Előretolt alaptábor 2013 1/2 - félsziget, sziget
- Helló Dini!
- Szia!
- Hallom lesz idén is edzőtáborozás, hova mentek?
- Peljesac-ra.
- Aha… Milyen teflonos váltóbovdenetek van?
Ez volt a leggyakoribb párbeszéd változat az idei – nem kórházi vonatkozású - környezetváltozásom iránt érdeklődő pár ismerőssel. Pedig csak annyit kellett volna tenni(ük), hogy egyrészt egyből rákérdezni nálam, hogy mitisírahogyishívják majd később irány az idevonatkozó térképoldal/honlap (Horvátország, Dalmácia, tengerpart) s rögtön kiderül, hogy egy jólfésült, igencsak déli elhelyezkedésű félszigetről van szó a ritkán hallott név mögött.
Idén hanyagoltuk a bevált olasz terepeket és új utakra tévedünk. Többszörösen is.
Először is előretoltunk - március közepe helyett, február végét választottuk. Elég volt az otthoni mindennapos csapadékból, napsütést az ember fiának!
Nem lesz három- vagy többcsillagos szállás, folyamatos hastömés, mosoda, lift, fűtött kerékpárgarázs, „csak” egy apartman egy eldugott tengerparti gyöngyszem, Zuljana egyik házacskájában. Önellátás, az „evőverseny” teljes mellőzése, a mértékletesség, önmegtartóztatás avagy a már-már sportszerzetesi életmód jegyében („Hadd főzzek ma magamra!”), kézi mosás, lépcső. Ezért az „alaptábor” cím.
Ráadásul, a sporttársak lohadó érdeklődő- és edzőkedve, fokozatos eltünedezése után, mindezt már csak kettesben tesszük VPXC cimborámmal. Miután eleget nyaggattam a tél során, hogy csináljunk már valami mást az „uncsi olasz meló helyett”, beadta a derekát és kellemes nyári tapasztalatainak birtokában övé volt az ötlet, s lett a megvalósítás is egyben, hogy jöjjünk csak ide.
Az út maga nem hosszú – kilométerekben számolva: 650 egység. Időben már igencsak kihívás jellegű, Peti speciális-dinamikus vezetési stílusában is 10 óra felett volt a menetidő. Autópálya használata nélkül, keresztül Horvátországon, Bosznián (5 határátkelés volt, ha jól számoltam… irányonként egyszer ki is szedtek minket a sorból egy kis kutakodásra.), a legramatyabb utakon és hihetetlen közlekedési morál közepette, de sikerült úgy leérnünk, hogy még egy 45 perces „regenerálás” – egész napos autóban ülés utáni átmozgatás – is belefért, laza szélviharban, félhomályban, de már a tengerparton!
Szállásadónk, Zdravko régi ismerősként üdvözölte Petit, kedélyes társalgásba bonyolódtak többször is angol nyelven (itt mindenki tud angolul), remek házigazda volt, és úgy általában minden kívánságunkat teljesítette.
Sikerült egyből szanaszét fűteni a nagyszobát (szerintem 30 fok alatt nem volt a héten abban a helyiségben), ahová Peti vackolta be magát.
A hamarosan létrejövő lokális hőmérsékleti anomália oka:
A légkondi egy hétig pörgött mint az őrült.
Nekem a háló "jutott", s nem bántam a frissítő 13-14 fokot odabenn, legfeljebb be kellett takaródzni az alváshoz... 3 paplan, egy lepedő és 2 pokróc borított esténként.
S ahogy már pár bekezdéssel elébb megpedzettem, rá is térek a kerékpározásra. No, hát azt itt lehet művelni, rendesen!
A faluból két irányba lehet kijutni. Egyrészt a tengerparton van egy „nagyjából szintút”, 5km hosszban Trstenik felé (utána már hágó jön), illetve egy komolyabb emelkedőn Dubrava irányába, mely rövidebb, de ezen nem laza pörgetésben vonszolja magát felfelé a sportoló.
A félszigeten van egy, azaz egy darab főút (a 414-es számú), mely a szárazföld – Mali Ston/Ston települések – felől indul és valahol a csücskön – Loviste városka – végződik. Az a csodálatos benne, hogy egy körülbelül 3-4km-es „fennsíki” és egy nem sokkal hosszabb partmenti szakasz kivételével nincs benne sík szekció. Azaz folyamatosan nyomni kell vagy húzni a féket (a lejtők itt lejtenek). Laza Esztergom-kör típusú „LSD” menésekre nem szabad gondolni! (Én pedig gondoltam előzetesen, de az első két nap után gyorsan át kellett strukturáljam az edzőtábori feladataimra vonatkozó nézeteimet.) Természetes, hogy a sík részeken sem gyermekjáték a haladás, mert ha épp unatkoznánk – mégiscsak a tenger mellett vagyunk – némi szél mindig akad.
