The power of tönköly kocka - Szilvásvárad Maraton 2012
A mai verseny-mese, kedvenc péksüteményem csodatévő hatásáról szól.
Idén először sikerült beszerezni a verseny előtti reggeliként szolgáló mágikus élelmemet: a Lipóti pékség – féle tönköly kockát.
Valahogy nem vettem komolyan az elmúlt maratonokat, s nem vettem a fáradtságot, hogy elkutyagoljak a tudományosan (nálam: empirikusan) is bizonyított eledelért. De tegnap megtettem. És igen! Az eredménylistára tekintve egyből látszik: hatalmasat fejlődtem egyik napról (vagy hétről?) a másikra.
Igaz, a szombat délutánt közel vízszintesen töltöttem és a Giro közvetítést a Stelvio-ról illetve a kanapéról figyelve, vizuálisan hangolódtam a mai menetre. Benyomtam közben egy zacsi aszalt szilvát – ettől utólag egy kicsit berezeltem, mert – igaz, mindenki mást mond – lehet némi kellemetlen mellék/utóhatása a fogyasztást követő időkben. Egy kis eperrel és körtével próbáltam semlegesíteni a várható tüneteket – egyúttal a szénhidrát feltöltés is megvolt. (Ki eszik itt tésztát vederszámra…?)
Az éjszakai alvás is jól sikerült, 7 óra nálam nagy mennyiség! Ez a korai kelés, levezetés a versenyre dolog még finomítandó – mert vagy eszem hajnali 5-5:30 között otthon vagy az autóban, de ez utóbbit nem kedvelem. Szégyen gyalázat, de nem nagyon tudok vezetés közben kajálni, nekem kell a hosszas-komótos, otthoni, asztalnál történő reggelizés, nem pedig az ölben kifli, zsömle, kulacs meg a térképtartóban…
Ezzel le is zárom a gasztro-wellness blogot. Irány a verseny!
Összeszedtem szokásos Fellegi csapattársamat és egyből össze is vesztünk azon, hogy milyen úton jussunk ki a – teljesen kihalt – városból a legrövidebb úton. Vesztemre hallgattam rá, s tényleg szuper volt hajnali 6:15-kor a Kempinski Hotel előtt forgolódni, hogy kijussunk a lezárt övezetből. No, sebaj – egy kicsit felment a pumpa, de aztán hamar helyre is állt a vérnyomásom az M3-ra felhajtva.
Direkt nem hoztam zenét csak a rádiót, nehogy újabb konfliktus zavarja meg utunkat. Ramaty rádióadót hallgattunk volna, szerencsére a slágereket elnyomta a motorzaj.
8 óra után nem sokkal már a rajtszámokért tömörülhettünk, nem volt nagy sor, a kiszolgálás gyorsan, precízen ment. Balázs Úr és Józsi egységcsomagját is gond nélkül megszereztem.
A következő bő órában a gépkocsi árnyékában jógáztam, minimális szociális életet élve. A múlt heti, azért majdnem éves adag volt nekem. Nem hevertem még ki, na!
A bemelegítés egy kör volt a parkolóban. Kevés, de legalább nem sok.
A beszólítás vicces volt: reménykedtem, hogy a múlt heti küzdelem eredményeképpen sikerül valami presztízs helyre szólíttatnom, de egy egész extrém lista alapján hívogatták az embereket. A futottak még mezőnyből legalább az elsőként gurulhattam rá a beszólítottakra. Kis kárpótlás, meg úgysem vagyok egy nagy rajtgép – mint tudjuk.
Itt a rajt előtti álldogálás alatt láttam érdekes dolgokat: egy sporttárs, aki hosszútávon indult benyomott egy gélt (eddig oké, ilyet én is szoktam) meg egy doboz energiaitalt. Huhh! Mire gondolt? Ha ezeknek „elmegy” a hatása, akkor elég nehéz lesz fenntartani a szervezet működését. Illetve, elég komoly mennyiséggel kell megtámogatni azt, hogy továbbra is hatékonyan funkcionáljon. De hát Ő tudja… Más ismerős meg müzli szeletet majszolt. Hmmm… nem lesz az túl darabos a rajt előtt 5-10 perccel? Biztos neki is gondjai voltak/vannak a korai kelés – vezetés – versenyzés – reggelizés problémakörrel.
