Trans Szabolcs-Szatmár-Bereg 2012 IV.
Az utolsó etap, még jól odateszem magam!
Van jó is a többnapnyi szenvedésben: az ember mindig ugyanazzal a tevékenységgel kezdheti a napot, mint amivel az előzőt befejezte - zabálással.
Sőt, a folytatás sem gond, hiszen kerékpározni is folyamatos és kiapadhatatlan örömforrást jelent.
Mára csak egy "rövid" négyórás menetet terveztem, benne tájékozódási feladatokkal. Többé kevésbé összejött a program.
A neutrál-bemelegítés egészen Jándig tartott. Itt kellett megkeresnem a piros jelzést Tákos irányába. Hihetetlen, de egyből megtaláltam. Ez sajnos nem jellemező errefelé. Illetve megtalálni még meg lehet a jeleket (lakott településen leginkább), de követni... na mindjárt meglátjátok!
Tehát: irány a sportpálya! Még jó hogy... egy (hegyi-)kerékpárosnak az egész földgolyó (mármint a szárazföldek) sportpálya.
Az eleje, biztatóan aszfalttal indult:
Mondjuk a tehénlepényekből már gyanakodhattam volna (mint Old Shutterhand...). Aszfaltnak vége, kezdődik a...
Na, ez nagyon hardcore volt. Az összes magyar 8-10-12-24-36-48 stb órás verseny szervezője elbújhat szégyenében, hogy nem találta meg ezt a helyet. Itt, ezen a szent párszáz méteren az elmúlt párszáz év összes tehén és birkalábnyoma összegyűlt. Hogy ide még nem szervezett senki versenyt...? És ráadásul teljesen sík, infrastruktúra közel s távol nincs, és valószínű, hogy engedély sem kell... nahát! Olyan szinten rázott, hogy majdnem leszálltam. És három tekerésenként majd' orra vágódtam a göröngyök közepette. Nem mellékes, hogy jó tehénsz...ros is lettem a végére.
Legalább öt percet berezonáltattam magam, majd a végére értem... jött a "kiserdő".
Hát azt már nem. Többször is nekifutottam, hogy hátha és tényleg erre megy (-e) az út, de nem bírtam magam rávenni a bozótharcra. Menjen, akinek két anyja van. Így maradt a kerülő:
Ez csak közepesen volt irtó rázós - örült a fejem!
De nem úsztam meg kiserdő nélkül, nesze Dini:
A megye összes pókjával közvetlen testi kontaktusba kerültem az alatt a negyed óra alatt, amíg átverekedtem, vonszoltam magam a dzsungelen. És lám, a sűrű rengeteg közepén ott a jelzés:
Miután kiértem az erdei szakaszból, már csak az alkalmi vadászok sörétjeitől kellett tartanom.
Nagyjából elviselhető röcögős következett, volt ahol már fotózni is tudtam menet közben.
Ha valaki meglátja az "abandoned" Trabantot (de népszerű nálam az "abandoned" kifejezés - de tessék csak rákeresni a világhálón, másutt is divatos), akkor az jó helyen jár:
Tákosról Csarodára nyomtam egy résztávot. Egy kicsit bolyongtam a templom körül míg megtaláltam a helyes piros jelzést.
Bár a fene se bánja, ha ilyen szép helyeken kell bolyongania. És persze ez az ösvény is jól indult:
Hogy hamarosan a teljes csődbe torkolljon.
És ekkor mondtam azt (majdnem), hogy kész, vége:
Frankón arra megy a turistaút, láttam is a jelölést, de még gyalog is járhatatlan volt. Talán a gépesített lánctalpas kiscserkészdandár le tudja nyomni ezt a túrát, de én közönséges kétlábú (kerekű) halandó, teljesen esélytelen vagyok. Maradt a Nap állásából és a szimpatikus útmaradványokból tákolt alternatív útvonal gyártás.
Hát nem szebb ez fűdózer, mint az előbbi dzsumbuj?
Ehhez az útvonaljelző táblához történő eljutáshoz komoly bokorugró teljesítmény szükségeltetett:
Ennél a fánál kellett volna balra kanyarodnom, de nem volt bizodalmam az elefántfűben tekerés iránt...
