Dolomiti dutyi-dili 2.

Archívum - Dolomiti dutyi-dili 2. - 2015 június 30.

Az ócskára sikeredett előző heti versengés-beszámoló-leszámolás után, jöjjön az ígért folytatás a magasabb hegyekben tett kalandozásról!

...Aztán történt olyan is, hogy egyszer csak világos lett a faházban. De nem ám a villanylámpa miatt, á dehogy! Balázs Úr fogta magát, megmarkolta az összes kis függyönyt (karnisostul), s „leszerelte” őket, merthogy sötét van idebenn – még fényes nappal is. Azért nem sokáig maradt így a „rendszer”, mert midőn estefelé egyedül ücsörögtem a bungiban, arra lettem figyelmes, hogy minden a ház előtt közlekedő lélek bebámul az ablakon... ezt meg annyira nem szeretem. Átjáróház... azaz átnézőház lettünk. Gyorsan vissza is állítottam az eredeti árnyékolást.

Másnap gyönyörű napsütésre ébredtem. Annyira pihent voltam, hogy csak na! Jót tett a regeneráló nap: laza átmozgató tekerés, szénhidrátpótlás (de csak módjával és a minőségre is odafigyelve), gyógykrémek, napozás, kompressziós ruházat, lábfelpolcolás, könnyű séta... mind megvolt. Reggeli gyanánt tele, illetve egy kicsit túl is tömtem magam zabpehellyel, de éreztem, hogy kell a „kakaó”, mert ma igen nagyot fogok menetelni. Mármint távban, szintben. Minőségben... ugyan már? Már az elején rájöttem, írtam is: itt nekem az a megoldás, hogy hagyom a csudába a különböző intenzitási zónákat, mert sem a domborzat, sem a magasság (Magaslat...? 1300m-en vagyunk.) nem olyan, mint a kényelmes, megszokott. Így lefelé gurulok, síkon (?) próbálom elérni az Endurance zónát, de inkább a Recovery-ben (leglazább) mozgok, felfelé meg... lesz, ami lesz, azaz: „ahogy a terep adja”... ami aztán nem eredményez túl magas wattokat, de egy-másfél órás „intervalokat „ nem is fogok nyomni, sőt egy-másfél órás emelkedőkön belül sem fogok intervalokat nyomni, mert... mert hamar kipurcanok és nem érek haza sosem.

Reggelinél megbeszéltük, hogy az előző este, egymástól függetlenül mindkettőnknek volt egy rövidke szédüléses rohama. Gondoltam, hogy az esti bor (1dl), de például Balázs Úr nem is ivott... illetve ki tudja... Ő mindenesetre a túlzásba vitt olvasmányélményére fogta. Esetleg erre a fene nagy magaslatra.

Balázs Úr érdeklődött nálam, hogy nem hiányzik-e (nekem?) az egyik mosogatószivacs. Mondjuk észre sem vettem az eltűnését, de mikor megmagyarázta kérdését, elállt a lélegzetem. Berakta a kemping sorompójának villájába (!), mert az túl hangosan csapódott le... Ehhem, behhem. Ehhez képest a csöpögő wc-tartály, a 30 méterre lévő k... q... hegyi patak, a 40 méterre lévő főközlekedési út és... a kemping végében kezdődő repülőtér (igen, igen) nem zavarta. Végül is mindenkinek mások (lehetnek) a preferenciái nem?

Itt pedig egy könnyed reggeli látható - Balázs Úr mindig este főzött, hogy majd lesz vacsi... erre nem egy pizzériában kötött ki rendre?

Így a megmaradt finomságokat reggel volt kénytelen fogyasztani. Sportos... (én speciel meg sem bírtam volna moccani utána) Mint ahogy a kempinget üzemeltetők is, akik vagy kerékpárral vagy a háttérben látható buldózerrel, kanalában a kerékpárral járták be a főépület-recepció közti 35 méteres (igen, itt minden ilyen közel van) távot.

A nagy bringázást a "ciclotourismo" szellemében állítottam össze. A térképen kinéztem a tetszetős hágókat, s szép, sorban begyűjtöttem őket. Ugye, pénteken volt négy, most vasárnap hat darabot tettem a programba. Hát... ez hosszú lett. 7 óra a 150km. És nem is álldogáltam sokat (10 percet mindössze...)! Aztán nem tudják, hogy hova lettem, Balázs Úr aggódni fog értem (remélem). Keveset ittam (4 kulacs, pedig figyeltem rá), s még kevesebbett ettem (szumma, kb. 210grammnyi, Máté-féle nápolyi... eddig tartott a készlet). Nem kívántam semmit, de a bicaj egész jól haladt, lábaim – „ahhoz képest” meglepően pörögtek. Pedig nem cseréltem rajta áttételt sem elől, sem hátul. Maradt a standard-szett. Pont most olvasok egy „Mountain Bike Training” könyvet, s kétszer is jól megnéztem, mert írnak benne róla az erő-állóképességi edzésekről. Hogy aszongya 40-60-as pedálfordulat, 30’-60’ időtartamban (no, ilyen alacsony fordulattal ilyen hosszúról csak most hallok először, de pont jókor, mert így legalább legitimizálhatom az itteni cselekedeteimet), felfelé. Itt csak ilyet lehet csinálni, közben meg teljes pihenő. De! Sikeresen sikerült úgy kiválogatni a hágókat (webes segítséggel), hogy a 10% alatti meredekségükkel fűztem őket egymásba. Így elmaradt a rettenet taposás, csak néha kerültem a kínzó 60 körüli pedálfordulat közelébe. Nem is bántam, mert az első két nap nagyon megviselt, úgy éreztem, soha nem fogom kipihenni a Tre Cime-t és a Giau-t. Aztán talán mégis. (Jövő hétvégén meg versengés van, jajjnekem!) A laza Falzarego-Campolongo-Gardena-Sella-Fedaia-Falzarego kör olyan jól esett, hogy ihaj!

