Vissza a gyökerekre! – Kondenzgyík Maraton / Miskolc 2017.

Így vagyok én ezzel a singlespeed-ezéssel. Egy ideje. A réges-régi szép időkben napi szinten űztem, aztán jött a verseny- és eredményorientáció elitrészerhcpro-skodás (…) egy ideig sikerült még összelelkesednem a kettőt, majd lassacskán elment az egysebességes vonat… vagy a kedvem tőle… inkább a tradicionális úton-módon sportoltam a hegyekben.

Pár hónapja, hete, napja megint felvettem Fityisszel a kapcsolatot. Vele kezdtem, együtt kezdtük, Ő úgy maradt, én meg… én is. Még korábban – mondjuk 3-4 éve – érdeklődtem Fityisznél, hogy milyen is ez a pálya egysebességessel, és azt mondta: “Jó. Azt a pályát pont erre tervezték. ”

Nekem ennyi elég is volt lelkesítő beszéd gyanánt. Akkor elraktároztam agyam mélyére, hogy egyszer, majd és hátha. Most pedig eljött a nagy nap, hosszú kihagyás után (2015. szeptemberében ültem utoljára a váltó nélküli bicajon, igaz akkor 10 óra erejéig, Gyöngyösfalu mellett), elővettem, leporoltam, belsőtlenítettem (mert kell valami komfort, még teleszkópom sincs benne), aztán mentem vele egy bő órát szombaton, hogy szokjam (de furcsa volt), és vasárnap 10:30-kor már ott is álltam az éppen nem szemerkélő esőben a miskolci rajtvonalnál a jó, öreg Ritchey P-29er Rigid SingleSpeed bicajjal.

Az idei év úgyis elég kesze-kusza, voltam már 10 órás versenyen, maratonokra most annyira nem járok, bár Nagykovácsiban tartottam egy bemutatót a fáradtan sportolásból, így legalább az éves kudarcélmény is megvolt, s ha már így alakult, gondoltam bele fog férni, ha egyszer (vagy kétszer) alternatív kerékpározási eszközökkel mérettetek meg. Hol máshol, mint kedvenc versenyemen – amit tavaly sajnos kihagytam a fejreállás után lábadozás-Crosskovácsi másnapja duó miatt – Miskolcon, a Kondenzgyík Maratonon.

Azt azért jelezném – ha nem tettem volna akkor, vagy korábban -, hogy a Szervezők itt olyan szuperek, hogy tavaly küldtek nekem egy Kondenzgyík Pólót és egy üveg bort, pedig nem is jelentem meg az eseményen! Abban a pillanatban lett biztos, hogy ha idén nem esek megint fejre, akkor ott (vagy itt) a helyem 2017-ben!

 

Egy kicsit rá is pihentem az alkalomra, Balázs Úr még a boltból is elengedett zárás előtt.

Milyen szuper sportolóbarát munkahelyem és Főnököm van már, nem? A múlt héten a rajtszámokat szállította házhoz, most meg a pihenést.

Nézegettem az Időképet, met.hu-t, kaptam helyszíni telefonos fülest is, hogy épp esik, nem esik, saras, száraz, csúszós, poros… Ezen információözön fényében tökmindegy volt/lett minden, legalább nincs min izgulni. Igaz, egy egysebességes, teleszkóp nélküli, tárcsafékes bicajjal soha, semmin nem lehet, nem szabad izgulni. Amíg tolható, húzható-vonható a pályán,  vagy a pálya mellett, addig gond egy szál se!

Nem nyerni mentem, csak szórakozni, élvezkedni, kikapcsolódni. Tavaly ugye nem voltam, el is rontottam az autópálya lehajtót. Ennyit az emlékezetről…

Ahogy leparkoltam a rajt-célterületen, gyorsan kiugrottam a kiserdő szélbe. Jövök vissza a kocsihoz – tényleg, frankón nem telt el egy perc sem – máris ott áll valaki egyleti ruházatban, s mondja: “Hoztam számlát!” Húha…! Ez most komoly? Nekem tényleg mindig ez jut? Egyből beindult a múlt heti lemezjátszóm, de most visszafelé… Esküszöm nem értem: most érkezem, 200+ km vezetés, háromnegyed óra múlva rajtolok hosszútávon, remélhetőleg 4+ orán át fogok sarat dagasztani, át- és be kell öltözzem, nevezni kellene, megszervezni az etetésem-itatásom, összerakni a gyerek bringáját, a sajátomat, magamat. És akkor intézzek egyesületi számlákat? He…? Oké, (kezdetnek) beszélgessünk – pár szót, bármiről, hogy vagy, milyen a pálya, milyen bicajjal indulsz… De… de nem számlákról… Nem ér rá később, utána, máskor, máshol? Azt hiszem ezért sem fogok nagyon versenyekre járni… meg sehova. Kár… mert alapvetően nem akartam, nem akarok ilyet írni, mondani és főleg csinálni soha…

A rajtnál támadt egy kis versenybírói-szervezői konfliktus – a Metallica koncert intrója (annak hangereje) vagy a pontos rajt, illetve a kordonon átemelt bringák és bringások komplex témakörében. Érdekes volt nézni-hallgatni, addig sem stresszeltem.