Aztán: Tűz! - ha egyszer erre a nótára rajtolnánk... azt hiszem magam alá csinálnék az örömtől.
Tehát megindult a mezőny, nálam meg beindult a halálfélelem. Nem tudom, mit szeretnének a kerékpárosok az első kilométereken, de iszonyatos helyezkedés és tülekedés kezdődött. Kifejezetten rosszul éreztem magam. Próbáltam lassan haladni. És óvatosan. Nem hiányzik egy bukás. Ekkor vettem észre a rajtszámomat is…
A számmisztika, igen... befolyásolt is rendesen. Talán emiatt is éreztem lábaimat ólmosnak, nem erőltettem őket. Majd, majd, ráérünk…
Míg a terepre nem értünk kínlódtam. De onnan! Elkezdett hatni a tönköly kocka!
(A képet "Armstrong" albumából lopkodtam)
És minél meredekebb volt (felfelé), annál jobban ment. Szép lassan elkezdtem vágtatni. Gászner Robival és Kakas Lacival hadakoztam egy kicsit. Laci előtt sikerült két alkalommal is keresztbe állnom. Nem szándékosan – ezt most is jelzem.
Az Ördögoldal felé ért utol Józsi, szép új, másfél napos Scott Scale 29 Pro bicaján (egyszer majd bemutatom) és tökéletes hajtástechnikával tovább is állt. Én meg csak tekertem és tekertem. És életemben először kitekertem az Ördögoldalt! Ez nagy szám – mégpedig azért, mert életemben most indultam először váltós kerékpárral a Szilvásvárad Maratonon! Hoppá! Akkor nem is olyan nagy szám?
Bánkút után láttam a partoldalban Vaspetit és Tufit egymástól 20 méterre defektet javítani. Utána (és előtte is) még nagyon-nagyon sok sporttárs gyakorolta a belsőcserét ezen a versenyen. Ciki-nem ciki, én belsővel megyek, és relatíve kőkeményre fújom a gumikat. Még így is megesik, hogy odacsapom valamihez, de próbálom az esélyt nem megadni a felütésre.
A Bükk-fennsíkra történő mászás kezdetekor kisdolog, majd szedegettem össze az embereket.
A Nagy-mező után, lefelé kerültem össze „Drótos” Tóth Andrissal, aki hihetetlen singlespeed teljesítményekre képes, ahogy idén láttam eddig. Előttem az utódom – mondtam magamban nagy szerényen… Itt és most egy váltós bicajjal volt, azzal is jól küldte. Próbáltam egy kicsit lobogni mögötte, mert engem ezek a sík-lejtős szakaszok nagyon kikészítenek. Jobban fáradok, mint felfelé – pedig mostanság gyakorlom a síkon menést is.
A felsőtárkányi frissítőnél megláttam a Motorex zászlót és… megviaszoztam a láncomat a titkos, itthon nem kapható viaszommal. Ekkor Andris egy kicsit elhúzott, de a csikorgásmentes meghajtásomnak köszönhetően hamar felértem rá. Csodálkozott is, de mondtam neki, hogy egy jól olajozott hajtás csodákra képes! (Velem a nyeregben…)
A nagy hajtűkanyar magasságában felvettem az utazósebességet és eltepertem. Ez az „utazósebesség felvevés” idén elég jól megy, köszönhetően a sok gyakorlásnak.
Nemsokára jött a csoda. A következő frissítő után, az emelkedő aljában megláttam egy négy fős csapatot cammogni. Tényleg lassan mentek. De, hát… Kis Józsi, Cser Gabi, Fejes Gábor és… Józsi! Mi történik itt? Feljebb is gurultam, hogy menet közbeni kommunikáció alakulhasson ki. Kiderült, majd mindenki defektelt (nem is egyet), bukott, összeakadt, vagy egyszerűen csak maga alatt van/volt. Egyik problémán sem tudtam segíteni, Kis Józsi és Cser Gabi vissza is állt alapjáratra, én meg tiszteletteljes pár méter távolságból követtem Fejes Gábort és Józsi kollegát. Feeeel meg leeee… (idézet Pom-Pom-tól) Egész Szarvaskőig.
