Szivatózóna - Mátra Maraton 2015

És itt a vége a szezonnak, jaj de jó! Most aztán elmélkedhetek (jelenen és) jövőn...

 

Van min.

Ezen a kiütéses megmérettetésen keresztül tökéletesen össze tudom foglalni az évemet: küzdelmes.

Nem, semmi baj a Mátra Maratonnal, teljesen szuper kis verseny volt, ahogy lényegében az összes idei derbi, ahol indultam. A hiba valószínűleg az én készülékemben van. Már tavaly bajaim voltak. Nagyjából az év második felére kezdtem érezni, hogy nem igazán kell nekem az elitrészerkedés. Egyszerűen akkora sokk - testileg, lelkileg -, hogy szerény képességű személyem, az élet más területein is szükséges helytállás mellett nem tudja tolerálni. Csak, hát ha már egyszer megérintett a szele (még ha távolról is)... Aztán jött az ősz, a tél, a tavasz, s gondoltam, megpróbálok még egy versenyzős szezont összerakni. Hmmm... fél szándék - nagy esés. Bár szerencsére valódi bukta nem volt, de nem igazán jöttek össze a dolgok...

Talán nem is annyira a felkészüléssel volt a gond, azt hiszem megtettem mindent (wattmérők, edzőtábor), illetve mégsem (pihenés, meg annak az átkozott testtömegnek a féken /= lehetetlen minimumon/ tartása)... De a képbe került egy olyan paraméter, amire - mármint, hogy ennyire beleszól az eredményeimbe - nem is számítottam.

A Hőség.

Ezzel a "ténnyel" bizony úgy tűnik, idén nem tudtam mit kezdeni. Lényegében ki sem érdemes mozdulnom a  lakásból 25-30 foktól fölfelé.... De akkor meg hogyan bringaversengek a többiekkel? Hát sehogy. S erre volt is példa idén rendesen: Kondenzgyík Maraton, CrossKovácsi, Duna Maraton, Gerecse Maraton és most a (nyár) végére még sikeresen összejött pár nap kánikula, hogy a Mátra Maraton - amire pedig igazán nagyon becsületesen felkészültem az edzőtábor-nyaralás alatt - se legyen örömteli nekem.

Nézzétek csak, itt vannak a hűsítő eledelek dobozai, amiket az előző este és ma reggel magamba toltam:

Oké, nem mindet, mert ez azért több, mint 2 kg jégkrém lenne; volt benne maradék (fél doboz) és a család is segített...

Egy kicsit fűtöttem is azért, mert kávé nélkül nincs kerékpározás...

Amúgy meg van, mert simán kibírom (alapvetően észre sem veszem), ha nem iszom egy napig.

Aztán kaptam egy ilyen frankó rajtszámot:

Milyen jól néz már ki! Illene "meghálálni" egy jó eredménnyel.

Ezt a trükköt pedig a TdF időfutaámára bemelegítő pro-k eszköztárából csentem:

A család mellett Zorán is velem jött a versenyre, neki is volt egy érdekes trükkje:

Csak ez nem hűsítésre, hanem (arcüreggyulladással egybekötött takonykór) gyógyításra (hársfatea a kulacsban, ott fityeg a filter)...

Mindenféle ügyes-bajos dolgaim elvégzését követően, már félkábultan igyekeztem megtalálni a gyűjtőhelyet, ahonnan majd beszólítanak:

Ez nem volt egyszerű, mert alaphelyzetben is dőlt rólam a víz (csípte a szememet), s közben a hangosból folyamatosan hallgattam a rossz helyről, időben beállókat sújtó szankciókat.

Végül megtaláltam a helyem és egyhelyben folytattam a rohadást...

Érdekes, mert egy pillanatra libabőrös lett a lábam... Azt hiszem csak délibáb volt.

Tökig kicipzározva indultam, hátha...

Hát nem.

Innen szép nyerni!

Nem segítettek a praktikák. Teljesen mindegy mit csinálok idén, percek alatt megfővök a napon. A sípálya tetejére még so-so feltekertem (tényleg, kitekertem abban a rettenet áttételben, amivel ebben a szezonban kínzom magam), ráadásul Rácz Szabolcs volt olyan kedves, hogy előre engedett a sziklák közé (nem tudta, hogy kár belém), de ott már kezdtem érezni, hogy ajjaj van. Onnan tudom, hogy nagy a meleg, hogy a "fokozott" (enyhe kifejezés) izzadásom következtében "beázik" (?) a pulzusmérőm pántja és nem mér tovább. Ez meg is történt. Így legalább teljes nyugalommal döngettem a mezőny után. Mert nem nagyon tudtam - már a lassú rajtnál sem - követni a többieket. Nem nem nagyon, hanem nagyon nem.

Egy kis reménysugár azért besütött az ablakomon, vagy mi... Mert mindkét meridás ellenfelem sikeresen eldefektelt a hosszú lejtmenetben. Sokáig nem tartott örömöm, mert Jocó másodpercek alatt ért utol a javítást követően (bár hihetetlen spriccfantasztik áradt a gumijából, amikor elindult, ezt láttam) - aztán persze úgy kellett noszogatnom, hogy most ne racsnizzon mögöttem, hanem húzzon a dolgára, mert lemarad a dobogóról!

