Üzleti úton
Van, hogy az ember fiának, főnök alkalmazottjának a hét közepére esik a szabadnapja. Ekkor lehet figyelni azt, hogy más hogy dolgozik.
Most szerdán abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy Balázs Úr meg/elhívott egy kis hivatalos elfoglaltsággal (csakis az Ő számára, nekem szent a pihenés) egybekötött hegyibringázásra a Bükkbe. Nem mondtam nemet, bár a kétszer két óra autózás a közte eltölthető bruttó négy óra tekerésért nem kis áldozat volt részemről.
Lefelé, bemelegítésképpen vezethettem egy laza 180km-t SPD-cipőben, amit kimondhatatlanul szeretek, mert mindig másutt érzem talpamon, illetve a cipő talpán a pedálokat. Mármint az autó pedáljait.
Szerencsére a kötelező program gyorsan és hibátlanul "lement", így még a hivatalos munkaidő megkezdte előtt nyeregbe pattanhattunk Bükkszentlászló igen szűk főutcájában. Sőt az egész falu igen szűk, de talán pont emiatt nagyon barátságos. Biztos a szikrázó napsütés is emelte hangulatunkat, főleg, hogy milyen ködből autóztunk fel előtte.
Volt nálunk három térkép is, Bükk egyben valamint észak és dél, ennek ellenére bizonyos pontokat nem leltünk már az indulásnál sem. Nekem egész nap volt egy olyan sejtésem, hogy a Főnök már előre tudta, hogy merre akar menni, csak épp nem arra megy - ha az az út nagyon meredek.
Dózerrel (be-)kezdtünk, nyertünk egy kazal szintet...
Fehér-kő Lápa magasságában kicsit bizonytalankodtunk...
...de a Főnök persze helyből megérezte, merre is van a helyes irány. Remek szerpentinen zuhantunk Lillafüredre:
Megérdemelt aszfaltozás következett, néhol kistányéron. Balázs Úr folyamatosan adatot közölt: sebesség, táv, hőmérséklet, meredekség, aktuális szint, eddig begyűjtött szint. Csoda, hogy nem vágódott el a szüntelen kijelzőelemzés közepette.
Az aszfaltról volt, hogy terepre tévedtünk:
A fennsíkon eleinte jó időnk volt.
Felvertünk az út széléről egy kiskutyát, aki hosszú kilométereken át rohant előttünk. Hogy hova? Azt nem tudtuk meg pontosan, de volt, hogy terepen vágtunk át egy kanyart, ő meg az aszfalton mégis előttünk termett. Szerintem Jávorkútra szaladt, mert ő volt a Jávor Puli. (Ezt a csodás szóviccet, még akkor kitaláltam - én kérek elnézést!) A kis pötty, ott elől, az ő (a kutya):
Bánkútra érve kemény időket tapasztaltunk. Félelmetes fellegek közeledtek, mintha szemerkélt volna pár csepp is. A hőmérséklet visszaesett 10 fokra, Balázs Úr meg be a fogadóba egy kis újságpapírért. Mint kiderült - kérdése és jó tanácsom ellenére - nem hozott magával szélmellényt. Ejj, pedig az ősszel már kötelező felszerelés! Csokit is vett, mert abból is keveset hozott... Én meg csak csóváltam a fejem. Míg bent időzött, szóba elegyedtem egy helybelinek látszó - de, mint közben kiderült óbudai illetőségű - expert természetjáró nénivel, az államosítás idejének turistaházhelyzetéről, vandálokról és a 6 forintos "tömegszállásokról".
Újra útnak indultunk. A fennsíkon Balázs Úr felmelegítésünk - előttem titkolt - céljából direkt belenavigált egy lópatás szekcióba, ahol ezért az elharapás szélén táncoló remegő ajkakkal mondtam neki köszönetet.
Szerencsére őt is alapjaiban rezegtette meg a minőségi földút.
Cserébe nemsokára a legszebb dolinák, poljék és víznyelők és kisebb emelkedők között lejtőztünk vissza a gépkocsihoz.
És a Főnök által eddig legjobbnak (értsd. puha, sima, nem lejt, nem emelkedik - Ő már csak tudja, milyen a jó) tesztelt fenyőerdőn keresztül:
A bruttó 3óra 42 perc (rendes mennyiségű térképezéssel) alatt ugyan nem gyűjtöttünk túl sok szintet, így edzésnek nem, de tartalmas kirándulásnak remek volt ez a "szabadnap".
Hazafelé minden ehetőt eltüntettünk az autóban. Hihetetlen, hogy kiürül az ember gyomra a Bükkben! Hát persze! Munka közben lehet a legjobban megéhezni.