... hiszen ezért (is) bringázik dózerutakon, földutakon és keresi-kutatja az alternatív lehetőségeket az agglomerációs közlekedési jelenségek kikerülésére.
De nem mindig egyszerű a kivitelezés.
Az ember ugyanis már felfedezett, belakott, sajátjára alakított minden elérhető és elérhetetlen helyet...
Kezdeti hányingere(i)met leküzdve, most már rutinosan és bizalommal telve vágok át a kissé bizonytalanul (...) kezdődő, ismeretlenbe vezető, s ki tudja hol végződő ösvényekre.
Ööö... izé... tehát... miért is?
Jah!
Gondoltam, itt az ősz, ráérek felfedezni, hát megtalálom és kikerülöm például a Bia felől, a városba vezető főközlekedési utat. A fenti két kép volt az első pár méter...
Azt hiszem - hazai - alapszabály, hogy minden dózer kezdete (és vége - mert visszafelé az is kezdet) valami rettenet szemétdomb. Amíg (ameddig?) a gépkocsival be lehet jutni, s el/kdobni a megunt feleslegest, addig érdemes inkább csukott szemmel, orrnyílással, vaktában tapogatózni a helyes útirányt illetően, s érdemes is, mert minden szutyoknak vége szakad egyszer...
Párszáz méterrel később... Már mindjárt szebb a világ:
Nyomulok át Törökbálint (?) határából, az Iharost csak érintve Érd felé. Persze amint visszakerülök a szilárdburkolatos útra, találkozásokba bonyolódom:
"Alattam morajlik a város"... ahonnan ritkán látom:
Előttem is morajlik - jó messze - a százhalombattai finomító hármas kéményzete:
Érd (?) csücskét súrolva egy csodás dózerfennsíkra bukkantam, igazi kilövőállomás! Csak merre menjek?
Természetesen nem tévedek el, tudom az utat, mert megtanultam - erre való a Google Earth és a Street View: minden fent van!
A Garmin csak azért kell, hogy az ilyen elfuserált bringázásokat fel tudjam tölteni a netre és legyen mivel vagánykodni! Ja, meg a wattok...! No, azok igen érdekesen alakulnak ilyenkor. Egyrészt az ismeretlen miatt nem nyomom, nehogy lemaradjak egy elágazásról, de néha meg muszáj, mert mi van, ha szembe jön egy domb... márpedig néha szembejön. A kihívásokkal teli lejtőkön tekerni nem igazán lehet, örülök, hogy fentmaradok valahol a száguldva pattogó bringán. Más ez a világ. Számolgattam is, hogy megéri-nem éri meg dózerekkel "levágni", "átvágni" a jól bevált aszflatutakat, aszfaltutakon. Mondjuk azt, hogy néha megéri, néha meg nagyon kalandos (= akkor éppen nem érte meg). Minden esetre, a terepismeret: előny! Ha már megvan - a fejemben - a térkép és ez jól alakul, akkor pöpecül tudok majd a "szabásmintán" össze-vissza közlekedni ám!
Nem is volt szegmens ezen a holdbéli tájon... Konkrétan egy sem.
Csak gurultam és pattogtam és pattogtam és gurultam, míg kizuhantam az Érd-Sóskút műútra:
Itt jobbra el, csak pár kilométert kellett a forgalomban robognom, aztán Sóskúton elindultam Pusztazámor felé, de nem egészen...
Mert ott volt/van az etyeki elágazás, nesze!
Szembe - a legsötétebb, susnyás dózerkezdetbe kell bemenni, igen. Hogy aztán pár perc múlva "kiderüljön"...
Érdekes ám, amit tapasztalok: ha a neten nézem a műholdképeket, azok sokszor téli - növénymentes, kopár, már-már sivatagi (a színek is mások, inkább sárgás-barnásak, mint a bujazöld kétmillió árnyalata) - állapotot mutatnak, s nem igazán hasonlítanak ahhoz a dzsumbujhoz, ami például ilyenkor, nyár végén fogad. Úgyhogy, csak óvatosan a légifotók alapján történő navigálással!
És már megint egy csodás lucernás peremén roboghatok a pofaszélben!
A kötelező talajmenti-látkép, akarom mondani lábkép:
Elvileg előttem hamarosan feltűnik Etyek...
...vagy valami hasonló...
Mondjuk egy... Egy téesz! Traktorokkal és társaikkal.
Szerencsére Etyek is ott van a távolban:
Pár perc alatt beérek, majd a főutcán hasítok ki a településről Bia felé - azaz most már "hazafelé", igen, a forgalomban, mert kések a munkából. (Második otthonom a bolt.)
De! Szemem sarkából figyelek azért... mi lesz a menü holnap, holnapután...?