A harmadik a sorban - Gardena:

Ilyen emelkedő visz fel:

Mellette meg downhill verseny zajlott:

Utólag "jöttem rá", hogy tegnap (szombaton), itt zajlott az mtb maraton világbajnokság... kicsit lemaradtam... "true roadie" lettem... sebaj, legalább lehetett bringázni, nem volt már lezárva semmi.

A Gardena után a Sella felé vettem az irányt...szintút 2000 méteren:

...közben - naná, hogy - nápolyit majszoltam:

Meg elállítottam a lélegzetem az elém táruló látvánnyal:

Ilyen a Sella (tábla):

És ilyen a kilátás:

Úton a Fedaia felé:

És magán a hágón:

Jár hozzá egy tó is - 2000m-en, bizony!

Csak úgy repültek a szintek (?), percek, órák... Biztos jó erős leszek, mire hazaérek. Vagy fáradt. De a múlt héten pont arról motyogtam, hogy azt gyakoroltam, ami megy (síkon repesztés). Most meg azzal próbálkoztam, ami nem (hegyen szüttyögés). Igyekeztem sebességi rekordot is dönteni (lefelé). 80km/h felett már jártam egyszer a napokban, most meg... húúú... le sem néztem az órára, de a szélzajról eszembe jutott, hogy nekem otthon családom van, így inkább behúztam a fékeket. Így is lett 90km/h a vége... És egy alagút, amiben olyan sötét volt, hogy meg kellett állnom. Vártam bent, a falnak támaszkodva (mivel sem előre, sem hátra...), míg jött egy autó – közben reménykedtem, hogy nem tol ki a lyukból, hanem észrevesz -, majd integettem, hogy menjen, beálltam mögé, aztán kikecmeregtem a napvilágra. Túlvilági élmény volt. Igazi újjászületés... illetve újjászültések, gyorsan egymás után.

Vissza a Falzarego-ra, a Willier cég éppen termékbemutatót/kostolót tarthatott, mert egy század kerékpáros (kicsi-nagy, fiú-lány, fekete-fehér) küzdött felfelé az emelkedőn.

Ő például kifejezetten örült, amikor meglátott, s megdicsérte a Scott-omat... hogy nem szidták le?

Volt, aki stéherezett (egy chopper mögött...):

Aki pedig teljesen elgyengült, azt kerékpárostul felkapta a kísérő motoros:

Utólag "jöttem" rá, hogy tényleg a 2016-os bemutató közepébe csöppentem. Hogy én mennyi mindenre jövök rá utólag...!

A délután (igaz, 16 órára értem vissza) folyamán elvégeztem a szokott regeneráló gyakorlatsoromat, de már megint elfelejtettem enni. Ejjj, ez az ön- és testképzvarral kombinált étvágyzavar... Estefelé természetesen pótoltam elmaradásom kalória témakörben. Hétfőre még kellett egy kis bicajozás, ha már itt vagyok.

Indítottam is a napot egy vidám train-spottinggal:

Ha már olyan szürke volt az ég...

Próbáltam könnyed-közepes hágókat sorba szedni, igaz pár 12%-os emelkedő közrejátszott, de hát ez nem az a vidék, ahol csak úgy ki lehet kerülni a nehézségeket.

Sikerült is hármat – Passo di Monte Croce di Comelico:

Passo di San Antonio:

és a Tre Croci a végére - bepakolni a programba, csak, hogy ne ússzam meg 2000m szint alatt a napot.

Auronzo környékén sikeresen találtam egy adag csillét az út mentén:

A (kis)vasúti vonatkozás kötelező. (S még nem is beszéltem a Ferrovie delle Dolomiti-ről...)

A vége már nem esett igazán jól (annyira mégsem voltak közepesek, mert mindegyikbe került 12%-os szekció), de a nagy legurulás Cortina-ba, kárpótolt mindenért.

...

Szerencsére nem volt olyan hosszú ez a menet, hogy elmenjen az étvágyam, mint tegnap. Tehát most órákon keresztül tápoltam és tápoltam...

Szomorú napra ébredtünk kedden: haza kellett indulni. Balázs Úr még főzött egy kis nutellástejet (ennek mi a magyar neve - mogyojó?):

Majd öltözködést és pakolást követően, búcsút vettünk lakunktól...

Az intim hálófülkétől:

S az első napon, a Tre Cime közelében, az út szélén talált, még valószínűsíthetően George Mallory által hátrahagyott, közel 100 éves TipTop készlettől is: