exquasimodo pózban görcsöltem a bringa felett 10 centivel, de mennem kellett, mert nem tudhattam, hogy mi a helyzet mögöttem 10 méterrel, 100-al, vagy...

Vár-bükkél ért még egy kisebbfajta csoda: ott volt Fityisz és adott egy kulacs vizet és egy jó adag bíztatást. Nagyon kívántam már az íztelen folyadékot és a lelki nedűt! Ittam is öntöttem is, felfrissültem! A görcs ugyan nem oldódott meg (vagy ki), de jobb lett a közérzetem. S persze a húzódásoknak is vége lett hamarosan, jött a lejtő a település felé.

"Tengerszinten" a falu előtt nem sokkal, feltűnt előttem egy Focus-mezes sporttárs. Hahh... csak nem HoCsa az? (Cser Gabi még fent a hegyen említette, hogy kb. 1 percre van előttünk, de ott nem sikerült megfognunk.) Sajnos "csak" Süle Robi volt. Azt hiszem szeretett volna némi információt kinyerni belőlem, de már csak annyit tudtam nyőgni neki, hogy: "Nem bírok beszélni!" Megértette, s lemaradt. Már tényleg a halálomon voltam ekkor, de nyomtam, nyomtam, nyomtam neki. Soha nem lehetek biztos a helyzetemben. Vagy beesik valami "technical malőr", huhh, tényleg az hiányzott volna csak!

Ebben az évben tényleg sikerült tökélyre fejlesztenem a versenyvégi sikeres totális széthajtás receptúráját és gyakorlati megvalósítását. A célba be/átgaloppoztam magam valahogy a zsombékoson. Két perc alatt elájultam-újjáélesztettem-összeszedtem magam, ittam valami nagyon rossz ízű folyadékból, kiköptem, ettem 3 babapiskótát, 2 nápolyit, egynegyed banánt, rákérdeztem Ádámnál, hogy hányadik lettem (Merthogy elmaradt a befutóm ujjongós ünneplése, nahát!), kiderült, hogy Master1 2. abszolút: 7., és elhúztam a faluba levezetni, görcsoldani és közkifolyót keresgélni (Balázs Úr szerint már nincs is utcai kút sehol az országban. De van, csak meg kell találni!).

A templomnál rá is bukkantam, s elkezdtem mosdani, mire megjelent Szilárd. Elég bús ábrázattal volt ellátva, beszélgettünk pár mondatot ügyes, de inkább bajos dolgairól (regenerálódás, versenyzés, vérkép, máj, szállás...), egyre rosszabb lett a hangulata, aztán tova is gurult. Én meg vidáman pancsoltam még pár percig és közben beszélgettem két helyivel, akik éppen a kertjüket rendezgették. Most mondjam (vagy ne mondjam?), de pár mondat után világossá vált számomra: fogalmuk sem volt róla, hogy a falu végében, illetve a környéken az erdőkben nagyjából 1200 bringás (és vagy ugyanennyi családtag, ismerős, autó) rohangál... 13. éve...?! Ööööö... izé, versenymarketing... fesztiválszezon... búcsú... falusi turizmus... rétesfesztivál...kisvasúti napok... mtb maraton?

Bár mondhatnám azt is, hogy különösebben nem lepett meg a dolog... csak fura.

Mi volt még fura? Hát, az, hogy délután 4 órakor volt eredményhírdetés. Neeem! Tiltakozom! Ez nagyon rossz ötlet volt. A befutónál még fel sem fogtam, sőt visszaérkezve a levezetésről sem. Csak, amikor már lehiggadtam valamelyest, eszegettem (5 banán, 2 tökmagos zsömle), akkor esett le... hogy még két órát (minimum) kell itt dekkolni, a tarlón, ebben az izzó Napkitörésben...

Érdekes, hogy maradt még némi többletenergiám, így például el tudtam rohanni erdei vasútspottingra:

De az igazság az, hogy a nagy várakozásban és még nagyobb kínunkban már rekedtre beszélgettük magunkat. Szinte mindenki tartott előadást valamilyen fontos témáról:

Közben nyeltük a port, az izzadtságot, a tésztát (már aki) meg a vízet.

S lőn csodálatos betoppanás! Itt van Fityisz, aki sokat segített a versenyvégi itatással, s akinek a sisakja a fésűje:

A sokat megélt tanítót (és előadásait különböző sporttudományos témákban  - lsd. lejjebb) az őt megillető lehető legnagyobb figyelemmel hallgató közönség soraiból szinte sütött az áhítat:

... "és akkor a 2008-as osztrák 24 óráson az történt, hogy"... valamint "a banán élettani tulajdonságai", és az "amikor még ettem főtt ételt" kezdetűek voltak a legnépszerűbbek...

Végelkeseredésemben, meg hogy teljen már valahogy az a fránya idő, elzarándokoltam a befutónál lévő frissítősátorhoz némi sós tápanyagért, hátha... Először megettem 4 tálca ropi és goldfischli romot, valamint egy tálca babapiskótamorzsát.

Majd a néni öntött még egy adag ropit és fischlit... azt is betoltam. Közben megittam 3 pohár szappanos mosogatólé ízű folyadékot (állítólag víz volt az), a homlokomat is öntöztem (inkább) vele. (Nem) mellékesen észrevettem, hogy komoly nápolyi és egyéb csemegetartalékok lapulnak az asztalok alatt. Vajon kiknek spejzolják azokat? Vagy csak a napsütés miatt nem kerülnek elő? Majd, ha 3 fok lesz a Bükk Maratonon, akkor fagyott ropi helyett azt lehet csámcsogni a befutó után két és fél órával.

Így szórakoztam magamban, majd Józsi, Zorán is előkerültek, együtt ropiztunk, szappanos vízeztünk, és persze aszalódtunk egy keveset.

Táncbemutatót néztünk közvetlen a díjátadás előtt:

Félreértés ne essék, de milyen mókás lenne, ha egyszer egy szabadtéri táncverseny díjosztója előtt nyomhatnánk egy Bükk Maraton Hosszútáv Revűt! Ó, csak négy-négy és fél óra, igazán belefér! Hihihi...!

Végül behúzódtunk a sörsátor fedezékébe, egész jó idő és (most már) sok ülőhely volt bent, főleg, hogy az emberek java már hazament.

Akivel hallótávolságon belülre (0.5m) tudtam kerülni, azzal gondolkodás közben látszólag beszélgettem, a többieknek csak értelmesen és együttérzőn bólogattam, de közben semmit sem értettem. Az szerencsés volt, hogy tartott még a Motörhead lemezből pár számnyi, legalább dúdolhattam magam az ismerős nótákat.

Nagy nehezen aztán csak elkezdődött a tombola-eredményhírdetés ceremónia. Szerencsére a nyereménykerékpárt hamar elvitték, így nem kellett minden kategória és minden helyezett kihírdetését megtoldani egy-egy számhúzással.

Rengeteget tapsoltunk, mert az Egyletből sokan dobogóra állhattak!

Panyi Gabi 2. hely:

Fésüs "Kefe" Laci 1. hely:

Borsós Bence 2. hely:

És még arra is maradt kapacitásom, hogy menet közben átvegyem, az időközben hazament (ő járt jól) Táncos Sanyi 2. helyezett csomagját is.

Végül, de nem utolsósorban (...) én - illetve mi, Master 1 közepesen öregfiúk - következtem, következtünk... trattatattta!

Mondjuk még jobb lenne egyet lépni balról jobbra (szemből nézve), de hát ne legyünk telhetetlenek! Már csak a díjátadásig történő időszakokra kell valamit kitalálnom, de remélem hamarosan ezt is megoldom. Annyi mindent megoldottam már...

Díjazás... ööö... khh... hát... végül is volt. Idén - lekopogom - volt lehetőségem pár alkalommal dobogón állni és díjazásban részesülni. Éppen hol és éppen milyenben. Az biztos, hogy nincs arányosság a verseny "rangja" (Mérete - táv, szint, indulók száma...?) és a kézbe nyomott/nyakba akasztott "bajnoki egységcsomagok" között. Erre a szervezőknek kellene megtalálni a receptet, hogy mi, versenyzők lassan ne csak megszokásból, a társaság kedvéért járjunk el hétvégente az ország másik felébe kiütni magunkat (azaz inkább egymást). Rendezői - ebben az esetben: díjazói - oldalról is társuljon hozzá egy csepp "motiváció"!

Hogy kerek legyen a nap, mindennek a tetejébe összehoztam a hazajutást is! Tyű, azért az nem volt egy leányálom a számomra. Úgy 5 óra tájban röffentettem be a furgont, szépen kidöcögtünk a pályára, aztán... aztán bent el kezdett szendergeni a robogás... tehát mindenki elaludt. Csak én nem. Tartottam a frontot. Szerintem a mai napon bevitt 30kg koffein még fel nem élt része pörgetett annyira, hogy sikeresen abszolváltam a vezetést. A lábfejemet kellett csak tartani, illetve kiiktatni a megmozdítását, mert ha fékeztem, akkor egyből begörcsölt. Olyan rendes voltam, hogy Józsit is hazavittem a falujába meg Gáborékat is házhoz szállítottam. Alapvetően (fordított esetben) én is örülök ám, ha egy  ilyen kiadós (mert ez mindenkinek az volt, akár rövidet, hosszút tekert, akár segíteni jött nekünk) nap után nem kell még "átszállni" vagy tömegközlekedni, kutyagolni, így vidáman taxiztam az alkonyatban ide-oda a főváros környékén.

Lett is este nyolc óra (Szép... nyári nap!), mire asztalhoz kerültem, illetve inkább a kanapéra, mert az este hátralévő részét ott töltöttem kedvenc zöldségeim-gyümölcseim és sonka-sajt tálam társaságában. A család kiszorult... Lassan elcsendedtem... már csak a nyammogás hallatszott a sarkomból... aztán valamennyit aludtam a reggeli regeneráló pörgetés előtt.

Köszönettel tartozom Irinának és Fityisznek az itatásokért, a komplett Panyi Családnak a kempingterület gondozásáért és a rajtszámok átvételéért, Ádámnak (ha Ő volt a tettes) a Motörhead-ért, és mindenkinek aki a verseny előtt-alatt-után bíztat, bíztatott, vagy épp a heti szöveges-képes-netes beszámolóim kapcsán mond nekem pár dicsérő szót! Hogy az milyen jólesik a lelkemnek! A remekbe szabott fényképeket Panyi "Apuka" János és Fellegi "Dzsí" Gábor készítette (meg én egy párat...)!

Már csak egy, azaz egy Master 1 maraton hosszútáv XCM Kupafutam/Top Maraton versenyem van hátra. Idén és úgy általában. Jövőre, ha minden jól megy jön az M2-4X! Nem kell aggódni, nem váltok szakágat, szó sincs Four Cross-ról... ugyan már, csak ugye a Negyedik Ikszhez már a Master 2 "minősítés" dukál... fejben el is kezdtem gyártani is a recepteket az új kihívások megoldására!