Volt egy perc csend is, a tavaly végzetes balesetet szenvedett miskolci Flaskó Szabolcs emlékére.

A lassúmenetet követő…

 első …lejtőn egyből legurult mindenki, így lettem (megint és) majdnem utolsó, de pont ez a szép és egyben motiváló a singlespeed versengésben, hogy mindig, minden eseményen, a rajt utáni 5 percben teljesen hátulra kerül az ember, s onnan küzdheti fel magát, előzgethet végig 40-50 kategóriát, bringások százait, ezreit…

Ami meglepően élvezhetővé teszi az ílymódon történő közlekedést az erdőben. 20-30 perc alatt egyébként oda lehet érni, ahonnan kiszakadtunk. Aztán pedig próbálkozni; a hihetetlen dinamikával megáldott, váltó nélküli sporteszközzel tartani a lépést, a ritmust a többiekkel.

No, ez a pálya annyira nem feküdt a 32:20-as áttételnek: az emelkedők teljesen rendben voltak, de hát a lejtők. Azok nem lejtettek eléggé… Csak úgy tudok kompetitív lenni, ha vagy 10-12 órán át tart a verseny vagy ha szabadesés jön minden dombtető után. Amúgy volt szint (2120m a 80.9km-re, 4:05 menetidővel) rendesen, de mégse elegendő. Hogy panaszkodhassak is valamire…

Tehát egész jól feltekertem mindenhol – kivéve az utolsó hátra felvivő, első, rövid, kis saras-nyálkás meredélyt, ahol majdnem négykézláb kellett felküzdenem magam.

A verseny eleje amúgy egy percig sem zavart a sportolásban, egyszer találkoztam csak Záray Lacival, Szalay Petivel, akik lementek egy faluba balra – talán vízért? – s éppen jöttek visszafelé. Igen, eltévedtek. A pálya nem szokott arra menni, a szalagozás igen fura volt ott (keresztbe, duplán), ha előre néztem, akkor láttam is a helyes irányba kiaggatott fehér csíkokat, tehát csak épp megálltam, majd folytattam utamat, a klasszikus útvonalon. Voltak még érdekes táblák a pályán. Nekem azok a fekete-sárga nyílak tetszettek, amiket piros szigetelőszalaggal ragasztottak fel úgy a fákra, hogy a ragasztás pont egy piros X-et alkotott a nyíl közepén. Most akkor igen, vagy nem? Igen.

Az első körben remekül éreztem, annyira, hogy még az is belefért, hogy generáljak magamnak egy kis extra izgalmat, egész pontosan fájdalmat: nagy lendületben voltam, s utolértem egy csapatot, az utolsó sporttárs kerekébe pedig szépen belehajtottam, úgy frankón, lendületből. Összeakadtak a recék, én meg balra el. Dőltem, térdemet keresztülfúrta valami (kormány, kő, gyökér, földlabda – nem tudom). Véres bőrcafat lifegés, sár a sebben, enyhe szédülés. Ááá… Egy kisebbet visítottam még, majd és midőn felpattantam, vissza a nyeregbe, mert tudtam, hogyha nekiállok itt fájlalni magamat, akkor vége a dalnak mára.

Kicsit azért sajogtam (Kicsit…?) a következő (kilo)métereken, de tepertem tovább, vissza is előztem sokakat, fájdalom enyhült.

Párom a kör végén adta a kulacsot, a gyerek pedig fotózott – ezért is jó ez a verseny: látom a családom, kapom a hazait, készül fénykép és körök vannak. Egyszerű, de nagyszerű!

A második kör egy kissé unalmas volt. Mondjuk ez nem jó kifejezés… Nem tudom… Az első körben lezajlott a rajzás, most “beállt” a rendszer. Semmi különös nem történt. Száradt a pálya. Meg nem is. De az első kör nyálkás-korcsolyázása már a múltba veszett… A lejtőkön lehetett repeszteni lefelé, már amennyire lehetett – legalább gyakoroltam a singlespeed-aero pozíciót erdei környezetben. Felfelé viszont egyre több helyen lehetett kiállva megnyomni, nem csúszott ki, pörgött el a hátsó kerék.

Háromféle váltó nélküli mászási stílus létezik: normál tekerés ülve, lazán – kiállva tekerés, közepes izmozással egybekötve – és a legdurvább, a kiállva tekerés után “visszaülve tekerés” rettenet erőlködés közepette, minden egyes centiméterért megküzdve. Ez utóbbi kezdett szerencsére elmúlni a pályából. Hurrá!

Talán csökkentek a szervezetemben lévő elméleti energiaraktárak, talán a gyakorlatiak is, de pár percig, átmenetileg kezdtem kókadozni. Nem, ez nem lehet – nem voltak eddig extra pulzusok, ettem-ittam szépen, egy csomót gurulok, tiszta pihenés ez az egész verseny.

A kör végén kísérleti jelleggel  magamba nyomtam az ilyen esetekre beszerzett és féltve őrzött 150mg koffeint tartalmazó eszpresszó ízesítésű spéci gélemet, hogy mi lesz…? Mi lett? Itt a képlet:

Elkezdett hatni… reggel van… otthon… érzem magam…

Tratatataaa…!

Brazil Fortaleza!

Az utolsó körben olyan energikusan éreztem magam, mint egy 10 órás verseny utolsó 2-3 órájában. (Ez most PONT nem azt jelenti, amire mindenki gondol. Mármint, aki nem ismer.) Nyomtam neki megint, mint a bolond, ugrattam, egykerekeztem, a merevvilla sem rázott már (nem a fenéket)… Megtanultam újra és megint singlespeedezni! Nem, nem az orbitális dózisú stimulánsnak köszönhetően… vagyis is.

És négy óra öt perc váltakozó intenzitású maximális erő és erőállóképesség fejlesztési hadgyakorlat után berobogtam a célba.

Úgy, hogy még lett volna kedvem és erőm menni egy (pár) tiszteletkört.

Ujjé, mindenki örül, előkerül a család, a gyerek is nyert, anya jól van, apa második, Kis Jocó nyert.

Dobálok magamba pár vég banánt, iszom egy kólát (mikor volt ilyen utoljára)… nézelődöm, milyen jó kis terülj asztalka van már a célban…?!

Már a rajtcsomag sem volt rossz, az aktuális Pólóval az élen, de itt ezt megszokhattam.

A legjobb az volt, hogy mikor befutottam, már ment a rövid táv eredményhirdetése, így várható volt, hogy belátható időn belül (mondjuk napnyugta előtt) sorra kerül a hosszú is. Sebgyógyítást elősegítendő, elporoszkáltam a mentőautókhoz (kettő is volt), a bácsik azt mondták, mossam le elébb a sarat.

Amit meg is tettem a közeli mosdó-wc komplexumban, ahol érzésem szerint csak (!) melegvíz volt. Ezt most egyáltalán nem bántam, le is vezényeltem egy tetőtől-talpig mobilfürdést, majd vissza a szanitécekhez. Ó, de jó – tiszte déja vu, már megint egy verseny a Bükkben, ahol a rohamkocsiban végzem. Szerencsére itt nem kellett várni az érkezésre, nem kellett kinavigálni az erdő mélyéről sem. Csak beültem, a doki gyorsan letépett egy tízforintosnyi lebernyeget, befújta nem csípős fertőtlenítővel (De, igenis csípett – nem is kicsit; milyen lehet a csípős…? Vagy puhap..cs vagyok?), aztán  mehettem a dolgomra. Ehh, most már a faszáj mellett van falábam is.

        

Az a jó még az egysebességes, lényegében mozgó alkatrészmentes bringában, hogy a takarítása hihetetlen egyszerű: fogok egy nedves rongyot és letörlöm a csöveket. Tart talán 30-32 másodpercig a művelet, utána már rakhatom is a raktérbe a gépet. Nem kell slagozni, kefélni, nagygenerálozni, kifújni, befújni, két csepp olaj a láncra a legközelebbi használat előtt és már mehetek is bringázni!

Pakolás után, már “szaladtam” is a dobogóhoz, közben találkoztam Rácz Szabolccsal, aki egész pontosan 48576 éve hegyibringás.

Elég jól elbeszélgettünk, illetve 90%-ban én szavaltam; igaz, volt is miről, no meg szerintem kicsit túltoltam ezen a napon a koffeint. Az eredményhirdetés igen vidámra sikeredett…

…legalább láttam közelről Jocót is…

…mert a versenyen mostanság tudatosan növeltem a (látó)távolságot kettőnk között.

Nagy András Főszervező Bácsi pedig vette a  lapot és adta a díjakat sorozatban:

Taps és nyújtózkodás!

Hazafelé is – miután kaptam egy késő délutáni latte-t, Miskolc határában – csak karattyoltam a kocsiban, pedig a nap megkoronázásaként egy félórás autópálya dugót is át kellett vészelni. (Tudjátok, a szokásos: baleset/kicsúszott kisteherautó, de már sehol semmi a görbe szalagkorláton kívül, mégis minden autó lelassít, kielemez, fényképez, felteszi a FB-ra, Insta-ra… aztán továbbgördül.)

Azért kifáraszt egy ilyen nap – egyszerűen sok. És nem a sportolás az. Múltkor bólogatott is a párom – miután kérdeztem, mert mostanság úgy érzem -, hogy szinte már csak kerékpáron vagyok ember, azonkívül meg vonszolom magam ide-oda…