Tehát, miután tisztába tettem tudatom, izgatottan vártam a kalandparknál felépített frissítőállomást.

Várhattam, mert olyan most nem volt. Igaz, lett egy "meglepetés" zóna, még valahol 5km-rel a park előtt, de azért jó lett volna, ha van valami ott is. De nem volt, csak pár kalandvágyó családtag-segítő, az egyik kanyarban, akik valamilyen (és vélhetőleg hosszabb) úton-módon megtalálták a pályát. Az én segítségem nem. Meg sokanmásoké sem. Csak pár perccel később tudta valaki átvágni a drótot (már itt is...), hogy eljussanak a pályára a kulacsokkal megrakott lelkesek.

A családi-support (és szerintem mások is) azóta is kéri-kérdezi, hogy akkor most hol is volt valójában az "Adrenalin Park - Frissítő Zóna" - valaki mondja meg! S miért nem szóltak, hogy ne is keressék, mert "az" nincsen.

Mint pár hónapja, most is "elment a kedvem" egy kissé attól, hogy nincs mit innom, s egyharmad kulacs meleg lötyivel kell még eljutnom a célig. Vagy legalább a következő állomásig.

Szervezetem tudta mit kell tenni - ennyi "kellemes" ingertől (forróság, izzadás, folyadékhiány, erőtlenség) egyből beindult a túlélő-üzemmód, s szépen nekiálltam alapjáraton csörlőzni... ami még bő 3 és fél óra "kerékpározást" jelentett.

Sokminden (élvezetes) nem történt velem. Az élmezőny minden jeles tagja fényévnyi távolságra tőlem. Erőt kifejteni nem tudtam, mert ha jött az emelkedő, olyan szinten kezdtem el zihálni, hogy magam is  megijedtem. Ezért (is) minden frissítőnél megálltam inni, kulacsot tölteni. A legjobb a dinnye volt (Hurrá!), amit valahol féltáv előtt kaptam, talán Rácz Katitól. És az infót, hogy Kis Jocó két perccel van előttem. Na, mondtam; pont "érdekelnek" Jocó koordinátái, ha van dinnye! Néha találkoztam ismerős arcokkal a pályán is, például a mecseki Papp Lászlóval, akivel oda-vissza előzgettük egymást egy darabon. Soha nem értem, ha "jól" utolérek valakit, akkor az hogy tud egyből rám tapadni - ez nekem sosem megy... Ódor Csabi legalább néha kitekert a látókörömből, néha meg hátramaradt... A végén pedig Holló Bibivel is összefutottam, akkor aztán már teljesen mindegy volt minden (nem úgy, mint másfél hete, amikor együtt fagyiztunk a Balatonnál), így dumáltam is hozzá pár szót arról, hogy az elébb olyan történ velem, mint még soha: megálltam a Kétkerék Vendégház rettentő barátságos kis frissítőzónájánál, ettem-ittam, még talán beszéltem is. Eddig - bár vágytam a finomságokra - mindig "elversenyeztem" mellette/előtte, de most nem volt nyom(at)ás...

A végén együtt mentem a rövid/közép (?) távval, s megint jól esett, hogy sokan biztatnak, s ha szépen kérem, akkor bárhol elengednek. Hja, ezek szerint haladtam... "haladtam"... enyhe túlzás, de 3-3 és fél óra után egy kicsit mintha rendbe (rendbébb) jöttem volna. Felfelé persze továbbra sem ment, csak nem voltam annyira pocsékul. Oké, a fejfájás már ott volt a koponyámban, de legalább nem vert le a víz tízpercenként, mint az előző időkben... Csupa jó tünet, nem?

A lényeg azért, hogy "böcsületes helytállást" tanúsítottam, s valamikor alkonyatkor beestem a célba, az ötödik helyen. Ja.

Ezen a képen még Zorán érkezik, de nem is Ő a lényeg, hanem a csúcsszuper kertivasút (ráadásul pedálos) vágányzatának egy szelete, ami új játékként (bár nem működött sajnos) szerepelt a park készletében:

Tehát megvolt a train... na jó railspotting is!

Ez vagyok én:

Köszönöm, viszlát, balra el.

Majd a "lefogyva bár, de törve nem" vagy "lefogyva sem, de igencsak megtörve" (?) irányzat lelkes követőjeként, közvetlen verseny utáni konzultációt tartok - a tűző napon:

Ahogy azt kell.

Csodával határos módon ma is sikerült épségben hazakormányoznom a furgont, s már bőszen nyomkodom is a klaviatúrát, meg szerkesztgetem a képeket, hogy mindenkinek meglegyen a fürdés utáni olvasni-nézegetnivalója.

Szerencsére, szeretek még bringázni, így várom a hét közepére ígért frontot-lehűlést, hogy jókat "edzhessek" (ha-ha), és hogy kitaláljam, hogyan tovább. Mint Egon Olsennek, nekem is mindig vannak ötleteim, hát majd agyalok rajtuk!