Ekkor ugyanis egy gyors kulacstöltést követően (a poromat még az aszfaltos lejtőn sikeresen injektáltam az egyik, üres kulacsomba) Gábor és Józsi közé keveredtem. Valljuk be szándékosan. Gondoltam hátha… Na olyan nyomatás kezdődött, hogy komolyan elgondolkodtam, kell-e ez nekem 25km-el a vége előtt. Még bőven van időm megpurcanni később, most kell elkezdenem? Tetézte a hangulatot, hogy az elkövetkező emelkedő tövében HoCsa generálozott valamit a bicaján. Szép helyen állhatok, mit keresek én itt, ez nem az én mezőnyöm? De azért nyomtam, mint a güzü. Pulzusom átlagban 10-el több, mint az eddig tartott (és tervezett), elkezdett fájni a lábam, jaj de jó! Józsi kicsit lemaradt, de a kanyarokban titkon leskelődtem és mindig láttam, hogy követ.
A teljes kikészülés a bélapátfalvai strand (?) magasságában jött el. Görcshatáron mozogtam, hol kiállva taposva, hol ülve pörgetve, és mégis haladtam! Még 9km. A Katonasírok alatt ráköszöntem a girbegurbán vánszorgó Szalai Petire is, neki most nem nagyon akaródzott beszélgetni, persze nekem sem, de egy köszönés azért bele kell, hogy férjen. A leghosszabb hazai egynapos mtb maraton megtette hatását a mezőnyön.
A mászás az igazi mászássá fajult. Hol toltam, hol elestem a saját lábamban, hol leestem a bicajról, küzdve a görcs gyanújával – szerencsére nem „ugrott be” a lábam. Egy darab bénaság voltam. Józsi meg csak tempózott felfelé mögöttem a nagy nyugodtságával. Felértem a tetejére, erre a semmiből előkerült BuZsó (egyszer láttam a pálya mentén kormányt tekergetni, de az még valahol az első órában volt) és eszeveszett tempót diktálva repesztett a cél felé. Nosza, próbáltam beállni mögé, legalább figyelem a schotter technikáját. Semmi különös, de arra jó volt, hogy pár másodpercet nyerjek üldöző kollegám elől. Hihetetlen sebességgel értünk be a célba, nem gondoltam volna, hogy egyszer a füvön kanyarogva sprintelek a nemtudomhányadik helyért Szilvásváradon. Ma ez is megtörtént.
A célban gyorsan megvitattuk a helyzetet...
...majd hetedik próbálkozásra eljutottam az autóig.
(Ezeket a remek fotókat pedig Káldi Tomitól csórtam, csak nehogy a fejemet vegyék itt a nagy plagizálásért!)
Vetkőzés, félrebeszélés, protein szelet, hegymászás a zuhanyhoz. Köszönöm Fellegi sporttársnak a kölcsön tusfürdőt, máskor egy papucsot is kérnék még! A fürdőben megismertek: érdeklődtek, hogy volt-e ma hasmars? Hehe, a népszerűség átka!
Még visszaszaladtam megnézni hányadik is lettem ebben a mai nagy sietségben. A Master-1 kategóriában negyedik! Tyuhaj! A kocka tette ezt, az biztos! Vagy vénségemre szép lassan fejlődgetek? No, nem elbízni magam, inkább rágni a sok tönkölyt!
Balázs Úrral már csak röptében találkoztam, de lebeszélt a gulyáslevesről – többek között ezért sem kezdődött ma a leves említésével az írásom – ők is mentek a halsütödébe. Mi meg haza – de jó ilyenkor még 165km-t vezetni! Gulyás lötty helyett pedig a már otthon be- és elkészített csoda-banános-tönkölykocka regenerált a hazaúton. (Nyugalom, nem szponzorálnak - rajongó vagyok!) És mákos bukta. Ehh, micsoda, tökéletes nap!
A következő hétvége versenymentes lesz végre. Aztán majd meglátom, hova megyek. Nemsokára jelentkezem!