A középső, fennsík ráadásul jóval hűvösebb is a parti részeknél (mértünk 6-7 fokkal hidegebbet is). Ha valaki egy „félsziget oda-visszára” szánja el magát akkor készülhet bő öt óra feletti tekerésre, enni- és főleg innivalót vigyen magával sokat!
Emelkedő vagy éppen hágó ezen a főúton annál több esett utunkba: hágóból szerintem 3 darab, 400m körüli magassággal akadt, 20-30 perces, belső tányéros nyomatással lehet meghódítani őket. Jut eszembe, ha valaki élvezni akarja a félsziget áldásos – forgalom- és kátyúmentes – útjait, kompakt hajtóművel s túrázós fogaskoszorúval érkezzék, mert én a 42:28-as legkönnyebb áttételemmel igencsak keveset pihentem a héten.
A főútról Kuna Peljeska-Crkvice és Trpanj, Brijesta és esetleg Trstinik irányába lehet jobbra-balra leborítani a parthoz...
Ott gurulni egy kicsit:
...s ezekről a településekről 30 perc körüli mászásokkal lehet visszakerülni a normál kerékvágásba.
Legnagyobb szégyenem – s ilyen még tényleg nem történt velem -, hogy a sziget legmagasabb megtekerhető pontjára, a 713 méter magasságot is elérő, Rota hegyvonulatra nem mentem föl.
Ez azzal a szomorú ténnyel van összefüggésben, hogy bár viszonylag nagy elánnal készültem rájuk (feltettem egy pár 28mm-es trekking külsőt és sokat gondolkodtam), nem tetszettek a helyi dózerutak.
Pedig szép volt a körítés:
Fene tudja, mi történt velem... Inkább kőomlásnak nevezném őket, s ugyan többször, több helyen nekifutottam – hogy majd hátha megkedvelem őket -, de pont itt, a hegy közepén, pár perc értelmetlennek tűnő kapálódzás után visszavonulót fújtam magamnak, s kihagytam a „nagy mászás” végét.
(Ugyanis a tengerpartról egyben lehet felmenni 700m fölé, ami becsületes ügy!) Peti persze felment, sőt vigyorogva közölte, hogy az út nem sokkal a behajtani tilos tábla után (Na, ez volt a másik, amiért nem mentem fel.) csodás aszfalttá változott. Még szerencse, hogy nem hord magával fotomasinát, így nincs bizonyítéka…
Ellenben igen sokat olvas a hegymászásról:
Össze is rakott egy laza 3 órás gyalogtúrát (mintegy pihenésképpen) a közeli 450m-es csúcsra:
Nekem már itt olyan tériszonyom volt, hogy félelmemben csak álltam a csúcson, átkarolva a kőoszlopot.
Gyalogolni másképp is lehetett. Például kerékpárral a szőlőben, ha épp arra vezetett a (kerülő)út:
Meg persze a dózereken, regeneráló célzattal (miután az agyam felmondta a szolgálatot):
Kell ez nekem?
Miután jól kiismertük a félszigetet (2 nap), tettünk ám egy komp-kerékpár-kirándulást is. Nem is akárhova, hanem Korcula szigetére (ezen név hallatán már kettővel kevesebben kérnének teflonos váltóbovdent)!
A hajó óránként indul és tíz perc alatt visz át a túlpartra.
Az biztos, hogy mi voltunk az idény első (és valószínű, hogy egyben utolsó) olyan kerékpáros turistái, akik a földet érés után egyből egy árnyas és négy perc hosszú emelkedőt kerestek, hogy 40 percnyi „föl-le – föl-le” erőedzéssel hozzák magukat formába a sziget, későbbi állóképességi tekerés jellegű felfedezésére. Mi nem szégyelltük magunkat, ezt tettük. Közben sikerült megúsznunk két mikrobuszos és egy talicskás elütést is.
A szigeten a főutat (118) választottuk „oda” iránynak...
...benne egy komolyabb (500m körüli) és egy komolytalanabb (300m) hágóval.
Ennél a táblánál mi balra kanyarodtunk:
Vela Luka várostól visszafelé tettük meg a különféle és előre gondosan eltervezett vargabetűinket Blato, Prizba, Brna, Smokvica, Cara érintésével.
Az egész kanyar az előzetes gyúrással együtt majdnem 5 óra lett, s bármily hihetetlen, de több, mint 2000m szintet összeszedtünk a bő 100km-es országútizás alatt.
A rendesen elvégzett edzésmunka eredménye a megfelelő sókiválás:
Jutalma pedig egy gesztenyepüré a Ston melletti sólepárló padjain:
A kép elkészülte után jöttem rá, hogy ennek előzménye van.
2006. Almeria, Spanyolország:
2005. Garda-tó, Olaszország:
Milyen rég nyomjuk, atyámuram!