Ezért a kiszáradt mederátkelést ("abandoned river crossing") választottam:
Főleg, hogy megláttam a távolban, a puszta közepén (!) egy tűzcsapot... piros-fehér-piros-fehér...
Nem kellett volna hagynom magam becsapni az átkozott tűzcsap által. Utólag fáradtságnak tudom be a tévedést. Éppen a hamut is mamunak mondtam ekkor, nem csoda, hogy mindent, ami piros-fehér volt (tessék elhinni, nem sok minden piros-fehér arrafelé) jelzésnek véltem, s követni vágytam. Így kerültem hipp-hopp Hetefejércsére, ami nem szerepelt az eredeti útitervben. Gondolkodtam pár másodpercet, hogy... rükverc, meg... zurück... de... de én aztán bizony vissza nem megyek bolyongani! Elnyomtam sebesen Tarpáig aszflaton, hogy ott kapcsolódjak be újra a piros jelzésbe, mely a gátra visz...
A Tarpa-Tivadar gáton is hihetetlen a kerékpárút minősége:
Tivadarból, Fehérgyarmat-Győrtelek-Nagyecsed (bitumenen) volt az irányzék, természetesen kőkemény résztávokkal a települések között. Csak, hogy biztosan kikészüljek (ha eddig nem sikerült volna). A nagyecsedi templomot nagyon szeretem, mert igen messziről látszik világító fehérsége, ezáltal remek tájékozódási pontként (is) funkcionál.
A mai cicloturisztikai csúcspont a Kraszna-gát (jobb part) felfedézese Nagyecsednél (és bejárása Kocsordig) volt:
A legeslegjobb gáti slickdózer, amivel valaha találkoztam!
A tekerés és a 2012-es, négynapos Trans Szabolcs-Szatmár-Bereg kerékpáros élmény- és gasztromaraton sportszakmai része itt véget ért.
A hídon áthaladva a mennyei fény átjárt. 4 nap, 18,5 óra tekerés, talán 470km és kb. 150m szint után, szinte súlytalan lábakkal gurultam be a célba.
A táplálkozási örömökből még maradt egy nem túl neutrál kémhatású ebéd:
Első napirendi pont gyanánt betoltam egy vájdling kakaslevest:
(Legközelebb már nem ébreszt senki hajnali ötkor!)
Ez mind az enyém lett:
A nap gasztronómiai fénypontja ebben a dobozban lötybölődik:
Ezért jöttem: kötött leves.
Makró, makró, makró...
Tésztasaláta - mediterrán hangulat.
A jégkrém már csak a hab volt a tortán (hű, de zavaros):
Felejthetetlen volt a röpke kiképzés. Minden hétre kellene egy ilyen!
Pár gondolat, ha valaki esetleg és netán és talán... arra gondolna, hogy itt töltene pár napot:
- mindenütt lehet jókat kerékpározni
- végtelen út, végtelen kombinációs lehetőség
- az aszfalt sokszor jobb, mint amihez mi "városiak" szoktunk
- a forgalom kisebb, a határátkelőkhöz vezető főutakon azért nem árt egy kis figyelem
- a turistajelzés errefelé hanyagolandó
- a zarándokutak jól jelöltek, de a homok miatt nem érdemes küzdeni rajtuk
- van hegy is, csak meg kell találni (odamenni, nyomozni stb.): Tipet-hegy, Kaszonyi-hegy, Tarpai-hegy, Hoportyó
- a legjobbak a gátak
- valószínű, hogy a legtöbb helyen nem láttak még élőben sportcélú kerékpárost, ne lepődjünk meg a fura tekinteteken
- a vendéglátás szuper, a helyi gasztronómiai csodák között lehet találni sportolóspecifikusat is (én most nem erőltettem ezt annyira)
És végül, de nem utolsósorban - köszönet: a családomnak, hogy hagytak naponta sok-sok órát ügyködni a kerékpáron és a számítógép mellett, és azon sem szomorkodtak, ha nem maradt nekik ennivaló.